Mitől beszél ilyen költőien ez a gyerek? – csodálkoztam el. Hol hall ilyen szép, régies beszédet? „Jöjj, hitvesem, früstökünket költsük el immár!” – hát így beszélgetünk mi otthon? Nem így beszélgetünk. Akkor mégis hol hallhatott ilyesmit? Aztán egyszer csak leesett. Nem hallotta sehol. Ő képezte saját maga önállóan! A „jön”-ből teljesen logikusan megképezte a mi fülünknek ugyan régiesnek ható, de teljesen szabályos jöjj felszólító alakot. Misi fiam tehát, hasított belém a felismerés, nem egész háromévesen egy tudatos nyelvhasználó. Bámulatos, milyen magabiztossággal képzi a szavakat. Egyik nap gyorsétteremben ebédeltünk, és a gyerekmenühöz járt egy kis műanyag játék. Egy lila kis műanyag székből mintegy katapultszerűen ki lehetett lőni egy kerekeken guruló, fröccsöntött állatkát. Misi hamar elsajátította a dolog csínját-bínját, és büszkén mutatta nekem:
– Nézd, papa! Így kell kigurultatni!
Kigurítani lett volna talán az eggyel helyesebb alak, de én azért nagyon büszke voltam, hogy Misi ilyen bátran és szépen ragoz. Ha néha mellényúl, arról kizárólag ez a mi kivételektől hemzsegő, fránya nyelvünk tehet. Ott vannak például a személyes névmások.
– Kikkel találkoztatok a vendégségben? – kérdezem Misit.
– Az Emesével meg a Balázzsal – újságolja Misi. – Őkkel találkoztunk.
Még a személyes névmásoknál is körmönfontabbak aztán a birtokos szerkezetek. Ha én mondom, az „enyém”, ha te mondod, a „tiéd”, de ugyanazt értjük alatta. Ezt nem könnyű átlátni. Misinek van egy szobája, magától keveset tartózkodik ott, de mi szoktuk neki néha mondani (főleg ha nagyon rossz), hogy:
– Misikém, miért nem játszol kicsit a szobádban?
Misi ennek megfelelően sokáig „szobád”-ként emlegette a saját szobáját. Most, hogy öntudatára ébredt, egyszer csak felismerte, hogy ez az egész szoba kizárólag az övé.
– Papa, gyere, gyere! – hívott játszani a múltkor.
– Hova menjek, Misikém?
– Hát a szobádomba!
Hasonlóan nehéz problémakört jelentenek a rokon értelmű vagy hasonló jelentésű szavak. Misi okosan megfigyelte, hogy vannak szavak, amik tetszőlegesen felcserélhetők. Fut vagy szalad, macska vagy cica – mindegy, hogy melyiket mondjuk, hiszen lényegében ugyanazt jelentik. De például reggeli-vacsora: Misi számára ez a két szó is ugyanazt jelenti. Mind a kettő azt jelenti, hogy oda kell ülni az asztalhoz, előkét kötni a nyakunkba, és a kistányéron található ennivalót belapátolni a szánkba. Nem érzékel a kettő közt lényegi különbséget. Birtokos jelzők és szinonimák: ez talán a két legingoványosabb terület jelenleg Misi számára a nyelvben. Ennek fényében nem meglepő, hogy amikor egyik reggel azt mondtam Misinek: „Kérdezd meg anyut, hogy van-e kedve reggelizni!”, Misi a feleségemhez lelkesen odaszaladva így tolmácsolta a szavaimat:
– Anyu! Van kedvem vacsorázni?
Varró Dani kíváncsian várja leveleiket a daniel.varro@sanomamedia.hu e-mail címen.
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
