Az első tévés szakács: Julia Child

Sokan vádolták azzal, hogy emancipált korunkban újra száműzni akarta a nőket a konyha rabságába. Holott éppen ellenkezőleg! Ráébresztett bennünket arra: a főzés nem nyűg, nem teher, hanem egyike a legkreatívabb és legszórakoztatóbb tudományoknak.

Kémek a konyhában

Nem szakácsnak indult. Az 1912-ben Kaliforniában, tehetős családba született diáklányt érdekelte az angol nyelvészet és történelem, szívesen sportolt, kitűnően kosarazott. New Yorkban a lakberendezéssel kacérkodott, majd újságíróskodott. A II. világháború fordulatot hozott az életébe: amikor a japánok megtámadták Pearl Harbort, szolgálatra jelentkezett a tengerészgyalogosoknál, magassága miatt azonban elutasították. Így végül hírszerző lett, akit tehetsége egyre fontosabb posztokra juttatott: Srí Lankán, majd Kínában teljesített szolgálatot. Itt ismerkedett meg Paul Childdal – a két kém egymásba szeretett, és Amerikába visszatérve gyorsan összeházasodtak. A háború után Pault Franciaországba helyezték, és ezzel új fejezet kezdődött Julia életében. A pár Rouenben költötte el első közös franciaországi vacsoráját: a vajban párolt nyelvhal és osztriga mellé Loire menti fehérbor dukált, és Julia úgy érezte: „szabaddá váltam, és lelkierővel töltődtem fel”. Így hát a kiváló ízlésű férjnek nem kellett sokat kapacitálnia, hogy Párizsban ne a diplomatafeleségek tétlen életét élje, hanem beiratkozzék a neves Le Cordon Bleu főzőiskolába, amelyet kitűnő eredménnyel végzett el.

Három ínyenc összefog

Később a Cercle des Gourmettes tagja lett: a csupa nőből álló társaságban kötött életre szóló barátságot és munkakapcsolatot Simone Beckkel és Louisette Bertholle-lal. A hölgyeknek szakácsokhoz illő jó orruk volt: amerikaiaknak készültek receptkönyvet írni, és ehhez kérték Julia segítségét. Mellékesen létrehozták saját főzőiskolájukat is, elsősorban a Párizsban élő amerikaiaknak – az órákat Julia konyhájában tartották. Közben pedig készült a nagy mű, amelynek célja az volt, hogy a gyorsételek rabságában élő amerikaiakkal felfedeztesse a francia konyha fantasztikus ízeit – mégpedig úgy, hogy a csodás ételek helyi alapanyagokból is elkészíthetőek legyenek. Tíz éven át folyt a munka: Julia nemcsak franciáról amerikai angolra fordította a recepteket, de folyamatosan tesztelte is őket. Leírta elkészítésük csínját-bínját; az apró fortélyokat, trükköket. Így aligha csodálható, hogy a kiadó megrémült a pontosan 734 oldalas gyűjteménytől. Julia azonban nem volt hajlandó kompromisszumra, szerencsére! Egy jó szemű szerkesztőnő ugyanis – aki nem mellesleg Anna Frank naplóját is felfedezte az amerikaiaknak – fantáziát látott a könyvben, és rábeszélte a neves Knopf Kiadót a megjelentetésre. Így aztán 1961-ben a könyvesboltokba került a Mastering the Art of French Cooking első kötete, majd 1970-ben a második rész. Julia pedig valóságos sztár lett, amikor a bostoni televízióban népszerűsíteni kezdte receptjeit. Levelek, telefonhívások tömkelege érkezett a csatornához: kétség sem fért hozzá, hogy a show-nak folytatódnia kellett.
Tegyük hozzá: a siker illata a levegőben volt. Egyrészt a 60-as évek Amerikája kezdte felfedezni a francia kultúrát. Divat lett a francia film, irodalom, és divat lett természetesen a francia divat maga is, amelynek olyan nagykövetei voltak, mint a legfranciásabb amerikai elnökfeleség, Jacqueline Kennedy. Az elnökhöz, John F. Kennedyhez pedig a televízió szerepének felértékelődése kötődött. A jóképű, szexi, fiatal politikus elsősorban egy televíziós vita segítségével győzte le kevésbé vonzó külsejű vetélytársát, Richard Nixont. A francia séf Julia Child hallatlan népszerűségét is az egyre általánosabbá váló televíziózás alapozta meg. Tévés főzőműsorok már előtte is voltak: James Beardé például 1946-ban, aztán Alma Kitchellé 1947-ben, végül Dione Lucasé 1948-ban. Ez utóbbi ráadásul ugyancsak a francia konyha rejtelmeibe szerette volna bevezetni a hotdog- és hamburgerimádókat. Ám egyikőjük sem tudta úgy meghódítani a nézők szívét, mint ez a hórihorgas, különös hanghordozású hölgy, akinek 1963-ban induló The French Chef című főzőműsora világszám lett: egyszerre 96 csatorna vetítette, és az alkotók 1966-ban Emmy-díjat nyertek vele.
A hetvenes-nyolcvanas években újabb tévéműsorok következtek. Később számos új szakácskönyvet is írt, és elérte azt, amit előtte nő soha: felkerült az Amerikai Kulináris Intézet Hírességek falára. Az már csak – stílszerűen szólva – hab a tortán, hogy 2000-ben a francia Becsületrend legmagasabb fokozatával is kitüntették. Két évre rá termetéhez igazított különleges konyháját, főzőműsorainak férje által tervezett helyszínét pedig az Amerikai Történeti Múzeumban állították ki.

Mi volt a titka?

Nem túlzás hát a megállapítás: szinte minden mai főzőikon Julia Child fazekából bújt elő – akár beismeri, akár nem. Azt már tudjuk, hogy hórihorgas termetével, furcsa – egyesek szerint szinte kappanszerűen sipítozó – hangjával, sajátos ingblúzaihoz viselt kis fehér gyöngysorával egyedi és felejthetetlen jelenség volt. Sikerének záloga azonban remek humorában és természetességében rejlik, ami a „reality television” világához közelítette műsorait. Egy átlagos konyhatündért látunk a képernyőn, akinek pontosan annyi időbe telik megfőzni valamit, mint nekünk, földi halandóknak. Aki ügyetlenül csörömpöl az edényeivel, a műsor végére teljesen kimerülve, izzadságcseppekkel a homlokán áll a káosz közepén. Konyhája a mi konyhánk, ahol ő is hibázik: eléget fogásokat, burgonyás palacsintája nem átall a földre esni, de ebből sincs dráma, csak egy jó bemondás: „Amikor feldobsz valamit, biztosnak kell lenned önmagadban.” De túl a kitűnő bonmot-kon, el kell ismernünk: Julia Child nagyon értett a gasztronómiához. Nemcsak megtanította a világot articsókát pucolni, homárral megbirkózni, és a minden séfet próbára tevő Boeuf Bourguignont elkészíteni, hanem megszerettette velünk a főzést, amit nem robotnak, nem kényszernek, hanem az egyik fő élvezet forrásának tartott. Szinte próféta módjára harcolt a szélsőséges nézeteket valló táplálkozási szakértők ellen, akik bűnbaknak kiáltották ki a többi között a vajat és a tejszínt. „Az ételektől való fanatikus félelem átveszi majd a hatalmat az étkezési szokások felett, és ez a rögeszme megfoszt bennünket az ételek valódi élvezetétől. (…) Ha az ételektől való beteges vakrémület nem szűnik meg, az a gasztronómia halálához vezethet.” 2004-ben hunyt el: nem sokkal később jelent meg önéletrajza, amit újságíró unokaöccse fogalmazott meg Julia emlékeiből. „Visszagondolva az életemre, az jut eszembe, hogy az asztal és az élet örömei végtelenek – toujours bon appétit!”

Presser Gábor címlapfotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!