– Mondja, kérdezzen, mire kíváncsi? – néz rám érdeklődve, miközben az óbudai kis étterem teraszán az étlapot böngésszük. A pincér ismerősként köszön rá, máris sorolja a napi menü fogásait, amit rövid egyeztetés után határozottan meg is rendel. Egy kis töltött káposztát. Könnyeden, végtelen lezser eleganciával, amolyan kulkásan.
– Hogy jutott eszébe szakácskönyvet írni? Azt hittem, egy színész végképp nem ér rá főzőcskézni, elég időigényes elfoglaltság…
– Tudja, az országban elég sok helyen megfordultam, és rájöttem, hogy mindenki, akitől enni kaptam, az szeretetet adott nekem, és mindenkinek, akivel szívesen éltem, annak főztem. A könyv ötletét is az adta, hogy egy nagyszerű társaságba keveredtem az egyik gasztronómiai magazin felkérése kapcsán. Pintér Árpád egy alkalommal végigfotózta, amint a konyhámban főzök: olyan derűs napot töltöttünk együtt a magazin stábjával, hogy felvetődött az ötlet, mi lenne, ha legközelebb végigennénk Magyarországot. Így történt, hogy az életem összes fontos helyszínén – Szegedtől az Őrségen át Fonyódig – megfordultunk, főztünk, ettünk, ittunk és rengeteget nevettünk.
– Gondolom, hogy azért volt szakács önökkel, és valaki segített az ételek tálalásában.
– Semmi stylist! – néz rám szigorúan. – Szatmári Feri, a kiváló szakács sokat segített. A szép tálalás pedig közös munka volt. Először azt a címet gondoltam a könyvnek adni, hogy: Megeszlek, Magyarország!, de aztán rájöttem, hogy túl provokatív lenne. Ez a könyv inkább a kötődéseimről szól, például Mariska néniről, aki évekig főzött rám, s akinek a mai napig emlékszem a mozdulataira, amint a rántást keveri. Az első szakácskönyv, amiből elkezdtem főzni, F. Nagy Angéla receptúrája volt, ez adta az első sikerélményeket.
– Olyan lelkesedéssel beszél, hogy el kell hinnem, tényleg szeret főzni, enni…!
– Szeretem, ami jó!… Megszerettem élni. Nincs értelme sajnálni magunkat és a problémáinkon rágódni. Muszáj megtanulni örülni annak, hogy süt a nap, és el kell fogadnunk, hogy vannak megoldhatatlan dolgok az életünkben. Negyvenéves elmúltam, amikor egy barátom a konyhában, éjszaka a kezembe adott egy könyvet a buddhizmusról. Ennek a könyvnek is köszönhetem, hogy ma már másképp látom a világot. Addig egy izgága ember voltam, aki kapkodva élt, és egyik helyről rohant a másikra. Azóta főleg az igenek jönnek az életemben. Soha nem késő változni.
– Mondana egy példát?
– Az első lecke a mosogatás volt, azt nagyon utáltam. Az eredményt néztem, hogy szép tiszták lesznek a tányérok, és közben figyeltem a saját mozdulataimat. Megtanultam lelassítani magam, a jelenben élni. Ha hat-hét éve találkozom magával, biztosan az járna a fejemben, hogy mikor kell indulnom, mi a következő tennivalóm… Most is rászántam az időt a beszélgetésre, és ez jó érzés.
– Azért amellett nehéz lenne elmenni, hogy miközben jóízűen falatozik velem szemben, kifejezetten vékony, sportos külsővel rendelkezik. Ezt kevesen tudják elérni úgy, hogy szeretik a finom ételeket. Irigylésre méltó. Igaz, kerékpárral jött…
– Szívesen kerékpározom, véres teniszmeccseket vívok, és edzeni is járok, de alapvetően egyfajta életmódváltásnak, illetve egy nyaraláson készült fotónak köszönhetem, hogy lefogytam. Pocakos, kopaszodó férfit láttam viszont a képeken, és nem akartam elfogadni, hogy ötven felett így nézzek ki. Már régebb óta jártam egy edzőterembe, s az edzőm, Lőrincz Imre emlegette, hogy át kellene állnom az egészségesebb étkezésre, de mindig csak türelmetlenül legyintettem rá. Aztán egyszer rákérdeztem, hogy mi is ez tulajdonképpen. Ma már úgy eszem, mint ahogy régen az ősember tette: kiiktattam a lisztféléket, tejtermékeket az étrendemből, húst és sok zöldséget eszem. Mintegy tizenhárom kilót fogytam ennek köszönhetően. Jól vagyok.
| Névjegy
• 1958-ban született Budapesten. |
– És a színházban? Mert komoly változás történt nemrégiben a szakmai életében, a Nemzetiből elszerződött a Katona József Színházba.
– Ez a váltás úgy történt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, s amiről az ember csak álmodni mer. Először egy szerepre szerződtem Henrik Ibsen A nép ellensége című darabjában, amikor az igazgató, Máté Gábor megkérdezte, hogy lenne-e kedvem társulati tagnak lenni. Boldogan mondtam igent, s csak annyit kértem, hogy ne kelljen havonta 30-35 előadást játszanom, mert azt már fizikailag és szellemileg sem bírnám. A jövő évadban egy bemutatót vállaltam. Talán majd lehetőségem lesz olyan rendezőkkel dolgozni, mint Ascher Tamás, Máté Gábor vagy Zsámbéki Gábor. Ő nagyszerű mester. Valójában hazaértem. Ugyanezt a színházi gondolkodást tanultam Kaposváron húsz évvel ezelőtt.
– Hogyan lehetne összefoglalni ezt a fajta színházcsinálást?
– A korszerűségben, a kortársságban, a haladó szellemiségben, a közös ízlésben és mindenekelőtt az abba vetett hitben, hogy csak a kemény munkával lehet létrehozni az előadásokat.
– Az édesapja, dr. Kulka Frigyes elismert sebészorvosként dolgozott. Nem is gondolt rá, hogy kövesse a pályáján?
– Apám Ipolyságon nőtt fel. Fiatalon, a koreai háború idején nagy gyakorlatra tett szert a különböző sebek ellátásában és a lehetetlen körülmények közötti műtétek elvégzésében, s ezt aztán itthon kamatoztatta. Édesanyám, aki szerintem a világ egyik legszebb nője, volt az első tévébemondónő. A történelem, az 56-os események azonban megváltoztatták a sorsát, sorban születtünk a nővéremmel, Janinával, 1957, illetve ’58 novemberében. Dolgozott a szegedi színházban, a Somogyi könyvtárban. Rajzolni, festeni tanult.
– Mikor került először színház közelébe?
– Szegeden gyerekszínészként szerepeltem a III. Richárdban, 1966-ban, de aztán teljesen kiábrándultam a színházból. A színészek lyukas zokniban jártak, és nem akartam elhinni, hogy az előadás után sört isznak.
– De valamiért mégis visszakanyarodott.
– Angol–magyar szakra jelentkeztem az egyetemre, félig fel is vettek, de titokban azért beadtam a jelentkezésemet a Színművészetire… Várkonyi Zoltán vizsgáztatott a harmadik rostán. Emlékszem, azt sem tudtam, mi az, hogy helyzetgyakorlat. Megijedtem, amikor továbbjutottam a fordulókon, s hogy végül elsőre felvettek. Hiszen én csak „véletlenül” kerültem ide. Pontosan emlékszem, hogy a 6-os villamoson ültem, háttal Budának, és arra gondoltam, ha nem leszek olyan színész, ahogy azt én elképzeltem, abbahagyom az egészet.
– De ez sosem merült fel.
– De. Viszont az a tény, hogy így, szinte akaratlanul sodródtam a pályára, máig tartó terhet rakott rám. Nem lehet az előző napi sikerből élni. Mindennap elölről kell kezdeni. Hajlamos vagyok a lustaságra, szükségem van erős kezű, határozott rendezőre.
– Megbánta valaha, hogy elment a felvételire?
– Nem, soha. Mindent adott a színház, ez tart életben. Mindenek fölött és előtt ez volt és van. Mindig a színház volt az első: elfogadtam ezt, így van ez rendjén.
– A barátságok meghatározóak az életében, ez a szakácskönyvből is kiderül: családtagok, gyerekek, barátok veszik körül az asztalnál.
– Anyám visszahúzódó alkat, szeret inkább a háttérben maradni. Talán büszke rám. Mindig, mindent meg lehet vele beszélni. A kollégák között vannak szívemhez közel állók, mint például Csákányi Eszter vagy Vári Éva. A legkedvesebb barátaim szinte mind szerepelnek a könyvben.
– Már nem igazán időszerű emlegetni a Szomszédok Mágenheim doktoraként, de ez is az élete része volt. Tartják egymással a kapcsolatot?
– Azóta furcsán megváltozott a világ, úgy emlékszünk rá, mint valamiféle elveszett illúzió idejére. A színész kollégákkal minden év végén, karácsony körül találkozunk egymással, örülünk a másiknak, akik elmentek, azokról pedig megemlékezünk. Ma egyébként már nem azonosítanak a szereppel, ha az utcán meglátnak, inkább azt mondják, „ott megy a Kulka”.
– Amikor elmegy dedikálni a könyvét, hogyan fogadják? Illetve ön hogyan kezeli ezt a helyzetet?
– Az, hogy Mautner Zsófi ebből a könyvből készíti el a „citromos álmot”, majdnem ugyanolyan sikerélmény, mint amikor ötszáz ember bejön a színházba megnézni. Tartottunk egy közönségtalálkozót Ipolyságon, apám szülővárosában, és mivel becsúszott egy apró hibapont a juhtúrós sztrapacska receptjébe, méghozzá a lényeg, a fél kg reszelt krumpli maradt ki belőle, nyolcvan példányba betettünk egy dedikált helyesbítést.
– Lesz folytatása a receptírásnak, könyvkészítésnek?
– Ha ez alkalom lehet arra, hogy a társaságot újra összehozzuk, akkor nagyon szívesen… Most azonban már indulnom kell, ha nem haragszik, mert érkezik az új kutyám; mától egy öt hónapos, Berci nevű labrador kölyök élettársa leszek. Lehet kutya nélkül élni, csak nem érdemes! – teszi hozzá mosolyogva.
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
