Családi feszültség, agresszív gyerekek

„Két fiunk van, hat- és ötévesek. Az utóbbi hónapokban itthon is és az óvodában is egész másképpen »verekszenek«, mint eddig, sokkal durvábban, rugdossák is egymást. A legkisebb szóra is kipattan a konfliktus. Ezt az itthoni helyzet is okozhatja? A férjemmel évek óta elhidegültünk, szeretnénk külön költözni, de hogy ez mikor sikerül, még bizonytalan. Hangos szóváltás, napi szintű feszültség nincs, igaz, hogy szeretetmegnyilvánulások sincsenek.

Nekem fél éve van egy másik kapcsolatom, a férjem tud róla. A gyerekekkel a kialakult helyzetről még nem beszélgettünk, úgy gondoljuk, majd ha megtörténik a különválás. De ha kérdeznek, persze válaszolunk. Például amikor megkérdezik, hogy hová megyek, megmondom, hogy egy barátomhoz. Az elmúlt egy-két évben egyre több a külön program, nem négyesben megyünk, hanem vagy én megyek a gyerekekkel, vagy a férjem. Lehet, hogy ez a ki nem mondott helyzet őket is megviseli, érzik, hogy valami nincs rendben? Addig is, amíg rendeződik a helyzet, hogyan tudnék nekik segíteni? Illetve, hogyan reagáljak erre a hirtelen jött durva viselkedésre?”

„Körülbelül fél éve kezdtünk eltávolodni egymástól, de sose veszekszünk. Problémáinkat próbáljuk csendesen megbeszélni, miután a gyerekek nyugovóra tértek. Időközben áruljuk a lakásunkat, az eladás most talán sikerül. A párom döntött úgy, hogy így nem tud barátként mellettem élni. Ezt megértem. Mindketten azt szeretnénk, hogy a gyerekek minél kevésbé sérüljenek.

A lányunk elkezdte az iskolát, a fiunk ötéves. Nem tudjuk, hogy mit hogyan mondjunk meg a gyerekeknek, nem szeretnénk, ha azt gondolnák, hogy az apjuk elhagyta őket. A fiam már úgyis nagyon haragszik rá. Az utóbbi időben többször mondta, hogy utálja. Ha megkérdem, miért, azonnal kiabál. Iskolakezdés, költözés, különválás – félünk, hogy ez  sok lesz a gyerekeknek. Mit mondjunk nekik? Hogyan tudjuk őket átsegíteni ezen az időszakon?”

Válás, válás…

Két anyai levélből idéztem. Rejtélyes okból a levelek időnként „csomóban” jönnek. Tavaly például egyszerre futott be négy-öt levél, amelyik azt kérdezte, hogyan lehet a jó tanuló még jobb, meddig kell a gyerekkel együtt tanulni. Nemrégiben a „még mindig csak pelenkába hajlandó kakilni” levelek csomója érkezett. Most pedig a válási helyzetek és az e körül kezelhetetlenné vált – és valamelyik szülőt, többnyire az apát „utáló” – gyerekekről jönnek a levelek. Csomóban érkezett levelekre csomóban kellene válaszolni, hiszen – és ez is meglepő – a válasz majdnem mindegyikre közel ugyanaz.

Az első levél írójának fél éve van másik kapcsolata, amiről a férje is tud, és a két fiú az utóbbi hónapokban „vadult meg”. Nyilván nem a kapcsolat miatt, hanem mondjuk amiatt a feszültség miatt, ami az apában megnőtt. Annak ellenére, hogy nincs naponta kirobbanó szóváltás. És, ami még fontosabb: a ki-nem-mondás miatt.

Mondjuk el, hogy már nem vagyunk jóban apával

A gyerekek nagyon pontosan érzékelnek valamit, amiről nem tudják, hogy micsoda, és ez rettenetesen nyugtalanító számukra, mialatt a szülői feszültség közvetlenül áramlik át ezekben az érzelmi kapcsolatokban. Persze hogy helyes, ha a kérdéseikre válaszolnak, de az igazi válasz nem az, hogy „egy barátomhoz”, hanem legalább annyi, hogy „ahhoz a barátomhoz megyek, akivel azóta vagyok jóba, hogy apával nem értjük meg egymást”! Bármilyen furcsán is hangzik ez. De ez persze azt feltételezi, hogy beszélünk, hogy beszéltünk a gyerekekkel arról, hogy sajnos már nem vagyunk olyan jóba apával, bár őket ugyanúgy szeretjük, és szeretnénk külön költözni, de ez egyelőre nem sikerül.

Igen, a ki nem mondott helyzet megviseli őket, és nagyon is érzik, hogy valami nincs rendben. Pontosan a kimondással lehetne segíteni, a beszéddel, és ez oldaná a viselkedés durvaságát is. Ugyanez mondható el a másik levélre. A csendes megbeszélés, miután a gyerekek lefeküdtek, nem igazán kíméli meg őket a feszültségek hullámaitól. Igen, beszélni kellene velük arról, hogy árulják a lakást, hogy már sajnos nincsenek olyan jóba, mint régen, és ugyanúgy, mint az előző esetben, őket persze ugyanúgy szeretik. Arról is lehet beszélni, hogy apának is lesz majd külön lakása, ott is lesz nekik ágyuk, fogkeféjük, pizsamájuk…

A gyerekek indulatai a szülők indulataiból táplálkoznak. És bár maguk nagyon kulturáltan próbálják megoldani az élet nehéz fordulatait, a gyerekeken sokkal elemibb és őszintébb formában csap ki ez az indulati állapot. Persze hogy nem tudja a fia megmondani, hogy miért utálja az apját, és ezért is kiabál. Iskolakezdés, költözés, különválás – ha nyíltan beszélünk minderről, már sokat könnyítettünk.