Dr. Vekerdy Tamás: “Az élő dolog mindig rendetlen”

Mire a cikk végére érek, egészen bonyolult dolgok is tisztábbak, egyszerűbbek és megfoghatóbbak lesznek. Most, hogy személyesen beszélgethettem vele, ugyanez az érzésem támadt, minden szava tiszta, egyszerű és ugyanakkor nagyon erős. S hogy jólesik elmerülni abban a világban, amiben a rend a megengedésből keletkezik.

– A rovatában nagyon sokszor tér vissza az iskola a témájához. Miért?
– A nagyszerű Bálint Mihálynak volt az a mondása, aki külföldön lett világhírű orvos és pszichoanalitikus, mert itthonról elüldözték, hogy a gyerek neurózisa mindig a család neurózisa. Amikor elkezdtem ambulánsan dolgozni a hetvenes évek Magyarországán, rájöttem arra, hogy ez egyrészt nagyon igaz, másrészt viszont a gyermek neurózisa az iskola tünete is. Az iskola is neurotizál, ugyanis elfelejtkezett arról, milyen egy kisgyerek, különösen arról, milyen egy kisfiú. Hogy kezdetben hatalmas betűket kell kerekíteni vastag ceruzával, mert még alkalmatlan a hat-hét évesek keze a háromujjas ceruzafogásra. Az iskola már nem tudja, mire képes és mire nem egy ekkora diák, hogyan kellene hozzá igazodni és nem tudja, milyen egy kamasz. Ezért vált az iskola neurotizálóvá, és ezért vált az én mániámmá az, hogy mindig elmondjam, vigyázat, szülők, ne higgyetek mindig az iskolának, ne higgyétek el a novemberi értesítés alapján, hogy okos kisfiatok, kislányotok 63 százalékos! Jó lenne, ha a szülők tudnák, mi a legfontosabb. Az, hogy a gyerek azt érezze, a szülő ott áll mögötte, hogy a családja minden körülmények között megvédi a külvilággal szemben. Ugyanakkor az iskolának is igaza van, amikor azt mondja, hogy egyre több az ideges nebuló, aki otthon rengeteget tévézik, számítógépezik, miközben nincs igazi szülői kontroll és nincs igazi családba ágyazottság. Mert a szülők nem tudják, hogy amit adhatnak, azok közül a legfontosabb az érzelmi biztonság. Hogy a haszontalan dolgoknak van értelmük, a csiklandozásnak, a dögönyözésnek, a reggeli együtt lustálkodásnak, a közös étkezéseknek. Közben a hasznos dolgok, a számonkérés, hogy mi volt az iskolában, a „rakj rendet”, „pakolj el” felszólításoknak nincs hasznuk.

– Ön azért végezte el a jogi egyetemet, hogy az édesapja kedvében járjon. Mikor, hogyan lehet a szülői hatást „letenni”?
– Nálunk anyánk volt a szigorúbb és a követelőbb szülő. Apám pedig az, aki jobban értett a kisgyerekekhez, nagyszerűen tudott játszani velünk és nagyfokú érzelmi biztonságot adott. Közismert volt arról, hogy amikor nyaralt a család, és a felnőttek kártyáztak, tarokkoztak, apám velünk jött játszani. Ilyen értelemben az apám kívánságainak engedni sokkal könnyebb volt, mert ő volt velünk intenzívebb kapcsolatban. De mégis, igaza van, mert nagyon hosszú időn keresztül apám bűvöletében éltem. A halála után a ruháiból csináltattam új ruhákat és ez jólesett nekem. Olyan ügyvéd volt, aki szenvedélyesen szerette a szakmáját. Mondogatta is, hogy ha tudnák a kliensek, hogy ő mennyire élvezi az ügyeket, akkor azt akarnák, hogy ő fizessen nekik. Talán nehéz elhinni, de etikus is volt. A háború után egy nyilas gróf családja jelentkezett nála és felkínált vagy másfél kiló tört aranyat a védelemért, de apám ezt nem vállalta el; úgy gondolta, ilyen háborús bűnösökön nem etikus keresni. A halálakor mégsem tudtam sírni. Egy évtized is eltelt, amikor egyszer csak arra ébredtem, hogy zokogok, és már egészen átázott a párnám. Apámmal álmodtam, ott volt egy vadászaton a bricsesznadrágjában és beszélgetett velem. Amikor meghalt, huszonhét éves voltam, és egy egész évtizednek kellett eltelnie, hogy el tudjam siratni. Apám atmoszférájától, értékrendjétől akkoriban tudtam csak megszabadulni és ez azt jelentette, hogy már önálló vagyok és nem követem mindenben az ő nézeteit.

– Amikor a pályáját kezdte, pszichológiát tanulni is egy kicsit gyanús volt. Egyáltalán hogyan lehetett elsajátítani a mesterséget?
– Ez így van, a hatvanas években kezdték el az egyetemeken igazán tanítani a pszichológiát, mint szakmát. Abban az időben még fel lehetett jelenteni egy tanárt azért, mert a freudizmust és a mélylélektant tanítja, és „túlzott bőséggel” ismerteti. Volt olyan hallgató kolléganőm, aki ezt meg is tette. A nagyokhoz, akiktől érdemes volt tanulni, külön, maszek úton lehetett eljutni. Mérei Ferenc például ez idő tájt jött ki a börtönből, és személyes kapcsolatokon át kapott egy kis laboratóriumot a Lipóton. Özönlöttek hozzá az egyetemisták, de azért őt nem hívták meg az egyetemre, hogy tanítson. Én is nála jelentkeztem. A szemináriumán végigcsináltatták velünk az összes pszichológiai tesztet, mert az volt az alapelv, hogy senki nem csinálhat úgy tesztet, hogy ne ült volna előbb „a másik oldalon”. Így kerültünk lassan a diagnosztikai tudás közelébe és elindultunk a terápia kitanulása felé. Élveztem Mérei éles szarkazmusát, bár én is voltam áldozata. A depresszióm egyik hullámában úgy éreztem, nem bírok felkelni sem, így nem mentem el hozzá. Nagyon felháborodott.

– Ezek szerint ebben az időben küzdött a depresszióval?
– 1956 után azok számára, akik akkor valamilyen értelemben részt vettek a forradalomban, ez nem volt ismeretlen érzés. Az ember áll a buszmegállóban, és elhúz előtte egy kis Trabant, és azt gondolja, neki még Trabantja sincs, vonszolja magát, otthon csak fekszik az ágyban és könyörög a családjának, hogy olvassanak fel neki, mint egy kisgyereknek; Krúdyt, Mikszáthot, Rejtő Jenőt. Talán azért népbetegség a depresszió, mert nagyon kevés az aktivitás az életünkben – a paraszti életben ez másképp volt, mindig volt valami tennivaló –, a tevékenység kihúzza az embert. A depresszióban az aktivitásunk nem tud kifelé megnyilvánulni, ezért bennünk marad, duzzad, agresszív feszültséggé változik, és vagy kifelé csattan el veszekedés formájában, vagy befelé fordul. Ennek a csúcspontja az öngyilkosság.

– Hogyan sikerült ebből kilábalni?
– A körülmények sokszor segítenek, ha az ember már nem szabadúszó, hanem olykor nagyon terhessé váló állásba megy, használj engem uramisten-alapon. Ez azért lehet jótékony, mert munkába muszáj menni, jönnek hozzá, számítanak rá, és ha nem túl súlyos az állapota, akkor ez húz rajta egyet. Ahogy az is, ha családja lesz és kénytelen valamennyi pénzt keresni. Nekem ezek a dolgok segítettek. Másrészt én is jártam úgynevezett tanulóanalízisbe hét éven keresztül. Tényleg átéltem, hogy belezsibbad az ember lába a katartikus felismerésbe. De nagyon nehéz megmondani, hogy végül mi segített. A kor előrehaladása, a munka vagy az analízis. De talán nem csak pusztán a kor. Azok a felismerések, amelyekhez az ember hozzájut, oldanak a feszültségeken.

– Ön nem csak pszichológus, hanem író is. Mi volt előbb?
– Annak idején volt egy csodálatos gyerekorvosunk, Steiner Béla. Amikor lázas voltam, kanyarós, jött Béla bácsi, kezet mosott, fantasztikusan puha angol szövetöltönyében leült az ágyamra, és frissen mosott hűvös kezével megfogta a pulzusomat, és már pusztán ettől jobban lettem. Varázsló volt. Beszélgetett velem, sztetoszkóppal hallgatott és kopogtatott, és minden jobb lett még a gyógyszerek bevétele előtt. Akkoriban azt gondoltam, én is ilyen varázsló szeretnék lenni. Tíz-tizenegy évesen azonban már költő akartam lenni, és kilépve a fürdőkádból koncipiáltam első költeményemet: „Szabadság, te zászló, melyet már annyi nemzet kibontni vélt, de nem tehette, mert kegyetlen zsarnoka szinte fojtón vasmarkában tartotta.” Ehhez képest lettem ugyan nem gyerekorvos, de gyerekpszichológus, és ugyan nem költő, de író. Írói pályám nehézkesen haladó pálya. Nem mondhatom, hogy teljesen a semmibe pottyant, amit írtam. A Széchenyiről szóló könyvemet például nevezték már a legjobb 2000 után született regénynek. De a családom csak kacag, amikor megjön évente a fogyási jelentés. Mert rendszerint egy darab kél el. Most jól állunk, mert tizenhármat is eladtak.

– A verse a szabadságról szól – ez fontos szó az ön számára?
– Elég tudatosan éltem át kilenc-tíz évesen a rettenetes 1943-44-45-ös éveket és nagyon tudatosan, az 1945-46-47-es, a kommunisták által mindvégig fenyegetett, polgári demokráciát. A szabadság attól kezdve vezérlő motívum számomra. Vannak olyan erők, amelyek szerint a rend a legfontosabb. De nem! Mély meggyőződésem, a legfontosabb a szabadság. Az élő dolog mindig rendetlen, a fa rendetlen. Halott dolog az, ami rendes.

– A párkapcsolatainkban is vergődünk a szabadság és a rend kettőssége között. Hogy sikerülhet ebben rendet tenni?
– A férfiak és a nők ebben a korban egyre individuálisabbak lesznek, ami igen, azt is jelenti, hogy egyre önzőbbek leszünk. Nem úgy van, hogy csak nemesedünk. Ezen az úton zűrzavarok jönnek, önzés, deviancia, és ez mind fenyeget bennünket. A kérdés az, hogy ezeken át kell-e menni és vár-e valami jó ennek az egésznek a végén. Szerintem igen! Stendhal kristályosításról beszél, azt mondja, ha egy sűrű timsóoldatba berakok egy faágat, akkor azon lerakódnak a timsókristályok – és ilyen a szerelem. Igazából én, a szerelmes kristályosítom rá a másikra magamból azt, amit látni szeretnék belőle. Aztán természetesen csalódok, mert a másik nem timsó, hanem faág. Jung is azt mondja, az éretlen szerelemben a férfi a saját női részét vetíti ki a másikra. A saját animáját, és narcisztikusan önmagába szerelmes, ezért törvényszerűen csalódik. Az érett szerelem igenis a másik személyiségét élvezi. Azt hogy ő más, eltérő, ő individuum, akinek saját élete, saját útja van, és ez egy sokkal magasabb rendű és intenzívebb kapcsolat, ami egymás tiszteletén és tolerancián alapszik. Új korszak felé tartunk, amelyben újfajta kapcsolati formák fognak létrejönni.

– Önnek sikerült megtalálni ezt a magasabb rendű szerelmet?
– Erről az ember nem szívesen beszél, a szemérem és a tapintat tiltja, de azt elárulhatom, hogy mindmáig élvezem a feleségem szuverén személyiségét, ezt határozottan állíthatom.