Trokán Péter: Az önismeret a legfontosabb

– Biztos fog kérdezni a lányaimról, kötelező kérdés – mondja, miután mindketten zöld teát rendelünk a kávézóban. – Nagyon jól megy Nórának és Annának a pálya, örülök neki. Eddig az élet igazolta a választásukat. Ők tudták, mit jelent ez a hivatás. Öt-hat éves koruk óta benne voltak ebben az életben, látták, hogy most apa vagy anya nagyon feszült és izgul, nagyon csinál valamit és nagyon örül annak, ha sikere van. Ahová szerződtek, Veszprémben és Kecskeméten, szeretik őket és rendkívül jól érzik magukat. Olyan díjakat kapnak, hogy csak kapkodom a fejem, egyrészt szakmai díjakat, ilyen például a Junior Príma vagy a legjobb fiatal vidéki színésznő díja, de ami különösen örömteli, hogy mindketten megkapták a saját városukban a közönség díját is.

– Szóval büszke a lányaira!
– Nagyon!

– Féltékenység nélkül?
– Hoogy??! Ebben a világban nagyon nehéz igazi, megfogható értéket találni, és nekem ők maradéktalan, igazi örömöt szereznek.

– Soha nem akart fiút?
– Nem is tudom… valahogy a mi családunkban úgy alakult, hogy csak lányok születtek. A bátyámnak is két lánya van, a két lányának is két lánya van, nekem is lányaim vannak. Talán abból a szempontból lett volna jó, hogy ezt a furcsa nevet továbbviszi valaki. A család felvidéki, maga a név pedig a német trocken szóhoz köthető.

– Hogy keveredett a család Újpestre?
– A háború után jöttek át, talán a Benes-dekrétumot követően. Hogy miért pont ide, nem tudom, de itt a szüleimnek fűszerüzlete volt. Igazi polgári család voltunk, és Újpestnek azon a részén éltünk, amit mára lebontottak.

 – Gondolom, a család az ötvenes években mindent elveszített. Hogyan élték ezt meg a szülei?
– Nagyon rosszul. Ők akkoriban voltak fiatalok. Apám kereskedőnek tanult, ez volt az élete, nyitott egy óriási üzletet, és anyámmal rengeteget dolgoztak benne. A háború után lassan kialakult a vevőkörük, és mire ezt elérték, ’49-ben lefoglalták az épület irodának, és elvesztettek mindent…

De a szüleim akkor még nem adták fel, vettek egy kisebb üzletet Újpest kertvárosi részében. Apám szépen megcsinálta ezt is, méghozzá igen magas színvonalon. Erre az üzletre már én is emlékszem, nagyon aranyos, nagyon jó hangulatú fűszerbolt volt. 1953-ban aztán jött két hatósági ember, és egyik pillanatról a másikra lehúzták a redőnyt, hogy vége. Hétéves voltam, akkor láttam apámat először és utoljára sírni. Addig nemcsak jómódban éltünk, de jó hangulatban is. Egy olyan házban nőttünk fel a bátyámmal, ahol több polgári család lakott, és volt itt egy hat-hét gyerekből álló banda, egyik lakásból szaladtunk a másikba.

Ez az élet szűnt meg szinte egyik napról a másikra. Apám egy vasgyalus ktsz-be került, és az, hogy nem csinálhatja, amit szeret, óriási keserűség volt számára. Ezután a szüleimnek mi jelentettük a legnagyobb boldogságot. Mi voltunk a fontosak, az öröm, a sikerélmény. Ha a sportban, a szakmában, a tanulásban eredményeket értünk el, akkor rettenetesen boldogok voltak. Apámat nagyon megviselte, ami történt, felnőtt fejjel tudtam csak igazán belegondolni. Mintha engem nem engednének többé színpadra. És még szerencse, hogy nem internálták, megúszta azzal, hogy megalázták és elvettek tőle mindent. Mégsem éreztem soha, hogy apám emiatt arra nevelt volna, hogy nem érdemes ezt vagy azt csinálni. Rengeteg dolgot tanultam tőle, de leginkább azt láttam, hogy ő azzal foglalkozik, amit szeret.

– És az édesanyja?
– Fantasztikus asszony volt, nekünk, a fiainak szentelte az életét. Emellett mindig dolgozott az üzletben. Délelőttönként volt otthon, délután ment be, úgyhogy minket inkább a ház nevelt. Azért kellett ránk figyelnie, nehogy rossz társaságba keveredjünk. Talán ha két házzal arrébb kerülünk bele egy bandába, akkor kevésbé alakul jól az életem. És anyámnak is mi jelentettük a boldogságot. A lehetőségekhez mérten mindent megadtak nekünk, talán egy kicsit többet is. Bár nyaralni soha nem voltunk, mert az üzlet nem engedte. De mi a bátyámmal ez ellen soha nem lázadoztunk. Az édesanyám az életének az utolsó pillanatáig azon dolgozott, hogy segítsen nekünk. Abba is halt bele, hogy rájött, már nem tud úgy segíteni, ahogy eddig. Eltörte a lábát és sokkot kapott attól, hogy utána már nem fog tudni úgy járni, mint azelőtt, nem tud úgy a család rendelkezésére állni.

– Mennyire volt szoros a kapcsolatuk?
– Nagyon. Apám halála után ő is Őrmezőre költözött a szomszédságunkba, így mindig tudott a gyerekekre vigyázni.

– A szülei mit szóltak hozzá, hogy ezt a pályát választotta?
– Nagyon megijedtek, mert nem ismerték ezt a világot. Az zavarta őket a legjobban, hogy nem tudnak segíteni. Anyám mégis megpróbálta. Amikor először mentem felvételizni, beszélt egy asztalossal, akiről valahogy kiszagolta, hogy ismeri Várkonyi Zoltánt. Tudtomon kívül elment hozzá, és próbált protekciót szerezni. De hát ilyen nincs, hogy egy újpesti asztalos protekciót szerez! Annak idején ez volt a bűvös szó, a protekció. Volt is benne valami, és anyám a legvégsőkig elment, mindent megpróbált, amit csak lehetett. És ez így volt, amíg csak élt. Még a halála után is kaptam tőle valamit. Három hónappal azután, hogy eltemettük, találtam egy pulóvert a szekrényében. Kérdezgettem, kié, hogy került ide, és aztán rájöttem, hogy anyám vehette nekem valamilyen alkalomra. Nagyon szeretem ezt a pulóvert, vigyázok is rá, hiszen ez az utolsó ajándéka… Ráadásul micsoda háztartást vezetett! Anna lányom volt az, aki tőle tanult főzni, vagy leírta még annak idején a recepteket, amikor élt, vagy a mama halála után jegyezte le még gyorsan, mit hogyan kell csinálni, nehogy elfelejtse.

– Főzni ön is szeret!
– Igen, de csak olyasmit, amiben van valami rizikó.

– Rizikó? Miféle rizikó?
– Most is arra készülök, hogy a Balatonnál a szőlőben összegyűjtöm a levágott ágakat, és ha azok kiszáradnak, akkor leégetem az egészet. Ennek a parazsában szoktam megsütni valamit. Általában bárányt veszek vagy sertéslapockát, bedobok hozzá egy kis fokhagymát, rozmaringot, az egészet alufóliába csomagolom, és be a parázsba, a forró hamuba. Az a nagy kérdés ilyenkor, hogy mi sül ki ebből. Aztán borzasztóan büszke vagyok arra, hogy milyen fantasztikusan finom lesz az étel, s hogy milyen energiatakarékosan főzök. Most ugyanezt hallal szeretném kipróbálni, valahogy úgy, ahogy azt a tihanyi halászok csinálták régen. Ilyesmikkel kísérletezek.

– Mit ad a főzés a léleknek?
– Hát, jókat kell enni! Sajnos mi nagyon rosszul eszünk, pedig meg kellene tanulnunk ennek a csínját-bínját Én a friss, egyszerű,  jóízű dolgokat szeretem, ami komplikált és hetvenhét fűszerből áll, azt nem. A hal többek között ezért is jó, mert nem kell sokáig sütni-főzni, és a saját levében is elkészül. Szeretek jókat enni és jókat főzni, és szeretem hozzá a jóféle borokat.

– Ezért lett a balatoni szőlő?
– Ez több annál, mert ez a kapcsolat a szőlővel egészen érzelmi jellegű.

– ???
– Apám mindig szeretett volna szőlőt, de valahogy nem lett, és amikor telket kerestem és ezt megláttam, arra gondoltam, mennyire örült volna ennek apám! A szőlő az más, mint a többi gyümölcs, mert nem csak addig tart, hogy megterem és kész, még ezután jön a nagy feladat, a munkák sorban, és annyi apró dolog kell még hozzá, hogy azt nem lehet szeretet nélkül csinálni. Az ember a borban visszakap a munkájából valamit, többek között jó hangulatokat. Az újhagymától nem lehet mámoros érzéseket átélni. A bort a szőlő adja, és ha a munkába sokat belefektet az ember, akkor jó  lesz, ha nem, akkor nem.

– Olyan, mint a házasság.
– A szőlő nem kér túl sokat, de amit kér, azt akkor kell megcsinálni vele, amikor annak eljön az ideje. Ebben tényleg olyan, mint a házasság. Mi is akkor akarunk a másikkal lenni, amikor szükségünk van rá.
A szőlő is azt mondja, hogy ma engem meg kell permetezned, és ha ez nem történik meg, akkor baj lesz.

– Ön nagyon családcentrikus, jól érzem?
– Igen, abszolút. Amikor általános iskolás koromban szerelmes voltam, azt is egy életre képzeltem, így voltam nevelve, apám, anyám így élt. Hiszen ők összeházasodtak, és leélték az életüket úgy, hogy gyakorlatilag a halálukig együtt is dolgoztak. Óriási dolog ez, olyasmi, amit ma már alig lehet látni!

– Nagy törés lehetett, amikor az ön családja szétszakadt.
– Régen volt. Nekünk se sikerült, másnak se sikerült. Azt viszont elértük, hogy olyan viszonyban maradtunk egymással, hogy a gyerekek ne sérüljenek. Ma is gyakran beszélünk, baráti kapcsolatban vagyunk.

– Tudja, hogy egyre jobban hasonlít Jack Nicholsonra? Különösen a szeme körül, ha mosolyog.
– Ez jó – derül fel –, mert szerintem kilencven százalékban az őrült mosolyának köszönheti a sikert. Olyan fantasztikusan tud vigyorogni! Ha még a filmes karrierünk is hasonlítana
egymáséhoz, az különösen jó volna! Elég kevés filmes szerepet kaptam, és ebben a Szomszédoknak is szerepe volt, mert annak idején, ha valaki egy sorozatban játszott, már elhasznált arcnak számított. Ezért keveset forgattunk, tévéjátékot igen, de filmet alig.

– Az ember bölcsebb lesz az idővel?
– Azt hiszem igen, még akkor is, ha erre a világnak nincs szüksége. Azért szeretem a fiatalokat is, mert rajtuk rögtön látom, hogy szükségük van-e erre a bölcsességre, vagy nincs. Mostanában egyre többször gondolok rá, hogy jó lenne, ha taníthatnék.

– Mi az, amit át szeretne adni?
– Elsősorban azt, amit nem lehet tanítani, de talán mégis… a saját magunk megismerését, hogy ki az, aki én vagyok, hogyan viszonyulok a barátaimhoz, a szüleimhez, a társadalomhoz, miben vagyok svindler… Ahhoz, hogy egy szerepet eljátsszunk, nagyon kegyetlenül ismerni kell magunkat. Az önismeret a legfontosabb, és amikor ebben fejlődik egy színészpalánta, akkor rájöhet, hogy talán nem is erre a pályára való. Az embernek tudnia kell, hogy ki ő, hogy hasonlíthat Jack Nicholsonra, de nem lesz az soha.