A hír: Egy új tanulmány arra mutat rá, hogy a szoros anya-gyerek kapcsolat nem ér véget a szülés után. Kutatás során ellenkező nemű sejteket találtak édesanyák agyállományában, néha a gyermekszülés után évtizedekkel. A tudósok szerint a magzati DNS és bizonyos magzati sejtek a terhesség folyamán át tudnak kelni a humán vér-agy gáton, és az anya agyának bizonyos területeire érkeznek.
„A sejtek számára azonban nem ez az egyedüli lehetőség a vándorlásra, helycserére. Nem gondolnánk, de egészen megszokott jelenség, hogy egy személyből egy másik, különálló személy szöveteibe áramoljanak…” – szól a hír. „…habár úgy tartjuk: cselekedeteink és döntéseink saját egyedi agyunkból származnak, bizonyos más organizmusokból eredő sejtek képesek arra, hogy ebben a komplex struktúrában újraéljenek és működjenek.”
A tudomány most ott tart, hogy ezt a jelenséget az anya-gyermek, illetve az ikerterhességek esetében konstatálta, de nem csodálkoznék azon, ha igazolnák ezt az édes-, majd mostohatestvérek esetében is, vagy akár távolabbi rokoni kapcsolódásokban.
Egyelőre elég elmélyülni abban, hogy egy másik ember szervezetében levő sejtek képesek a mi testünkben tovább élni.
Annyira gyönyörűnek találom, hogy újra és újra olvasom ezt a mondatot, és beugrik az a számomra lenyűgöző magyar szó, hogy: isten. Rég elterjedt értelmezése a szónak az ős-ten-mag-ad, de én kiskorom óta mindig is úgy láttam, éreztem és értelmeztem, hogy: is-te-én, vagyis: te is én vagy(ok). Hogy ugyanabból a masszából létezünk, vagyis valahol mind egyek vagyunk. (Újabb játék a szóképes, varázslatos magyar szavakkal: mindegy, mind egy.)
Naná, hogy ez az érzés (normális esetben), az anya-gyerek kapcsolatban a legerősebb, illetve a legevidensebb, de egy bizonyos mélységben ez mindenkire vonatkozik.
És ami igazán meghatott ebben a tudományos hírben, az az a felfedezés, miszerint a beteg szívű anyapatkányt vizsgálva megállapították, hogy a magzati sejtek az anyai szívbe vándoroltak, és ott elkezdték a beteg szívet gyógyítani. De gyönyörű! Otthagyja a gyermek az anyjában valamely sejtjét, sejtjeit, és azok „maguktól” ( vagy ki tudja, ki és mi által vezérelve) elkezdik gyógyítani a beteg szerveket. Micsoda mély, sejtszintű szeretet ez?
Az élet él, és élni akar! Ahogy ezt leírom, érzem magamban, hogy ez a tudat erősíti bennem az ősbizalmat, ami minden öngyógyító, energetizáló belső folyamat egyik alapköve. Ősbizalom az életben. Vagyis a tudat, miszerint minden tapasztalás értünk való, és az élet folyamatosan támogat minket. (Még akkor is, amikor nem sejtjük, vagy nem úgy tűnik. Ezt a tapasztalást is meg kell élni.)
Emlékszem, hogy ujjongtam, amikor vagy húsz éve először találkoztam azokkal a kifejezésekkel, hogy „a testnek öntisztító és öngyógyító képessége van”. Wao! De jó! Tudja, mi jó neki, és intézi magának. És most már tudom, hogy nemcsak a saját sejtjeim dolgoznak bennem értem (szinte minden nap kommunikálok velük meditációban), hanem a gyermekeimé is. (Talán még az is kihat a sejtek munkálkodására, hogy épp milyen kapcsolatban vagyunk…)
Így nézve a dolgokat még az anya-gyerek kapcsolat adok-kapok egyensúlyában is új meglátások nyílnak. És mindez fokozható, ha beszélgetünk a sejtjeinkkel, szerveinkkel. Ajánlom dr. Bruce Lipton: Tudat – A belső teremtő (A sejtek mágiája) című könyvét. A sejtek bizony tudattal rendelkeznek.
|
Így látja Soma: Csak így lesz boldog a párkapcsolatod Nézz körül, mit adhatsz a világnak! Miért a magyarok költenek a legtöbbet alkoholra és cigire? |