Szabó Erika második esélye – a színpadon

Grecsó Krisztián | 2013. Július 31.
Évek óta nem adhat interjút. Osztályfőnöke kérte erre, mert vigyáz rá. Szabó Erika húszas éveinek közepén úgy döntött, lenulláz mindent és újrakezdi. Bejárja ugyanazt az utat, csak az elejétől. Ismert sorozatszínész volt, elment újra diáknak. Nem félt a megmérettetéstől, annál jobban a kollégista léttől. A Színház- és Filmművészeti Egyetem ismert növendéke, a Vígszínház gyakornoka lassan megkezdi második felnőttkorát: újra a közönségnek fog bizonyítani.
Szabó Erika második esélye – a színpadon

– Az egyetem előtti utolsó interjúdban azt mondtad, nagyon félsz újra kollégistának lenni. Most, hogy lassan vége, mitől félsz?
– Pontosan attól, hogy egyszer vége lesz. Hogy milyen irányba megy az életünk. Ez egy zárt, védett közeg, amiben már három éve élünk, nagyon kényelmes. Nem kell sokat tudni a világról, elég magamra, a munkára koncentrálni, szerintem ilyen soha többé nem lesz az életben.

– Én azt hittem, nagyon forradalmi dolog most színművészetis diáknak lenni. Hiszen világnézeti és politikai okok miatt gyakran támadják az egyetemet. Ha már szóba került, te ezt hogy éled meg?
– Az osztályunk azt látta legjobbnak, amikor ez az őrület elindult, hogy azzal tudjuk bizonyítani az iskola hitelét és színvonalát, ha dolgozunk. Nekünk növendékként az a feladatunk, hogy a munkánkkal bizonyítsuk, van helyünk a pályán!

– Úgy tűnt nekem, hogy az egyetem előtt még egy dolog nyomasztott: a korod. Ez komoly?
Hidd el, nem volt könnyű. Az első évben gyakran elgondolkodtam azon, mit keresek itt. Hogy nem kellene-e már inkább gyereket szülnöm, vagy valami egészen mást csinálnom, mint hogy – mondjuk – két tikfát próbálok ritmusra összeütni. Az osztálytársaimnak is gyakran mondogattam, hogy már „az anyjuk lehetnék”.

– Alig néhány év, nevetséges, de hagyjuk. Nem vették komolyan? Nem mondták, hogy akkor miért nem szülsz inkább?

– Nem bántottak. De azért lássuk be, nem huszonöt évesen szokták elkezdeni a színi pályára készülést. Számolnom kellett azzal, hogy harmincévesen leszek pályakezdő. Egy nőnél ez sokat számít.

– Innen nézve is úgy tűnik? A Barátok közt világa nem egy másik univerzum?
– Nincs bennem semmilyen szégyenérzet. Látok olyan kollégákat, akik ha a szappanoperák világa felől jönnek, igyekeznek elfelejteni az egészet. Én nem. Miért kéne? Dolgoztunk és megpróbáltuk önmagukból és a helyzetből a legjobbat kihozni! Sokat tanultam ott. Fontos iskola és ajándék, ha öt évig kamera előtt gyakorolhatsz. Lehet szeretni és utálni, kritizálni is, de elég nagy a kínálat. Ha akarsz, elkapcsolsz.

 Névjegy

• 1984. november 24-én született Dabason
• Színésznő, koreográfusasszisztens
• Eredeti végzettsége szerint közgazdász, dolgozott szerkesztő-műsorvezetőként a dabasi rádiónál
• A Barátok közt sorozat Tildájaként vált ismertté (2003–2009), majd nagy sikert aratott az Üvegtigris 3. részében mint Niki, a modell
• Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója.

– Ezt a véleményed mered vállalni az egyetemen is?
– Hogyne, mindig is vállaltam. Sose bántottak miatta.

– Vajon a közönség is kíváncsi lesz rád? Hiszen a java még csak most jön. Most kell elhitetned velük a színpadon, hogy nem „Tilda” vagy.
– Nem szoktam erre gondolni színpadra lépés előtt. Azt tanultam az egyetemen, hogy őszintén kell megmutatnom magamat, ami bennem van. Ezt próbálom tenni. Persze nem mindig sikerül. De ha valamit nem tudok megoldani a színpadon, az nem Tilda miatt lesz, hanem miattam.

– És mi történik „miattad”? Mi a gyenge pontod?
– Az éneklés. Az első énekvizsgámon rettegtem. A fürdőszobában, otthon ment, de emberek előtt: tragédia. Mostanra sikerült ezt a szorongást legyőznöm. Ami kevésbé kézzelfogható gyöngeségem, az inkább a koncentrálással függ össze. Egyfajta belső összeszedettségre gondolok. Azt szoktam mondani, számít, hogy a Jóisten velem van-e. Hogy sikerül-e ott lennem, az lennem, akinek lennem kell.

– A magánéletben ez hogy működik? Vállalod a hibákat, a gyöngeségeket, vagy kikerülöd inkább?
– Mint általában a nőknél. Megijedek, kicsit sírok otthon, hogy nekem ez sose fog menni, alkalmatlan és tehetségtelen vagyok. Aztán másnap felébredek, szembetalál a helyzet, hogy a probléma ott maradt, és én is, valahogy csak meg kellene próbálni megoldani. Kicsit még nyávogok otthon, és mikor megunják, rám szólnak, összekapom magam, és egy nagy svunggal megoldom. Persze az is előfordul, hogy nem sikerül. Olyankor elbukom.

– És hol vannak a határok? Meddig lehet például gazdálkodni a szépséggel, és mikortól érzed úgy, hogy használnak?
– Nincs ezzel bajom. Az ember teste jelent valamit. És ha az én testem vagy külsőm azt jelenti – még egy darabig, mert hamar el fog múlni ez a probléma –, hogy „szép lány” vagy naiva, akkor abban a helyzetben fogom megkeresni a jellemet. Ezzel vissza eddig nem éltek, nem nagyon vetkőztettek az egyetemen sem a szerepekben. És ez eddig a pontig érdekes. Egyébként meg nem úgy járok-kelek a világban, hogy szép vagyok-e vagy nem.

– Pedig, ha neked sikerül a színpadon is az áttörés, lenne esélyed rá, hogy egyfajta klasszikus színésznőmodellt valósíts meg.
– Mi már régen nem úgy élünk. Más élethelyzetekben mozgunk, a legtöbbször mindennek érzem magam, csak primadonnának és jó nőnek nem. De számomra nem is az a vonzó a színházban, hogy majd a cipőmből isszák a pezsgőt…

– Hát már az sem… Akkor mi a vonzó benne?
– Ne vicceld el! Valamiért azt érzem, ez a dolgom.

– És hogyan viselik a magánéleted szereplői, hogy évek óta újra keresed a helyed?
– A párkapcsolatom túlélte az egyetemet. Rettenetesen nagy türelem és szeretet kellett hozzá, és én ezért nagyon tisztelem azt az embert, akivel élek. Hogy ezt végig tudja velem csinálni. Én fordított esetben talán már nem bírnám. Mondtam is neki, hogy mennyire becsülöm ezért. Hál’ istennek türelmes, szeretetre méltó párt fogtam ki. Mondják azt az egyetemről, hogy ott minden kapcsolat tönkremegy. Ha tizennyolc évesen egy fiatal továbbtanul és totálisan beszippantja az új közeg, előfordulhat, hogy a kamaszlángolás azt már nem bírja ki. Egy érett kapcsolat más. Persze akkor sem könnyű.

– A család?
– Ők az elején sem értették, hogy én mit csinálok. Viszont bíztak bennem. Édesapám kamionsofőr, édesanyám adminisztrátor, nem ismerik ezt a világot. Azt sem értették, miért kezdem újra, de rám hagyták. Nem tudtak tanácsot adni, de boldognak akartak látni.

– Féltenek?
– A művészvilágtól nem. Nem hallgatom otthon, hogy a „színésznők ledérek”. Azért persze aggódnak, hogy lesz-e munkám, meg tudok-e majd élni. És hogy sikeres leszek-e a munkámban. Ha közgazdász lennék, akkor is ilyesmitől féltenének.

– Villámkérdésekkel zárunk, jó? Mit olvasol éppen?
– A Holdpalotát. Paul Austertől.

– Mit láttál utoljára moziban?
– A nagy Gatsbyt.

– Mi kavart fel utoljára igazán?
– Hogy nem tudtam fürödni a nyaralás alatt Horvátországban, mert hideg volt a tenger. Na jó, ez nem felkavart, de csak öt napom volt pihenni, és végig esett!

– És mi lepett meg?
– Amikorra hazaértünk, a legjobb barátomnak megszületett a kislánya. Ő várt minket itthon.

Címlapsztárunk, Szabó  Erika fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!

 

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:

Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

 

Exit mobile version