Kezdeti jó viszonyuknak a kulcsa Jancsi vízszintes testhelyzete volt. Remekül lehetett vele emiatt például orvososat játszani. Jancsi volt a beteg, Misi a doktor bácsi, és Lencsi, Misi unokatestvére a nővérke. Misi megmérte Jancsi lázát:
– Ez száz!
Megmérte még egyszer:
– Most meg huszonöt!
Lencsi gyógysüteményt hozott Jancsinak, és doktor bának szólította Misit (aki újra megmérte Jancsi lázát: hatvanhat!). Jancsi pedig mindeközben csak feküdt: csendes, hálás, türelmes beteg volt. A bajok akkor kezdődtek, amikor Jancsit érdekelni kezdte a világ, és maga is tevékeny részese kívánt lenni a dolgoknak. Általában azoknak a dolgoknak, amikkel Misi éppen játszott. Ha nem, akkor viszont Misiben támadt leküzdhetetlen vágy az aktuális csörgő vagy rágóka iránt, amivel Jancsi pont elfoglalta magát. Egy szó mint száz: mindent elvettek egymástól. Egész meglepő dolgokat is. Például egyszer fültépő visítozást hallottam a nappaliból. A tetthelyre siettem. Legnagyobb meglepetésemre nem Misi, hanem Jancsi volt az, aki csak úgy l’art pour l’art sikkantgatott.
– Jé, a Jancsi sikítozik, nem is a Misi? – kérdeztem csodálkozva.
Misi észbe kapott.
– Mindjárt elveszem a Jancsitól a sikítozást! – mondta, azzal elkezdte torkaszakadtából túlvisítani az öccsét. Tovább rajzolódott az ív, amikor Jancsi testhelyzete vízszintesből függőlegesre váltott. Misi megfigyelte, hogy az a nem különösebben nagy kunszt, hogy Jancsi feláll, majd néhány másodpercig állva marad kis terpeszben, kicsit megrogyasztott térddel, mint a vadnyugati hősök, mielőtt visszahuppanna a fenekére, minket valami rejtélyes oknál fogva elkápráztat. Hogy ne maradjon alul, Misi is gyakran bemutatja ezt az attrakciót. Négykézlábra ereszkedik, aztán közli, hogy: „Papa, figyelj! Mindjárt fel fogok állni!” Aztán két lábra pattan, és sugárzó arccal várja a tapsot.
Az elvevősdi és az ádáz versengés után, hogy ki tud minket lenyűgözni jobban, most újra egy húron pendül Jancsi és Misi. A humor hozta össze őket.
– Az előbb azt mondtam a Jancsinak, hogy kutyakaki – újságolja Misi a telefonban.
– És mit szólt hozzá a Jancsi?
– Nevetett. Aztán meg azt mondtam neki… – itt Misiből kibuggyan a nevetés, annyira vicceset fog mindjárt mondani –, aztán azt mondtam neki, hogy: cicakaja!
– És ahhoz mit szólt a Jancsi?
– Azon is nevetett – röhincsél Misi boldogan. De nem csak Jancsi nevet Misi megunhatatlan egyszavas viccein, Misi is ellenállhatatlannak találja Jancsi humorát. Például Jancsinak azt a viccét, hogy miközben megpróbálom felhúzni rá a nadrágot, ő nem hagyja. Amíg a másik lábát próbálom a nadrágszárba gyömöszölni, az egyik, már sikeresen belegyömöszöltet kihúzza, és ördögien nevet ezen. Misi pedig vele hahotázik. Ahogy azon is, ha Jancsi a hajamat húzza, vagy a szakállamat tépi kacagva. Én fancsali képet vágok, hogy nagyobbat nevessenek, de a szívem mélyén örülök, hogy valami (még ha az a valami a szenvedésem fölötti káröröm is) végre összekovácsolta őket.
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
