– Meg vagyok győződve arról, hogy semmi sem történik az életben véletlenül, mindennek oka van. Most jutottam el arra a pontra, amikor egyáltalán fel tudom tennie a kérdéseimet: miért velem történt, mit akart a sors azzal, hogy a négy és fél éves kislányom leukémiás lett, és elveszítettem?
– Ezek szerint érdekel az ezotéria?
– Igen, de csak most kezdtek ezek a dolgok foglalkoztatni. Amíg a kislányom élt, addig nem érdekelt. Éltük a kis életünket, azután jött a betegség, küzdöttünk, harcoltunk az életéért, de a bajt nem tudtuk legyőzni. Adélka elvesztése után olyan életszakaszba kerültem, amikor mondhattak bármit, nem érdekelt, nem akartam tudni semmiről. Most érkeztem el arra a pontra, hogy szembe tudok nézni a múlttal. Mielőtt felhívtál telefonon, körülbelül három nappal korábban gondoltam arra, hogy talán felkeresnék egy asztrológust, hogy megértsem mindazt, amit már mögöttem hagytam. És persze azért is, hogy mi vár rám a jövőben.
– A horoszkópodat elemezve nem a véletlen műve, hogy éppen most kezdett el érdekelni az ezotéria. A csillagállások azt mutatják, hogy nagy változások kezdődnek az életedben, amikor terveid között szerepelhet újra a családalapítás.
– Ez így van. Nem mondtam le arról, hogy újra gyermeket szüljek. Megtalálni vélem azt a személyt, akivel el tudnám képzelni, hogy családban éljek. A kislányom betegsége idején és a halála után is sokat küzdöttünk a férjemmel, de ez görcsös akarás volt. Végül szétzilálódott a házasságunk, elváltunk, de a mai napig jó viszonyt ápolunk. Talán elmondhatom, hogy a volt férjem a legjobb barátom. De sokáig nem találtam olyan férfit, akire azt mondhattam volna, hogy szívesen szülnék neki újra, szívesen alkotnék vele egy családot. És a változás csak néhány hónapja kezdődött, de egyre erősebben érzem, hogy vele rendben lenne az életem, hogy félelem nélkül vágnék bele a családalapításba.
– A horoszkópod alapján a sors egyre több jelet küld, hogy mindezt jól gondolod. Például az sem véletlen, hogy Családbarát a magazin neve, amelyben műsort vezetsz.
– A jelekre is csak a közelmúltban kezdtem el figyelni, és ugyan ez így nem jutott eszembe, de lehet benne valami. Például az egyik napon a műsorban egy anyuka volt jelen a két kislányával, és a felvétel közben az egyik gyermek az ölembe kucorodott. A kislányt Adélnak hívták, éppen úgy, ahogy az én kislányomat is. Ezt egyértelmű jelnek vettem: hogy jól gondolom, lassan itt az ideje, hogy újból családban éljek, hogy újból anya legyek. Azért azt nagyon szeretném megtudni, hogy a sors miért vette el tőlem a gyermekemet?
– A horoszkóp szerint azért ment el a gyermeked, hogy te teljesíteni tudd a sorsfeladatodat.
– Ezt hogy érted?
– Azzal a sorsfeladattal születtél, hogy nyomot hagyj a világban. És a tévézés, a műsorvezetés, szerkesztés, riportok készítése egy állomás, amivel ismeretségre tehetsz szert, hogy aztán a valódi feladatodat teljesíteni tudd.
– Ez nagyon érdekes, mert amikor Adélkát eltemettük, utána öt nappal felkerestem a feletteseimet, és azt kértem, hogy adjanak nekem sok munkát. És olyanokat, amelyeken sokat kell gondolkodnom, és nemcsak a munkahelyemen, hanem még otthon is ez foglalkoztasson: híradót szerkesztettem, híradós riportokat, magazinműsorokat csináltam. Közben Szegedről rendszeresen feljártam Budapestre, a televízióba. Ez a rengeteg munka teljesen lefoglalt, kitöltötte az egész életemet. Még a súgógépet sem vettem igénybe, úgy vezettem például a híradót. Így aztán minden rám szakadt, a főnökeim, a kollégáim tudták, hogy megbízható, terhelhető vagyok, és ez a terhelés a mai napig tart. És igazad van, mert a kislányom halála után indult el a karrierem.
– A televíziózás csak eszköz a cél eléréséhez. Mert nyomot úgy hagyhatsz a világban, ha elkezdesz majd írni. És nem habos-babos, rózsaszínű lányregényeket, hanem komoly szépirodalmat.
– Óh, hát ez izgalmas. Ugyanis elkezdtem már írni, de egyelőre a fióknak. A könyvek nagy barátja vagyok, és a komoly szépirodalom a kedvencem. Jelenleg éppen Krasznahorkai László egyik könyvét olvasom. Tavaly nyáron a Balatoni nyár című magazinműsor riportere voltam, és eljutottam egy Veszprém környéki kis faluba, ahol úgy éreztem: nekem itt dolgom van. Leültem az egyik parasztház tornácára, elkezdett „kattogni” az agyam, majd hirtelen bevillant egy kép, a saját parasztházamban ülök, és írok. Vagyis az álmom tulajdonképpen a sorsfeladatom?
– A te esetedben igen. A sors általában a saját utunkra terel, de ezt gyakran nem vesszük észre. És ilyenkor küld segítséget, csak az már más kérdés, hogy ez a segítség milyen lesz.
– A kislányom halála sorsszerű segítés volt?
– Igen. Segítés, hogy a karmádat teljesíteni tudd, olykor fájdalmas tapasztalás. A horoszkópod szerint kemény fából faragtak, aki korán önállóvá vált.
– Így van. Abban a kisvárosban, amelyben éltem, volt egy gimnázium. A szüleim úgy gondolták, hogy a nővérem után én is itt folytatom majd a tanulmányaimat. De én 14 évesen eléjük álltam, és elmondtam, hogy Szolnokon szeretnék továbbtanulni, amitől leesett az álluk. Kollégiumba költöztem, tizenhatan laktunk egy szobában. Minden hónapban kaptam a szüleimtől ezer forint zsebpénzt, és azt mondták, hogy fogjam ezt fel úgy, mint egy fizetést, amit próbáljak meg beosztani.
– A horoszkópod szerint nagyon jól bánsz a pénzzel.
– Ez így van, és azt hiszem, hogy ezt a korai önállóságomnak köszönhet. Mert távol a szülői háztól sikerült beosztanom a havi zsebpénzt, és ott tanultam meg, hogy komolyan és felelősségteljesen bánjak az anyagiakkal.
– Kinek akarsz az életben megfelelni?
– Megfogtál, mert ezen még sohasem gondolkodtam.
– A születési képleted arról árulkodik, hogy az apukád az a személy, akinek bizonyítani akarsz.
– Igen, tényleg. De ez kimondatlan, ő ezt nem tudja, és bennem sem tudatosodott, csak most, amikor erről beszélünk: neki akartam/akarok megfelelni. A szüleim matematika szakos tanárok, akik nem tették olyan magasra a lécet, hogy azt ne tudtam volna átugrani. Nem osztogatták csak úgy a dicséreteket, ki kellett érdemelni. De nem is jelentett ez igazán gondot, mert mindig jól tanultam.
– Ha szembedicsérnek, ugye zavarba jössz?
– Igen. Ez is látszik a horoszkópból? Szeretem – ahogy mindenki –, ha dicsérnek, de amikor ezt a szemtől szembe teszik, akkor az kínos. És ugyanígy vagyok például olyan helyzetekben, amikor megismernek az utcán, és körbevesznek. Amikor egyszer a villamosmegállóban várakoztam, és egy idős néni odajött hozzám, és a szatyrában lévő három almából egyet nekem adott, legszívesebben megöleltem volna. De az utcán, a tömegben nem tudtam átkarolni, csak zavartan mosolyogtam.
– A horoszkópodban látok néhány a származásra, őseidre utaló homályos dolgot, súlyos titkot.
– Az emberek azt szokták gondolni, hogy mivel két s-sel, és ipszilonnal írom a vezetéknevem, kék vér csörgedez az ereimben. De ez tévedés. A szüleim sem tudták kideríteni, hogy miért írjuk így a nevünket. A nagypapámnak Zuglóban volt csemegeboltja, ahonnan kibombázták a németek, és a négy gyerekükkel szekéren menekültek az Alföldre. Talán titkok lehettek, de ezek nem derültek ki soha. Illetve annyit még tudok a családunk történetéről, hogy valamikor régen az őseim között előfordult rokonok közötti házasság. De ezért a vérfertőző kapcsolatért a család egy betegséggel – több generációval korábban – már kifizette a sors által benyújtott számlát.
– A horoszkópodban a Szaturnusz helyzete arra utal, hogy a sors meg akarja tanítani neked, hogy az életben mindent el lehet veszíteni, csak a hitet nem. Hívő vagy?
– A szó valódi értelmében nem. A szüleim ugyanis nem neveltek vallásosan.
– A hit és a vallás két külön dolog…
– Igen, ez így van. Nem kaptam vallásos indíttatást otthonról, mert a szüleim sem voltak azok. Ugyan az anyukámat vallásosan nevelték, de bennünket a testvéremmel már nem. Aztán amikor egy időben lett beteg Adélka és az anyukám nővére, majd a mamám két hónapon belül veszítette el a testvérét és az unokáját, akkor elkezdett újra templomba járni. Amikor a kislányom meghalt, mondhattak nekem bármit, akkor csak azt tudtam mondani, hogy én nem vagyok rossz ember, és a kislányom, az ártatlan gyermek mit vétett, hogy ennyi szenvedés után el kellett hagynia a földi létet? Arra gondoltam, hogy nincs igazság a földön, ezért elutasítottam minden olyan vigaszt, amely Isten felé terelt volna. De közben minden este elmondtam, és elmondok ma is egy fohászt. Persze tudom azt, hogy van valami, talán egy felsőbb hatalom vagy erő, de nem tudom megfogalmazni, hogy igazán mi, mert az a fajta vallásosság nincs meg bennem. Egyébként ha hitről van szó, akkor önmagamban hiszek. Mert Adélka halála után el kellett döntenem magamban, hogy túlélem-e mindezt, ami velem történt, vagy sem. És úgy döntöttem, hogy felállok a padlóról, de ehhez annyira meg kellett erősíteni magam, annyira hinnem kellett önmagamban, mint azelőtt még soha. Ám ha ez még egyszer előfordulna, akkor nem biztos, hogy újra képes lennék rá.
– Jól értem a szavaidat, hogy tulajdonképpen ez a legnagyobb félelem az életedben?
– Igen, a betegségektől félek. Pontosabb attól félek, nehogy a múlt ismételje önmagát, és át kelljen élnem újra azt, amit Adélkával. Szívesen szülnék újra, és azt hiszem, hogy jó anya lennék. De azt is el tudnám fogadni, ha a sors nem ad több lehetőséget az anyaság gyakorlására, megélésére.
