– A tévéstúdióban is sokat mosolyogtál, de most ragyogsz! – mondom elismerően, míg letelepszik, és békésen beletörődik abba, hogy a kávézóban nincs limonádé (majd egyetlen pohár víz mellett üldögél a hosszú beszélgetésünk alatt).
– Hogyne ragyognék! – feleli nevetve –, hiszen életem új korszaka kezdődött el, amikor kimondta az orvosom, hogy igen, ez terhesség! Abban a pillanatban minden megváltozott. A színésznő szabadságra ment. Májusban leadtam az összes szerepemet, mert most annak a csodának akarok élni, hogy jön a baba. A kislányunk. Nagyon sokat dolgoztam az utóbbi időben, közben vágytam valami másra, újra, és lám, megadta a sors. Sokan dolgoznak az utolsó percig – nincs szabály, mindenki maga dönt –, de én semmit sem tudok félig csinálni. Ha színházban játszom, akkor száz százalékig átadom magam a szerepnek, ha filmezek, akkor a forgatásnak élek – még babfőzeléket is teljes erőbedobással készítek! –, ha kismama vagyok, akkor erre összpontosítok. Igazat adok Máté Gábornak, aki egyszer azt mondta, hogy egy állapotos nő nem színésznő. Ő gyereket váró nő! Amióta várandós vagyok, magam is érzem, hogy másképp viszonyulnak hozzám a férfiak, a nők, a közönség… Most nem akarom megváltani a világot, inkább befelé figyelek. Élvezem ezt az új korszakomat! Legfeljebb azt furcsállom, hogy mostanában könnyen sírva fakadok. Képes vagyok meghatódni egy reklámfilmtől…
– Sokszor láttalak színpadon és filmekben, mindig más voltál. Szőke, barna, vörös. Most fiatal lánynak tűnsz, akinek egy gramm festékre sincs szüksége. Miért változol ilyen sokat?
– Játék! Amire színésznőként szükségem van, közben élvezem, hogy ez mind én vagyok. A szőke, a vörös, a barna, a duci és a nagyon vékony. Kétféle színésztípus van. Az egyik olyan, mint Gálffi László, aki mindig azonos önmagával, a róla kialakult képpel. És vannak bohócok, mint például én, akik mindig mások. Színésznőként úgy gondolok a testemre (a munkaeszközömre), mint egy gyurmára, amit sokféleképpen lehet alakítani. És a rendezők, a jelmeztervezők meg a stylistok szerencsére sokfélét látnak belém, tehát alakítanak is.
– Az is játék, hogy korábban gyakran nyilatkoztál arról, hogy sokáig nem akartál gyereket?
– Az komoly volt. Rosszak a tapasztalataim a színészgyerekekről. Nehezebben nőnek fel, mint a „szabályos” anyák gyerekei, ráadásul az én erős, szilárd anyukám magasra tette a lécet. Mindig mellettem állt, ő volt az origó. Vele együtt fedeztem fel a világot, ha hajnalban értem haza, ő várt. Ehhez képest én színésznő vagyok, vibrálok, játszom, bohémabb, bolondabb vagyok, mint a mama, és mindig későn érek haza. Tudod, mi a szerencsém? Hogy megismertem a férjemet, aki azt mondta, hogy „te is sokat tudsz majd adni anyaként, csak mást…, és a felhőkön egy olyan gyerek is üldögél, akinek épp rád van szüksége”. Igen, ahhoz, hogy vágyjak egy gyerekre, kellett egy férfi. A Péter. Akire rácsodálkoztam…
– ???
– Nehéz volt a viszonyom gyerekként az édesapámmal – a mamáért rajongtam, mindent tőle kaptam –, és a megismerkedésünk után szembesültem azzal, hogy más habitusú apák is léteznek. Képzeld el, hogy a harmadik randinkon közölte, hogy ő csak a kislányával, Sárival együtt érvényes. Ultimátumot adott. Nekem ez imponált! Ma is tetszik, hogy rengeteget törődik Sárival. Szóval a házasságunk csupa jót hozott ki belőlem. Bár azt sem titkolom, hogy nagyokat tudok veszekedni a férjemmel, mert senki sem képes úgy kihozni a sodromból, mint ő. Aztán a végén mindig együtt állapítjuk meg, hogy mindketten hülyék voltunk, és röhögünk.
– Jóban vagy az ajándékba kapott kislányoddal?
– Helyesen mondod, tényleg ajándék. Amikor összekerültünk, három és fél éves volt, most kilenc lesz. Azt szokta mondani, hogy én vagyok a legjobb felnőtt barátja. Erre büszke vagyok. Arra is, hogy Sári nagyon várja a testvérét. Számára fontos, hogy milyen lesz a kiságya, a törülközője, a játékai, szóval kiveszi a részét a készülődésből. Annak pedig kifejezetten örül, hogy kislány érkezik majd.
| Névjegy
• 1978-ban született Budapesten. |
– Örülnél, ha az „érkező” rád hasonlítana?
– Jaj! – kiáltja, és csak nehezen tudja folytatni a rátörő nevetéstől. – Borzalmas kamasz voltam! Lázadó, hazudozó, azt gondoltam, nekem alanyi jogon jár, hogy mindent kipróbáljak. Zenekarokért rajongtam, éjszakázni akartam, ráadásul gyerekszínészként dolgoztam az Operettszínházban, tehát pénzt kerestem. Tizennégy évesen a saját pénzemből vettem magamnak St. Moritzot, azt a barna, hosszú cigarettát, amit a nagyok szívtak! A szüleim azért vittek színjátszókörbe, hogy vezessem le a fölös energiáimat. Ma valószínűleg azt mondják a hozzám hasonló gyerekekre, hogy túlmozgásosak, akkor rossznak tartottak… Aztán az Operettszínház válogatott a színjátszókör gyerekeiből, és a kiválasztottak közé kerültem. Innen vezetett egy viszonylag egyenes út a színművészetire.
– A főiskola előtt színes hazugságokkal tetted érdekesebbé az utadat.
– Szívesen beszélek erről, mert azt gondolom, hogy a történetem sok anyának adhatja vissza a hitét: a kamasz gyerekük, aki miatt most kétségbe vannak esve, normális-sikeres felnőtté válhat. Én a főiskola előtt a Székely Gábor vezette Új Színházban voltam segédszínész. Remek stúdiós csapat dolgozott ott, és a többségük látta, hogy baj van velem. Mert összevissza hazudozom. Meséltem arról, hogy Amerikában és Izraelben éltem, meséltem a „nyelvvizsgáimról” meg arról, hogy a balettintézetbe jártam. A vágyaimat tálaltam valóságként, mert szerettem volna érdekesnek tűnni, és azt akartam, hogy szeressenek. Pedig a többiek a hazugságaim nélkül is szerettek, ezt be is bizonyították! Igen, engem az a néhány lány mentett meg, akik egyszer bezártak egy öltözőbe, és azt mondták, hogy addig nem engednek ki, amíg nem adok igaz választ a kérdéseikre. Ugye, durva? Először nem válaszoltam, majd egy idő után igazat mondtam. Végül kiengedtek, és a kezembe nyomták egy pszichiáter telefonszámát, aki már várt. A történetem happy enddel végződött: leszoktam a hazudozásról, és főiskolásként már elegendő volt a valóság ahhoz, hogy jól érezzem magam, és nem volt szükségem álomvilágra.
– Az utóbbi időszakod a gyerekkori álmaidat is túlnőhette. Mögötted van számtalan filmsiker, több színházban játszol egyszerre, a SuperTV2-ben műsorvezető lettél.
– Élveztem a riporterkedést – azért beszélek múlt időben, mert jelenleg nyári szünet van –, amiből sokat tanultam. Érdekes, tehetséges emberekkel találkoztam, ez kiemelt a színházi szubkultúrából. Azt is élveztem a „leállás” előtt, hogy huszonöt előadásom volt egy hónapban, mégis el tudom képzelni, hogy egy idő után mást csináljak. Ne csodálkozz! Imádom a színházat, a színésznőséget, de mi lesz, ha véget ér a sikerszéria? Ha netán kihúzzák a lábam alól a talajt, és nem keresnek, nem hívnak? Meg akarom őrizni a rugalmasságomat, olyan szeretnék maradni, mint a gumi. Szükségem van a flexibilitásra. Aki képes akár kávézót nyitni – ehhez nagy kedvem lenne –, vagy akár egy ideig máshol élni, Skandináviában, Berlinben, New Yorkban. Az a lényeg, hogy ne függjek senkitől. Se kultúrpolitikusoktól, se színházigazgatóktól. Szabad akarok maradni!
– Ha változtatnod kellene egyetlen tulajdonságodon, mi lenne az?
– Nem akarok változtatni, így vagyok egész. Bár az jó lenne, ha képes lennék „a Péter” zoknijait úgy betenni a mosógépbe, hogy azok mosás után is megtalálják párjukat…
– Szerinted hol talállak meg, mondjuk, húsz év múlva?
– Valószínűleg itthon, mert minden ízemben budapesti lány vagyok. De nem képzelem el, hogy milyen leszek akkor, de azt sem, hogy milyen lesz majd a lányunk. Én a jelent élvezem! Simogatom a hasam, beszélgetek a lányommal, énekelek neki, és készülök a születésére. Hiszen az igazi új korszak akkor kezdődik majd, ha ő ősszel világra jön.
Kovács Patrícia fotózás jártunk, nézzétek meg videónkat!
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
