– Ha éppen sétáltok, és az egyik kirakatban meglát Kati egy ruhadarabot, ami megtetszik neki, mit csinál?
– Többnyire bemegy, és megveszi, főleg farmert, pólót, pulóvert…
– …és ha egy ruhát?
– Ruhát ritkán vesz, inkább csináltat magának. Katinak egészen markáns viszonya van a ruházkodáshoz. Hogy szép legyen egy ruha kívülről, az számára csupán egyetlen tényező, de nem a legfontosabb. Ő eltökélten arra törekszik, hogy a ruhája igazodjon viselőjéhez, erősítse egyéniségét, és lényeges, hogy a belső kidolgozás kifogástalan legyen. Ne kívülről legyen mutatós, csillogó vagy extrém, hanem hogy aki felveszi, az érezze jól magát benne. Ne hivalkodó legyen, hanem viselője egyénisége szerint természetesen adhassa önmagát, élhessen, viselkedhessen. Önmaga számára sem póz, máz, jelmez az öltözék, hanem mindig azt veszi fel, ami éppen illik a kedvéhez, hangulatához. Két éve például vett egy kabátot, mert beleszeretett, és azóta sem volt rajta.
– Sok ruhája van?
– Több annál, mint amennyit valójában hord. Vannak jól bejáratott kedvencei, és többnyire azokhoz nyúl. Ezekben valahogy biztonságban érzi magát, szerintem. De maga az öltözködés számára nem jelent se problémát, se örömet, olyan természetes ténykedés, mint a fogmosás.
– A te öltözködésedbe beleszól? Hogy mit vegyél, vagy éppen mit ne vegyél fel?
– Készít nekem ruhát, de abba nem szól bele, hogy mikor, mit, mivel vegyek fel. Megbízik az ízlésemben, és tudja, hogy eléggé önfejű vagyok. Nyakkendőkérdésben szoktam vele rendszeresen konzultálni, de rövidebb, hosszabb vita után többnyire ott lyukadunk ki, hogy vegyem fel azt, amihez kedvem van.
– Szoktatok vitatkozni?
– Ritkán. Mi már nem hebrencs, makrancos fiatalként jöttünk össze, túl vagyunk az első házasságon, tehát pontosan tudjuk, hogy az égvilágon semmi teteje értelmetlen presztízscsatákra fecsérelni időnket, energiáinkat. Mindketten éppen eléggé szenvedélyesek és maximalisták vagyunk a munkánkban, így teljesen magától értetődő, hogy egymással odahaza a harmóniát, a békét keressük. Nem megyünk bele értelmetlen, pitiáner civakodásba. Nagyon meg tudjuk becsülni, hogy ez megadatott nekünk.
– Mikor találkoztatok?
– Nyolc éve. Mondhatnám, hogy szinte véletlenül. Egy cég rendezvényére voltunk mindketten hivatalosak, és egymás mellé ültettek bennünket. Ugyanakkor, mint utólag kiderült, korábban már az élet megdöbbentően sokszor sodort minket közel egymáshoz, a véletlenek sorozata kellett ahhoz, hogy ne találkozzunk, „éppenhogy” elkerüljük egymást…
– Hiszel abban, hogy időnként a „sors keze beteszi a lábát” az életünkbe?
– Nem tudom, de az ebből a szempontból a legjobb időszak volt. Kati házassága éppen eltörött, az enyém pedig már rég nagyon megromlott…
– Te mennyit tudtál róla?
– Érdekes módon elég sokat. A 70-es évek végén volt nekem egy atyai barátom, Dobay Miklós, az OKISZ Labor akkori vezető divattervezője, aki amellett, hogy a korszak egyik legelismertebb divattervezőjének számított, és az akkori Budapest legizgalmasabb figurája volt, szenvedélyesen vonzódott a régi autókhoz. Mivel ez nekem is korán mániám lett, hamar jóba lettünk. Tőle sokszor hallottam egy világmegváltó tervekkel Pestre jött nagyon tehetséges tervezőkislányról, bizonyos Zoób Katiról, akinek ő egyengetni próbálta az útját. Többször hallottam tehát róla, és később kiderült, Kati is hallott rólam, anélkül hogy ténylegesen találkoztunk volna (talán ügyelt is arra, hogy ne találkozzunk). Azon a bálon, vacsora közben azonosítottuk be egymást, ott derült ki, hogy mennyi véletlen kellett ahhoz, hogy ne találkozzunk!
– Könyörgöm, mesélj már, hogyan folytatódott?
– Akkor úgy gondoltuk, nem történt semmi különös, csak örültünk a szép emlékű múltnak. Telefonszámot cseréltünk, néha üzleti ügyben felhívtuk egymást…
– Ez apropó volt, vagy ürügy?
– Nem szántuk semminek, de mégis mind személyesebbek lettek ezek a beszélgetések, gyorsan erős barátság lett, majd később összekapcsoltuk az életünket. Vagy az is lehet, hogy az élet kapcsolt össze bennünket…
– Kati akkor már a divatvilág nagy mítosza volt. Nem jelentett problémát együtt megjelenni? Nyilván mindenki jobban figyelt, hogy ki is ez az ember…
– Kati remek társasági ember, mindenkivel pillanatok alatt szót ért, összebarátkozik, én nehezebben oldódom, mindig kicsit kívülálló maradok…
– Adódhat ez abból, hogy míg Kati alacsonyabb, aki könnyen vegyül, te magas vagy, és eleve ki is lógsz?
– Lehet, ezen még nem gondolkodtam… Ő közvetlenebb, én talán zárkózottabb vagyok… Hazafelé menet viszont jókat derülünk, amikor megbeszéljük, hogy ő milyennek látta a társaságot belülről, s én megfigyelőként kívülről. Szerintem nagyon jól kiegészítjük egymást. De így vagyunk ezzel szinte mindenben. A magunk területén mindketten hasonlóan elfogadottak, hasonlóan elismertek vagy sikeresek vagyunk, így soha nincs szükség egyensúlyozgatásra, kompenzálásra, kölcsönösen tudunk örülni egymás sikereinek, és tudunk büszkék lenni egymásra. Ahogyan egy barátom mondta, belülről felépített emberek vagyunk.
– Pont szemben lakom Kati szalonjával, az ablakból sokszor este 8-kor is látom, hogy ő még ott ül, és dolgozik. Nem vagy türelmetlen ilyenkor?
– Amennyire lehet, szoktuk egyeztetni a munkánkat, ha Kati mondja, hogy ma tovább lesz bent, akkor bent maradok én is, mert mindig akad tennivalóm, de így van fordítva is. Szerencsére mindketten szeretjük és élvezzük a munkánkat, tehát ez soha nem okoz problémát.
– Vezet háztartást?
– Imád főzni, és remekül is főz. Azt meg külön csodálom benne, hogy rendkívül praktikus, gyors, képes ripsz-ropsz többfogásos remek vacsorát kreálni. Fordult már olyan is elő, hogy elfelejtettük, vendégek jönnek, és én roppant zavarban is voltam, amikor megérkeztek. Kati azonban nekiállt, és mire eljött az étkezési idő, olyan pompás vacsora gőzölgött az asztalon, mintha egész nap erre készült volna. A süteményei egyszerűen mesések. Az igazi specialitásunk azonban a narancslekvár készítés. Mivel a ruhaanyagok egy részét olaszországi textilgyárakból rendeli ősszel is, rendre végigjárjuk ezeket az üzemeket, és hazafelé veszünk 80 kilónyi friss calabriai narancsot, és abból, immár együtt, a következő egynéhány éjszakán át lekvárt főzünk.
– Csinálhatnátok akár egy közös, nagy lekvárfőző vállalkozást!
– Megszívlelendő ötlet, de inkább maradunk annál, hogy a lekvárokat szétosztjuk a családban és barátainknak, mi pedig csináljuk a magunk mániáit tovább.
– Mennyire folytok bele egymás ténykedésébe?
– Ahogyan érünk össze, úgy egyre inkább. Nekem kétirányú az érdeklődésem. Az egyik az ingatlanfejlesztés, a másik a régi angol autók gyűjtése, restaurálása. Látszólag merőben idegen Kati tevékenységétől, de nem, hisz mindkettő individuális iparművészet. Ingatlanvásárlásnál fontos tényező Kati ízlése, van, hogy az épület felújítását, átalakítását az ő elképzelései, tervei alapján is végezzük. Ugyanígy kikérem a véleményét, hogy például milyen színű legyen egy helyrehozott autó kárpitja vagy milyen a műszerfala.
– És te?
– A szabásba nem szólok bele, de üzletileg menedzselem Kati cégét. Hihetetlen gyakorlati érzéke is van, amellett hogy megtervezi a ruhákat, tökéletesen otthon van a készítés minden részletében vagy az árkalkulációban, ám amikor üzleti stratégiát kell kialakítani, vagy nagyobb volumenű szerződést kötni, akkor kiderül, hogy hasznos, ha ott vagyok.
– Mennyire élvezed a divatbemutatókat?
– Nagyon, főleg az előkészületeket. Egyrészt szeretem magát a szervezést, ezt az izgalmas, sokrétű munkát, másrészt boldoggá tesz látni Katit, amikor igazán elemében van, tele feszültséggel, kreativitással és alkotó energiákkal. A show alatt pedig leginkább szorongok és drukkolok, hogy minden rendben legyen. Ne szakadjon le a dobogó, ne legyen rövidzárlat…
– De, gondolom, viszonylag ritkábban szokott azért a kifutó beszakadni.
– Fordult már ilyen is elő! Megjelent Kati a kifutón, aztán recccs, és eltűnt. Egy villanásnyi dermedt csend után egy úr ugrott fel az első sorból a pódiumra, egy mozdulattal kirántotta Katit. Kiderült, hogy a párizsi Moulin Rouge igazgatója volt, zsigereiben hordta a késztetést, hogy bármi is történjen, a show-nak folytatódnia kell!
– Ha röviden kellene jellemezd Katit?
– Van stílusa. Remek ízlése. Egy szakmai szint alá soha nem adja. Hajlamos mindenki gondját magára vállalni. Visszafogott. Kellemes. Nagyon tud szeretni, ragaszkodni. Szereti a szép tárgyakat, a nagy kihívásokat, az őszinteséget.
– És mi az, amit nem szeret?
– A hamisságot, a tétlenséget és a ruhavásárlást!
Jordán Adél címlapfotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |