Farkas Róbert: A mi zenénk összeköt!

– Hogy kezdett el zenélni, mi volt az első hangszer, amit a kezébe vett?
– Ötéves lehettem, amikor édesapám a kezembe adta a hegedűt, és ez a hangszer annyira megragadott, hogy a mai napig nem engedtem el. Egyébként zenészcsalád a miénk. Egy kisgyereknek pedig roppant mód felkelti az érdeklődését az a „hangzavar”, amit naponta hall maga körül. A hegedűben pedig nagyon különleges volt, hogy egy ilyen pici tárgy így képes szólni, ilyen varázslatosan, és nem magától szól, mint a tévé, hanem elő kell csalogatni belőle a hangokat. Kisgyerekként ez nagyon izgatta a fantáziám. Kíváncsivá tett, hogyan is kell ezt csinálni. Kezdetben olyan izgalmas „játék” volt, amit csak messziről csodálhattam, aztán, ahogy nőttem, olykor már megengedték, hogy megpendítsem, vagy húzzam rajta a vonót. Úgyhogy nagy nap volt, amikor először a kezembe vehettem a hegedűt.

– Az édesapja tanította?
– Kezdetben igen, aztán később zeneiskolában folytattam a tanulmányaimat, és igen hamar a komolyzene kezdett el érdekelni. Az édesapám egyébként brácsán játszik, és nagyon elismert a szakmában, a 100 Tagú Cigányzenekar szólamvezetője volt, patinás helyeken fordult meg, rengeteget koncertezett külföldön, őbenne mégis az volt, hogy jó-jó így játszani, de még jobb, ha valaki vezető szerepben van, és ő az, aki maga köré gyűjt egy bandát. Ezért akart szólóhangszert adni a kezembe, olyat, amivel a színpad élére állhatok. Megéreztem, hogy ezt szeretné, és meg is valósult az álma.

– Nehéz volt megvalósítani?
– Nem! Én iszonyúan élveztem a zenét, és jól tette, hogy épp hegedűt adott a kezembe! Tőle tanultam a fegyelmet, a zenei rendet, hogy a gyakorlást napi szinten kell művelni, ezt már kiskoromban belém sulykolta. Nagyon szigorú volt, inkább anyuhoz lehetett egy kis gyengédségért menekülni, ő volt az engedékenyebb. De könnyen lehetett ő engedékeny, ha apu már elintézte, hogy elvégezzem a dolgom. Mégsem úgy kell ezt elképzelni, hogy mindez az akaratom ellenére történt. Akadtak persze olyan időszakok, amikor kissé félvállról vettem a gyakorlást, máskor viszont felkeltem reggel egy órával korábban, hogy még iskola előtt hegedüljek, vagy délután, amikor hazajöttem, előbb gyakoroltam, és csak utána voltam hajlandó megebédelni.

– Hogy érte el ezt a lelkesedést?
– Még a tizedik évemet sem töltöttem be, amikor elkezdett magával vinni a kávéházakba. Itt ivódott belém ez a fajta máig is tartó, a Budapest Bárt is éltető szeretet a kávéházi muzsika iránt. Vitt a New Yorkba, a Gellért Szállóba, rengeteg patinás helyen jártam, és ezek teljesen elvarázsoltak. Otthon ugyanis csak a kisebb hangszerekkel találkozhattam, itt meg láthattam cimbalmot, bőgőt, és amikor ezek egyszerre megszólaltak…! Máig emlékszem a pillanatra, amikor először léptem be a New York Kávéházba. Kint sötét volt, bent gyönyörű fényekben tündököltek a termek, tele élettel, pezsgéssel,  zajongással. Már kintről hallottam felcsendülni a muzsikát, és ez számomra fantasztikus élmény volt. Arról álmodtam éjszaka is, hogy ott játszom, ezen a csodálatos helyen. Akkoriban alakult a 100 Tagú Cigányzenekar is, és miután először hallottam őket zenélni, azt kívántam, bárcsak játszhatnék már velük. Olyan jó, hogy pár év múlva, tizennégy évesen bekerülhettem közéjük. Minden alkalommal, amikor ilyen kávéházi estén jelen lehetettem, fellelkesedtem, és csak kérdezgettem aput, hány napot kell ahhoz még gyakorolni, hogy én is ott játszhassak velük.

– Soha. Már az általános iskolában is versenyeken vettem részt, okleveleket, érmeket szereztem, inkább elismerésben volt részem, és ezt legfőképp a zenének köszönhetem. Gyakran én képviseltem az iskolát, és ezt a tanárok is értékelték. A készségtárgyakból, rajzból, testnevelésből, sőt oroszból is felmentést kaptam. Azért, hogy inkább gyakoroljak! Egyébként elég csibész voltam, az édesapám soha nem engedett el osztálykirándulásokra sem, féltett, hogy valami lesz, eltöröm a kezem, vagy teszek valamit, amit nem kéne. De a tanárok szerettek, és én is szerettem őket. Az osztályban meg afféle bandavezér voltam, ha kitaláltam valamit, a fél osztály jött utánam.

– Ahogy ma is…
– De azokban a zenekarokban sem számított, amelyekben játszottam, hogy ki cigány és ki nem. A Besh o droM együttesben én voltam például az egyedüli roma, de kíváncsiak voltunk egymásra, mit tanulhatunk a másiktól, és jó barátságokat kötöttünk.

– Olyannyira, hogy a felesége sem roma. Elfogadta a két család a vegyes házasságot?
– Andi családja, ahogy megismert, meg is szeretett, nem volt probléma. Az én szüleim se ellenezték a házasságunkat, elfogadták, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Andi volt a Besh o droM menedzsere, és egy évig csak munkakapcsolat volt közöttünk. Utána komolyodott a helyzet. 

– De nem elégedett meg csak a könnyűzenével!
– Nem, harmincéves is elmúltam már, amikor felvételiztem a Zeneakadémiára, mert mindig is érdekelt a zenének ez az ága is, és nagyon fontos volt, hogy lediplomázzak. Azóta is gyakran játszom komolyzenét. De ezen kívül nagyon sok műfaj vonz még. Ki akartam próbálni más stílusokat, ezért más hangszereken is játszom. A balkáni zenéhez a harmonika kellett, a latinhoz meg gitárra volt szükség.

– Ha jól tudom, még nincs gyereke, akinek továbbadhatná a tudását!
– Nincs, de ha lesz, akkor nem fogom erőltetni a zenét, inkább felkeltem a kíváncsiságát, ahogy édesapám tette velem, és majd meglátjuk, mi lesz. Az biztos, hogy bennem ez a kíváncsiság azóta is tart.

– Mi élteti ezt?
– Mindig is az érdekelt, hogyan lehet megszólaltatni egy hangszert, hányféle hangot lehet kicsalni belőle, és egy élet kevés hozzá, hogy az ember ezt teljesen kiismerje. Minél jobban tanulmányozom, annál kevesebbet tudok róla, és annál inkább nem lehet betelni vele. Megtanulni, kitanulni sem lehet soha!

– Jól érzem, hogy ez a legnagyobb szerelem?
– Abszolút! Örökké kísérletezünk itt a Budapest Bárban. Az első lemezünk is annak indult, azt gondoltuk, nem jövünk többet össze, de aztán annyira tetszettek a közönségnek a cigányzenekarra írt kávéházi dalok, hogy együtt maradtunk. Igaz, jó pár évbe telt, amíg az a bizonyos „budapestbáros” hangzás megszületett. A kísérletezés azóta is tart, próbálgatjuk, mi állna még jól nekünk.

– A londoni olimpiai szereplésük óta külföldi zenészekkel is dolgoznak együtt. Befogadható ennyiféle szín, ennyiféle stílus?
– Ez a sokféleség szerintem nem új keletű. Budapest a húszas–harmincas években is nagyon sokszínű volt, a cigányzene pedig egyszerre fogadta be az orosz, német, francia, szerb hatásokat. Én nagyon szeretem ezt a fajta zenei sokszínűséget, ha nem ilyenek volnánk, akkor egyoldalúaknak tarthatnának bennünket.

– Ez csupán nosztalgia?
– Az igaz, hogy nagyon szeretem ezt a korszakot a kávéházi kultúrája miatt, de nagyon jó, hogy most élek, és az is jó, hogy a mában is meg lehet élni ezeket a dalokat, újraértelmezve, olyan zenészek által, akiket a mai fiatalok is elfogadnak. Nekem nagyon fontos volt, hogy ezeket a dalokat 21. századivá tegyük. Underground zenészekkel előadva kicsit idézőjelbe kerültek persze, de engem nem zavar ez a kettősség, nagyon is el tudom képzelni, hogy Kiss Tibi szívében bomba van, ahogy a dalban is énekli. Ha ma kellene megírnia ezt az érzést, nyilván nem így írná meg. De biztos vagyok benne, hogy neki is fontos az, amiről énekel. A koncerteken pedig nagyon jó látni, hogy a nagyszülők az unokáikkal jönnek el, és mindenki élvezi a muzsikát. Ezért úgy érzem, hogy a mi zenénk inkább összeköti és nem elválasztja a nemzedékeket.

– Mit jelent önnek a siker?
– Nagyon örülök neki, és különösen az a része tetszik, hogy úgy muzsikálhatunk, hogy van hozzá közönség. Az éltet, hogy ezt csinálhatom. Ha nincs zene, akkor nincs semmi, ezért kell, hogy mindenhová elvigyek magammal egy hangszert, egy gitárt legalább. Mert muszáj belecsapni olykor a húrokba.