Vigyük-e a kisgyerekeket temetésre?

„Két kislányom van: 3 és 5 évesek. Elmondtam nekik, hogy papa meghalt, és többet nem fogunk vele találkozni, de lélekben mindig velünk van, amikor gondolunk rá. Látszódott, hogy nem értik – gondolom, ez ebben az életkorban természetes –, de azt is észrevettem, hogy érzékelik. Az édesanyám pár napig velünk lakik, és például a nagyobbik lányom nagyon sokszor az ölébe ül, hozzábújik. Mindenben segít a mamának, nagyon figyelmes. Ezt leszámítva nem látok rajtuk változást, ugyanolyan vidámak, mint szoktak lenni. Amennyire tudom, ez is természetes, hiszen nekik a halál nem azt jelenti, mint nekünk, felnőtteknek. Azt nem tudom eldönteni, hogy elvigyem-e őket a temetésre. Nagyon ellentmondásosak a vélemények. Mit tegyek? Elvigyem őket a temetésre, ahol elbúcsúzhatnak apukám fizikai valójától, ahol kézzelfoghatóvá válik, hová lett a papa? Vagy ezzel csak ártok nekik, mert azt látják, hogy papát (bár igazából őt magát nem látják, csak a koporsót) egy gödörbe temetik? Egyáltalán végig tudják csinálni az egészet fizikailag? Mindketten nagyon aktívak, élénkek, vidámak. Nem tudom, hogyan viselnék a temetést? A lányaim minden héten találkoztak az édesapámmal, rengeteget játszottak vele – mint ahogy mi is annak idején –, és nagyon szerették őt. Apukám életvidám ember volt, és valahol mindig megmaradt gyereknek is. A nagyobbik lányom nagyon érzékeny kislány, és koránál sokkal fejlettebb – minden tekintetben. Sok mindent megért már, de ennek ellenére korának megfelelően kezeljük. Nagyon impulzív, 1000%-kal csinál mindent. Az érzelmeit is magas hőfokon éli meg. A kisebbik lányom inkább magába forduló, neki sok idő kell, amíg megszokja az újat. Amikor biztonságban érzi magát, kinyílik és önmagát adja: életvidám kis bohóccá válik. Nagyon értelmes, akinek azonban rettenetesen fontos – bár ez szerintem mindenkinek fontos –, hogy elfogadják olyannak, amilyen. Igazi kis »Kajlamatyi«. Mindketten rengeteg szeretet adnak a körülöttük élőknek, mindig kinyilvánítják, amit éreznek. Sokszor maguktól egyszer csak játék közben odafutnak (odafutottak) édesapámhoz, férjemhez, édesanyámhoz, hozzám, átkarolnak, és azt mondják: nagyon szeretlek. – Vigyem őket a temetésre?”

Temetés

Én azt hiszem, nem vinném a gyerekeket. Azt, hogy „lélekben mindig velünk van, amikor gondolunk rá”, még tényleg nem érthetik (de vajon mi tudjuk-e, hogy mit is értünk ezen?). Ugyanakkor jól látja, hogy annak érzékelése, hogy valami nem szakadhatott meg végleg, tényleg megvan a gyerekekben. Mi, felnőttek, ha hívők vagyunk, úgy gondoljuk, hogy a lélek elszállt. Levetette a testet, mint egy elöregedett vagy „elszakadt” ruhát… Ha nem vagyunk hívők, és csak természettudományosan gondolkozunk, akkor azt mondjuk, a test visszaváltozott alkotó elemeivé, ásványi sókká és vízzé… (Amiből majd felhő lesz, eső lesz, patak lesz – és a vízből és a „földből”, az ásványi sókból növények is sarjadnak ki, ahogy a népballada igazul mondja…) A gyerekek ezt az átváltozást mind a két formájában „megértik”, vagyis inkább, ahogy írja, érzékelik. (Csak azt nem tudják megérteni, hogy valaminek egyszer és mindenkorra vége – „és kész”, ahogy az egyszeri anya mondta a kisfiának, aki ettől nagyon megijedt.) Nem fog „kézzelfoghatóvá válni, hogy hová lett a papa”, ha kimennek a temetésre, hiszen az már nem a papa, hanem csak ez a levetett ruhája, a teste. És igen, fárasztó is egy három- és egy ötéves gyereknek kimenni, végigállni a ravatalozó szertartását, onnan kimenni a temetés helyéhez, állni ott is, érthetetlen szavak hangzanak el… Nemcsak fárasztó ez így, hanem – akármilyen profánul hangzik – „unalmas”. Így nem jó emlék. Kicsit később persze már megkérdezném a gyereket, hét-nyolc vagy inkább kilencéves kora körül, hogy akar-e jönni velünk a temetőbe, és elmondanám, hogy ott mi is fog történni. Most is elmondanám, hogy hová megyünk, hogy tiszteletben elhelyezzük, ami a papa testéből megmaradt, de csak nagyon röviden, egyszerűen. A kérdésekre viszont válaszolnék. Jó, nagyon jó érzelmi állapotra, érzelmi biztonságra vall mind a két gyerek viselkedése, és igen, ahogy írja is, természetes. A személyes érzelmi kötődés finomságát jelzi az is, ahogy a nagymamához odabújik a nagyobbik. Egyszóval: ne vigyék ki őket a temetésre! Azt képzelem, hogy édesapja is ezt tanácsolná…