Kényszeres a fiam?

„Legnagyobb fiunk jó tanuló. Szerintem nagyon rendes gyerek, talán túl rendes és lelkiismeretes is, de az apja folyton elégedetlenkedik vele. Ennek pedig, azt hiszem, az a legfőbb oka, hogy a gyerek kiskora óta úszik, méghozzá kifejezetten jól, de a férjemnek semmi sem elég. Eredetileg ő is úszott és elég jó eredményeket ért el az ifjúsági bajnokságokon, de aztán elégedetlen lett magával, és abbahagyta. A gyerek nagyon jól indult, két-három éven át általában mindig első volt a versenyeken, de aztán gyakran volt második, harmadik, majd negyedik is. A férjem szerint »ellustult«. Az iskolában is egy kicsit romlott. Most 13 éves. Az utóbbi időben azt vettem észre rajta, hogy nem is igazán akar menni az uszodába, pedig régen nagyon ambicionálta. Két és fél évvel ezelőtt új edzőt kaptak, akinek kezdetben nagyon örült, de aztán nagyot csalódott benne. És mostanában mintha félne is tőle. De mindez csak a háttér, amiért írok, az a guggolás! Egy idő óta a fiam járás közben hirtelen leguggol (vagy olyan is van, hogy felnyújtózik), és azt mondja, hogy nem tudja, hogy miért csinálja, csak azt érzi, hogy neki ezt csinálnia kell. Ez valamiféle tic? Mi volna itt a teendő? Talán mondanom sem kell, hogy ez a furcsaság az apját különösen bosszantja, de persze a gyerekek, akikkel egyébként mostanáig nagyon jóban volt, szintén furcsán néznek rá, már előfordult, hogy nevettek rajta. Hogyan tudnék rajta segíteni?”

Guggolás
Annak alapján, amit ír, én ezt a guggolást és nyújtózkodást nem ticnek, hanem inkább kényszeres cselekvésnek (szaknyelven: kompulziónak) nevezném. Kicsit olyan, mint amikor a gyerekek – és nem is csak a gyerekek – csak bizonyos kockákra lépnek a járólapos padlózaton vagy kövezeten, esetleg valamiféle hátsó gondolattal, hogy akkor „nem lesz baj”, vagy valami „sikerülni fog”. Amit leír, annak sok eleme magyarázhatja egy ilyen neurotikus állapot kialakulását. Meglehetősen nagy teher egy gyereken, ha egy apa a saját ifjúkori vágyait rajta keresztül akarja megvalósítani. Roncsoló és szorongató. De e nélkül is a szüntelenül hangoztatott apai elégedetlenség öldökli a gyerek önbizalmát. Holott egy fiúgyerek esetében éppen a szinte ki sem mondott, csak átérzett apai elismerés az, ami a legserkentőbb, legfejlesztőbb hatású, a legjobbat tesz a gyerek teljesítményét illetően. 13 éves korban a teljesítmény romlása az iskolában teljesen természetes, életkori jellegzetesség. Mint sokszor beszéltünk erről, a kamasz fiziológiás, vagyis élettani eredetű lustaságban szenved, a szó szoros értelmében „belefárad a növésbe”.

És akkor még az idegrendszer és a hormonális rendszer rendkívüli változásairól, átalakulásáról nem is beszéltünk. Ugyanakkor az ítélőerő jelentősen megnő, és a gyerek egyre pontosabban látja, hogy a tananyagban – vagy a tanár magatartásában – mi az, ami kritizálható, mi az, amit ő nem akar elfogadni. Úgy érzi, fontos dolgok történnek vele – ez a második születés kora!, egy önálló személyiség van születőben! –, és ehhez képest (vagy egyébként is) unalmas az iskolai tananyag, érthetetlen és unalmas a tankönyv. És végül: a gyakorló pszichológus sajnos túl gyakran találkozik olyan, a serdülőkor küszöbére ért sportoló gyerekekkel, akiket az állandó második-harmadik-negyedik hely súlyosan megvisel. És nemegyszer éppen ilyen jellegű kényszercselekvésekhez vezet az állandó szorongás és a vágy, hogy végre sikerüljön az első helyre jutni, és a kétségbeesés, hogy „úgyse fog sikerülni”. A rendelői gyakorlatban az ember többször is átélhette, hogy ilyen esetekben a gyerek „megszabadítása” az edzésektől (vagy éppenséggel esetleg az edzőtől) a tünetek gyors javulását hozza. Igen, nem lehet mindig mindenki első – vagy akár csak dobogós –, és Magyarországon sajnos a játékos sport szinte ismeretlen. A mégoly jól felépített egyesületi sportolás és a mégoly tehetséges – sőt gyerekhez értő – edzők ellenére a magyarországi sportlehetőségek mindig versenysport-lehetőségek, amik azoktól, akik „majdnem” elsők, nagyon sok tűrést és ki nem mutatott szenvedést követelnek meg. Én a maguk helyében biztos, hogy elmennék – a gyerekkel és apjával együtt – családterápiás tanácsadásra, vagy talán inkább a gyereket juttatnám el mindenekelőtt szakemberhez, aki remélhetőleg majd az apára is hatással lesz. De már ezt megelőzőleg, ha egyszer ő maga is kifejezésre juttatja, hogy „nem is igazán akar menni az uszodába”, egyértelműen felmenteném ez alól, és lehetővé tenném számára, hogy végre jól kipihenhesse magát.