– Mondta, hogy keressünk egy csendesebb helyet a beszélgetéshez, mert zavarja a lárma. Meglepett, hiszen élete párja szinte egyebet sem csinál, mint röpködve egy kávédarálóban, ipari mennyiségben ontja a zajt.
– Az más! Ő olyan csodálatosan repül! Olyan könnyedséggel siklik az égen, hogy abban benne van a világmindenség harmóniája és szépsége. Olyan kecses, és annyi erő van benne! Látta már?
– Persze, és nagy rajongója is vagyok, de minden csodálatom dacára érzékelem, hogy a gép cudarul hangos. Pláne amikor elsuhan a földtől húsz centire ezer kilométeres sebességgel…
– Olyankor az én szívem is egy kicsit elszorul! Meg amikor fejjel jön lefelé! Vagy amikor augusztus 20-án átrepül a Lánchíd alatt. Pedig tudom, hogy Péter szintjén ezek rutinfeladatok, hogy nem csinál soha olyat, ami közben ne lenne tökéletesen ura a helyzetnek, hogy utál minden bravúroskodást, vakmerőséget.
– Van a vakmerő, és van az élő pilóta…
– Ezt pontosan tudja Péter, tudja, hogy ezen a szinten már se kockáztatni, se hibázni nem lehet, és minden részletre odafigyel. Néha, amikor elvisz engem is repülni, lenyűgözve figyelem, ahogyan szinte egybeolvad a gép és ő. A naplementébe belerepülni valóban más dimenzió. Ilyenkor úgy érzem, hogy harmóniában van a világgal, önmagával, tudom, hogy boldog.
– Szeret repülni?
– Nagy géppel nem. Feszengek, és nem érzem jól magam, ha valahova utazni kell. Ritkán is szánom rá magamat hosszabb utazásra. Péterrel más! Ő a levegőben is igazi férfi, aki biztonságot ad, és igazi lovag, aki ki tudja szolgálni a másikat. Érzi pontosan, hogy ki mennyit bír, mi az, ami már sok lenne neki, mi az, amit még élvez. Nem véletlen, hogy annyian szeretnének repülni vele.
– Emlékszem, hogy ott voltam, amikor Péter nagymamája a 100. születésnapját ünnepelte, és az volt a fénypont, amikor beültette a gépbe maga mellé.
– Ott járt maga is? Hát az csodálatos nap volt! Neki a Nagyi a mindene volt, és fájlalta, hogy ő, a légterek legendája, a világbajnok pilóta, soha nem tudta még rávenni, hogy repüljön vele. Igen, és akkor előállt azzal, hogy százévente egyszer legalább üljön be mellé és guruljanak egy kört a repülőtéren. Péter mesélte, hogy a Nagyinak nagyon tetszett, mondta is, hogy „jobb, mint az autó!” Erre aztán Péter felbátorodott és megkérdezte, hogy nem emelkedhetnének fel egy kicsit, a nagyi pedig azt mondta, hogy „jó, jó, csak ne túl magasra!”. Azóta elment már a Nagyi, de tudom, hogy Péternek mennyire fontos, hogy ezt még meg tudta adni neki.
– Hogy ismerkedtek meg?
– Nagyon is földi körülmények között, egy buliban. Húsz éve ennek. Bemutattak egy magas, jóképű fiút, aki aranyos is volt, kedves is, csak éppen nem a zsánerem.
– Tudta, hogy ő a repülő-világbajnok?
– Mondták, hogy ő az, de nem érdekelt, ahogy ez azóta sem. Akkor egy kedves fiatalember volt számomra, azóta az emberem, a szerelmem, életem párja lett. Más kérdés, hogy jólesik látni, mennyire szeretik. Amikor autogramot kérnek tőle, amikor összesúgnak mögötte, hogy nézd, ott a Besenyei Péter! Ilyenkor nagyon büszke leszek, és mosolygok magamban. De akkor még szó sem volt erről! Szerencsére én egy kicsivel nagyobb hatással voltam akkor rá, mint később elmondta. Már akkor kiszúrt engem magának, és elkezdte szép lassan csapdosni a szelet, és ahogy mindinkább megismertem én is, azon kaptam magam, hogy szerelmes vagyok.
– Emlékszik még arra, hogy mit szeretett meg benne?
– Talán a tisztaságát, egyenességét, eltökéltségét, aztán a keménységét, humorát, emberségét. Szóval ezt így együtt, meg azt is, hogy mennyire tudott szeretni! Hogy boldoggá tudott tenni a szeretetével. Ez nagyon fontos volt. Az érdekes az, hogy már nyolc éve tartott az ismeretség, de szóba sem került a házasság közöttünk. Persze hogy amikor megláttam egy filmen egy esküvőt, rögtön elérzékenyültem, és egy menyasszonyi ruhától sóhajtozni kezdtem, de azt tudtam, hogy Péter két félresiklott házasság után nem akar többet nősülni, ezért nem is említettem neki, hogy mi lenne az én nagy álmom. Belenyugodtam, amúgy sem egy papíron múlik! Aztán egyszer ültünk a ráckevei stégen, és hosszú hallgatás után megszólalt Péter: ha egyszer összeházasodnánk, hol szeretnéd az esküvőt: Las Vegasban, vagy idehaza a barátaink között? Egy másodperc múlva boldogan vágtam rá a választ: idehaza a barátaink között! És néhány hónap múlva össze is kötöttük az életünket. Ennek tizenkét éve…
– A szerelem mélyülhet vagy magasodhat? Nem olyan, hogy van, és kész?
– Nálunk ez egy folyamat volt. Nehezen indult, azóta viszont mind közelebb jutunk egymáshoz. Egyszerre ejtünk ki szavakat, egyszerre nyúlunk a távkapcsolóért, egyszerre kacagunk fel vagy mérgelődünk. Legtöbbször este egyszerre érünk haza, méghozzá úgy, hogy kiderül, egyikünk sem tankolt, mert szeretett volna már otthon lenni. A hobbijaink is ugyanazok. Együtt biciklizünk, síelünk, fotózunk, horgászunk. Persze csak játékból, mert a kifogott halat aztán visszadobjuk, és figyeljük, hogy milyen vidáman úszik el. Meg van két tüneményes kutyánk. A moszkvai őrkutyákról tudvalévő, hogy annyira szilajok, hogy nem kívánkoznak be a lakásba, mert csak a szabadban érzik jól magukat. Nos, a mi két szemünk fénye annyira van szeretve, hogy ha néha egy picit bejöhetnek, nehéz kitessékelni őket. Kandallótűz, finom vacsora, kis bor, kutyázás… Így, szép csendben, boldogan élünk együtt…
– Mígnem jön a másnap reggel, és Péter megint nekivág az újabb nagy kalandnak.
– Ő ilyen megszállott ember, akinek csak így teljes az élete. Mindig vonzzák az újabb kihívások, mindig érzi, hogy még volna valami tökéletesíteni való, még mindig szereti odatenni magát teljességgel, küzdeni önmagával vagy a természet erőivel. Én így, ezzel együtt, vagy talán éppen ezért szerettem meg, kötöttem vele össze az életemet.
– Az elmúlt időszakban nem voltak air race versenyek, ahol a világ legjobb pilótái viaskodnak, jövőre talán megint lesznek. A lelke mélyén minek drukkol? Legyenek, vagy ne legyenek?
– Nehéz kérdés… Nem tudom… Így most nyugalmasabb az életünk, de tartok tőle, hogy előbb-utóbb hiányozni fog neki a versenyek hangulata, feszültsége, a felkészülés folyamata, a siker öröme.
– Ön ilyenkor vele szokott lenni?
– Régebben többször jártam vele. Kétüléses gépen kiutaztunk, de aztán tudtam, a verseny végéig hagynom kell, hogy a maga belső rítusait elvégezze, a versenyre összpontosítson, utána aztán jöttek a felszabadult vacsorák, átbeszélgetett éjszakák. Az utóbbi időben inkább csak akkor kísértem el, amikor az valamiért fontos volt neki, egyébként úgy éreztem, jobb, ha nem kell semmi egyébre figyelnie.
– De azért tartották a kapcsolatot?
– Nálunk ez alapszabály, hogy ha akár autóval is megérkezik bármelyikünk valahova, rögtön telefonál a másiknak. Nem vagyunk locsogósak, csak annyit jelzünk, hogy minden rendben, megérkeztem. Akkor is, amikor ő landol Barcelonában, akkor is, amikor én beérek Bicskéről a Böszörményi úti munkahelyemre.
– Mit dolgozik?
– Asszisztens vagyok egy fogászati magánklinikán.
– Borzalmas lehet állandóan ijedt emberekkel találkozni.
– Én meg azt érzékelem, hogy mennyire jó ezeket az embereket megnyugtatni, a feszültségüket kicsit oldani, esetleg megmosolyogtatni őket, hitet önteni beléjük. Ha ez sikerül, akkor nagyon jól érzem magamat a bőrömben. Nagyon szeretem a munkámat.
– És van olyan esetleg, ami zavarja?
– A fúró kicsit hangos…
Szabó Győző és Rezes Judit fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
