„Ha csak egyetlen dolgot üzenhetnék a Marie Claire olvasóinak, azt mondanám, ne ítélkezzenek addig, amíg nincs módjuk mélyebben megismerni bizonyos dolgokat” – mondja Szami rövid gondolkodás után. „És mindig adjanak egy esélyt” – vágja rá Betti. „Elsősorban persze maguknak – egészíti ki Szami. – Mert a legtöbben maguknak nem adnak esélyt, hogy valamit közelebbről is megismerjenek. Ezért vagyunk tele idióta sztereotípiákkal, amelyeknek egy részétől olyan jó lenne szabadulni” – Varga Szamantával és Rostás Bettinával beszélgetek egy 16–22 év közötti roma lányoknak szervezett kéthetes médiatáborban.
Július utolsó napjaiban melegrekordok dőltek meg, vonatkatasztrófa rázta meg a világot, a pápa a melegközösség felé tett gesztusával költözött a címlapokra, miközben Dunabogdányban olyasmi történt, amire itthon még nem nagyon volt példa. A BUVERO projekt alcímeinél pontosabb definícióra talán nincs szükség: „Cigány lányok szemével a világ”, „Az úttörő újságírói program”, „Médiaképzés fiatal roma nőknek”. Egy előzmények nélküli, alulról építkező kezdeményezés van túl a starton, amelynek nem titkolt célja egy fiatal roma nőkből álló (online) riporteri hálózat kiépítése és fenntartása, hovatovább a médiakörnyezet érezhető átalakítása.
Vállra venni
Bársony Katalin főszervezőt – a médiaképzést meghirdető Romédia Alapítvány ügyvezető igazgatóját – bár sokan támogatták a tábor megszervezésében, legalább ennyien nézték nevetségesen nagyot álmodó naivának, aki megszállottan próbál „befektetőket” találni egy veszett ügynek. Ő mégis azt mondja: a szkepticizmus falai áttörhetők. „A cél, hogy megmutassuk ezeknek a fiatal lányoknak: igenis van kitörési lehetőség. A média pedig egy olyan hatalmi ág, amelynek a részesei, birtokosai lehetnek. Átláthatják a teljes gyártási folyamatot, készíthetnek filmeket, írhatnak cikkeket, lehetnek bemondók, ismert szereplők, a saját közösségük szószólói. Ez a tábor nem csupán technikai alapismereteket nyújt a lehető legjobb filmes-televíziós szakemberek, újságírók segítségével, hanem fogódzókat kínál ahhoz, hogy a lányok megértsék a saját pozíciójukat, hogy megérezzék a lehetőségeiket, ezen keresztül pedig az erejüket, a kreatív energiáikat. Hogy hogyan tehetik jobbá a saját közösségük életét a média segítségével.”
Személyre szabott, kiscsoportos, módszertanilag nagyon precízen átgondolt képzést álmodtak és valósítottak meg, mondja Kata, amely a 15 nap elteltével sem ér véget. A tábort követő egy évben a mentorok és a partnerszervezetek folyamatosan kapcsolatban lesznek a lányokkal, figyelik és segítik a munkájukat. Asbót Kristóf televíziós rendező, oktató, az együttműködés szakmai vezetője később így egészíti ki a hallottakat: „Kata azonnal nagyban, európai projektben és hosszú távon gondolkodott. Olyan elszánt, olyan vakmerő, akkora tudású szakember és filmes, hogy borítékolni lehetett a sikert. Tökéletes produceralkat. Figyelmes, precíz, jó irányító, és óriási ügyeket bír el a vállán – ha kell, tök egyedül. Ritka ez. Sokéves munkája van abban, hogy mi most itt beszélgetünk. Persze nem csak neki.”
Megméressél
Különböző életkorú, helyzetű, végzettségű roma lányok gyűltek itt össze az ország számos pontjáról, Pécelről, Bódvalenkéről, Körösszakálról vagy éppen Szendrőládról. „Vannak, akik szerető családból jöttek, biztos anyagi körülmények között élnek, más tizenévesen megjárta a legmélyebb poklot, és minden egyes nap megharcol azért, hogy létezzen – magyarázza Asbót Kristóf. – De mind nagyon ambiciózusak. Nem feltétlenül a cigányság egészét akarják megváltani, de csinálni akarnak valamit, az alkotás, az önkifejezés egészen új dimenziói nyíltak meg előttük. Itt eszközöket kaptak, hogy jobban végig tudják gondolni, mit akarnak mondani, hogyan akarják, és azt miképpen tudják megvalósítani. Az emberi vonatkozása a tábornak pedig legalább ilyen hangsúlyos. Talán el sem hiszed, de sokan először beszélgettek másokkal arról, hogy cigányok.”
Kérdezem a lányoktól, volt-e olyan téma, amelyben nem voltak közös platformon, voltak-e parázs viták. „Az identitás – vágja rá gondolkodás nélkül Szamanta. – Hogy mi alapján érezzük magunkat cigánynak, arra mindenki más választ adott. Valaki azt mondta, ő onnan tudja, mert a szülei azok, és olyan kultúrában nőtt fel. Más úgy fogalmazott, ő tudja a nyelvet, de távol áll tőle ez a kultúra. Nem ezt látta otthon. Volt, aki a külsőségekkel indokolta. Más nagy hirtelen nem is tudott mit felelni a kérdésre. Nagy viták ugyan nem voltak, de nagyon jól látszott, mennyire másképpen gondolkodunk erről mi magunk is. Hogy mennyire mást jelent a saját cigányságunk.” „Fú, akkora felismerések, rácsodálkozások voltak! – magyarázza Betti lelkesen. – Daróczi Ági és Bársony Jani bácsi előadása alatt, amit kultúráról, történelemről, hagyományokról tartottak, csak kapkodtuk a fejünket. Megerősített, tartást adott, segített összerendezni mindent, amit eddig tudtunk vagy csak sejtettünk. A cigányságunkat végre oda tudjuk illeszteni a többi értékünk mellé. Talán életünkben először tudtunk jó érzéssel megmerítkezni ebben – fogalmazza meg gyönyörűen Bettina. – Van egy kép, amire életem végéig emlékezni fogok. Amikor az egyik elméleti óra után ruhástul mind beugrottunk lányok a medencébe. Azt sosem felejtem el.”
Szajkó Vivient régóta vonzza a médiamunka, szereti a kamerát, erős szereplési vágy él benne, mégis nehezen oldódik közösségben. „Itt megtanultam beszélni. Bátrabban és jobban fogalmazok – írásban is. A tábor elején gyakorlatilag nem szólaltam meg. Jaj, nagyon szégyellős vagyok!” Részben ezt a félelmét legyűrni érkezett Dunabogdányba, a jelek szerint példás sikerrel. „Vivi nagyothall, bár ez számomra semmiből sem derült ki, amíg ő nem mondta. Ugye Vivi, ezt elmondhatjuk? – fordul a lányhoz kedvesen Kristóf, Vivien pedig határozottan bólint. – Talán ebből kifolyólag is gyönyörű a beszéde, fantasztikus őt hallgatni. Arról nem is szólva, hogy imádja a kamera. A műszaki érzéke, a kíváncsisága, az érzékenysége is elegendő, és nagyon stabil alapokat kapott a táborban. Majd meglátja. Még nagyon fiatal, mindössze 16 éves.”
De hát én is cigány vagyok
K
Összesen egyébként hat film készült el a tábor során. Minden négyfős csoport kettőt csinált (egy egyperceset és egy ötperceset), amelyet sokszor és sok helyen fognak világszerte bemutatni, ezt Bársony Kata szavatolja. „Miközben az interjúmat csináltam, egészen világossá vált, hogy ezzel akarok foglalkozni. Az volt a legszebb pillanata a tábornak. Előtte csak az érdeklődést éreztem, most már ki merem jelenteni: videós újságíró szeretnék lenni – mondja Szamanta. – A holokausztról csináltunk egy filmet, és nagyon elkezdett érdekelni, ahogy a nők bántalmazása, kiszolgáltatottsága is. A romatémával azonban vigyáznom kell, hogy ne legyek elfogult. Most az vagyok. Érzem magamon, hogy nem vagyok egészen objektív, hogy dühös vagyok. Talán a rutin segít majd ezen túllendülni.”
Míg odabent VJ-oktatás folyik, a panzió hatalmas kertjében ülve annyit látni, hogy minden szegletében koncentrált munka folyik: laptopokba merülő, fejhallgatóval a fejükön mászkáló, vadul jegyzetelő és vitázó roma lányok mindenfelé. „Azt is tanítom nekik, hogy egy riport végén nincs vége az alannyal való kapcsolatnak. Hogy igenis felelősek lesznek onnantól – mondja Kristóf. – Sőt beszéltünk arról is, hogyan változunk meg mindannyian attól, ha bekapcsolnak az arcunk előtt egy kamerát vagy egy diktafont. Hogy hogyan kezelhetik a bizalmatlanságot, a gyanakvást, a mellébeszélést… Rengeteg nagyon tipikus és fajsúlyos probléma jött szembe itt a két hét alatt, amellyel a későbbi szakmai életükben is meg kell birkózniuk. De kihívásnak fogják fel, feladatnak. Ennél jobb pedig nem is történhetne velük.”
