Hatévesnek okostelefon?

„Főleg a fiúktól (három fiú van és két lány), és főleg azóta, hogy okostelefonjuk van. Már a hatévesnek is! A fiúk hat-, kilenc- és tizenegy évesek, a lányok nyolc és tizenkettő. A két gyerekem gyerekei, a lányomnál van két fiú, egy lány, a fiamnál pedig egy fiú, egy lány. Gyakran vannak együtt, gyakran vagyunk együtt, hétvégén többnyire együtt ebédelünk nálunk. A szülők aztán sokszor elmennek, és a gyerekek maradnak. A fiam már húszéves kora óta a kütyük megszállottja, én csak így nevezem ezt a sokféle kisebb-nagyobb vacakot, telefonokat, tableteket, E-bookokat, kis- és nagy távcsöveket, autóba vihető tévéket, amit mind összevásárol és használ. Amitől megőrülök, hogy a gyerekek, főleg a fiúk, mint mondtam, az ebédlőasztalnál is az okostelefonnal babrálnak, és csak nagyon nehezen tudjuk elérni, hogy letegyék, eltegyék. A fiam védi őket. Vagy például a kertben is. Kijönnek almát szedni, fel is másznak a fára, de ott is megáll és előveszi az okostelefont. A fiam szerint jobb okostelefont adni a gyerekek kezébe, mint a televízió elé ültetni őket, mert az okostelefon „interaktív”. Tényleg? És hadd játsszanak a gyerekek – mondja a fiam, de szerintem ez nem játék. Ön szerint? A férjem szerint, és ezzel néha már a lányom is egyetért, egyszerűen meg kellene tiltanunk nekik, hogy az okostelefont behozzák a mi házunkba. A fiam szerint az okostelefon fejleszt, matematikai feladványok vannak rajta, ez való a mai gyerekeknek. Ez végre egy hasznos játék! Ön hogy látja ezt a dolgot, mit kellene tennünk?”

Kütyük

Egy emlékem jut eszembe. A nyolcvanas évek végén Németországban jártam, Waldorf-iskolákat és Waldorf-tanárképzést látogattam, hospitáltam. Egy kedves német Waldorf-tanár volt a kalauzom, ötgyerekes családapa, és meghívtak vasárnapi ebédre. Ebéd közben megszólalt a telefon. Hosszan-hosszan csöngött, majd elhallgatott, és még kétszer újrakezdte. Senki se mozdult az asztal körül, meg se rezzentek, folyt tovább az evés és a beszélgetés. Még csak azért se álltak fel, hogy a nyitott ajtót – a telefon a másik szobában volt – becsukják. Látni valóan eszükbe se jutott, hogy felvegyék a telefont, hiszen most ebédelünk. Irigyeltem őket. A kütyükkel – hogy a maga szavát használjam – az a legnagyobb baj, hogy uralkodnak rajtunk, ahelyett hogy mi használnánk őket. A televízió odaültet maga elé, és nem ereszt el. Ha a számítógépen dolgoztam és most éppen csak bepillantok a leveleimbe, vagy ne adj’ isten, a Facebookra, hirtelen elröppen másfél óra, és észre sem veszem. Eszembe jut még a 20. század egyik legnagyobb festője, Paul Klee, aki Kandinszkijjel együtt a híres Bauhaus tanára volt. Egymás mellett laktak egy sorházban. Csak egy kis sövény választotta el őket, de soha nem beszéltek át a sövény fölött, hanem, ha mondanivalójuk volt egymásnak, kijöttek az aprócska kapun és bekopogtak egymáshoz.

Kandinszkijék bevezették a telefont. Klee felesége, Lili is nagyon szerette volna bevezetni. „Nem engedem be az ördögöt a házamba” – mondta Klee. De aztán kompromisszum született: a telefon a pincébe került. Nem hiszem, hogy az okostelefonnal – vagy bármely kütyüvel – szemben a tiltás volna a helyes eljárás. De nem is a korlátlan ellátás! Új típus jelenik meg? Máris megveszem a gyerekemnek… (Mert tulajdonképpen a saját szenvedélyemet elégítem ki.) Ez nem jó. Nem szerencsés. Amit a gyerekek az okostelefonnal csinálnak vagy bármelyik nagyszerű gépezettel, az nem játék. A játék „szabadsághoz kötött funkció” – mint a kitűnő fiziológus, Grastyán Endre megállapítja. A játékban kiöntjük szabad asszociációinkat, és a játszótárs is saját szabad fantáziáját hozza be a játékba, és mindez erőteljesen mozgósítja a gyerekek belső világát és érzelmi késztetéseit. Mindez az okostelefonról nem mondható el, bármilyen interaktív. A gyerekeket nem kell fejleszteni sem okostelefonnal, sem más módon, a gyerekek fejlődnek, ha életkoruknak megfelelően élnek. Hogy mi lenne a teendő? Egyrészt, amit már megtettek: elérni, hogy az ebédlőasztalnál ne babráljanak az okostelefonnal. De legfőképpen és általánosan: uralkodni magunkon – és uralkodni kütyüinken! És – kompromisszumokkal – bizonyos szokásokat kialakítani. Ehhez persze a fia is kellene. Hogy ne hozzuk oda az ebédlőasztalhoz az okostelefont, vagy ha odahoztuk, tényleg ne vegyük elő. Talán nem hiszi, de közös megbeszéléssel az ilyen elszánások sikerre vezethetnek. És az almafára se vigye fel a gyerek! Úgy látszik, szigorú vagyok. Nem, csak védekezem. A kütyük rohama ellen.