Különleges városnézést szervezett a Budapest Underguide és a Hajléktalanokért Közalapítvány. A séta célja, hogy változzon a hajléktalan emberekhez való hozzáállás, és az „utca emberei” feltehessék azokat a kérdéseket, amelyek felmerülnek bennük a hajléktalansággal kapcsolatban. A túra a Szobi utca 3. alatti Hajléktalanokért Közalapítvány nappali melegedőjéből indul, ahol egy ismerkedés és közös teázás után idegenvezetővel járjuk körbe a műemlékvédelem alatt álló épületet, ahol egykor a Szomszédok című sorozat Mágenheim doktora is „gyógyított”.
Telefonfülkéből hálófülke
A Fővárosi Bíróság épületénél állunk meg legközelebb, itt már alakul a kommunikáció a hajléktalan kísérők és a többiek között. A Batthyány-örökmécsesnél két szociális segítő mesél arról, hogy egy telefonfülke milyen jó túlélőpont tud lenni, amikor éppen szakad az eső vagy farkasordító hideg van odakint. Ha az átmeneti szálláson már nincs több hely, itt egy fagyos éjjelt át lehet vészelni – az ötödik kerületben és az Oktogonnál szinte mindig foglalt mindegyik fülke. Ahol járunk, gazdag környéknek számít egy hajléktalan ember számára is. Negyedik állomásunknál, a Hold utcai vásárcsarnok bejáratánál megtudjuk, hogy a piac sok olyan átmeneti, alkalmi munkát biztosít, mint a ládarakodás, takarítás, zöldségpakolás, előkészítés. Sokszor vásárlóként észre sem vesszük, hogy hajléktalanok dolgoznak körülöttünk, hiszen nem szabályszerű, hogy mindegyikük kopott ruhában járjon-keljen. Ezekért a kisebb munkákért a nap végén kapnak némi pénzt, és aki megbízható, azt másnap is visszavárják. A bejáratnak hátat fordítva a Lechner Ödön tervezte szecessziós épületet, az Országos Takarékpénztárat nézzük. Az egyik segítő elmeséli, hogy ritkán érzik úgy, hogy „ügyfeleik” teljesen készen állnak az integrálódásra, sokszor csak az életben maradás esélyének növelése a cél. Mint mondják, ők csak támaszok, a kliens akarata nélkül nem mennek sokra.
Az Aulich utcai ház után utolsó megállónkról, az Alpár Ignác tervezte régi tőzsdeépületről, a Magyar Televízió ma már gazdátlan és lakatlan épületéről kiderül, hogy a kerület legkihasználtabb „szállásának” minősül, hiszen nagy árkádjai alatt sokan megférnek. Ekkor már mindenki mindenkivel beszélget, záporoznak a kérdések az 53 éves Istvánhoz, aki türelmesen válaszolgat. Szerinte van „jó” és „rossz” hajléktalan ember. Ez utóbbi mindig csak a bajt keresi, tulajdonképpen nem akar kikecmeregni a helyzetéből, az előbbi pedig mindent megtenne, hogy kijusson. Mesél az őket ért gyakori atrocitásokról is, melyeket buliból hazafelé tartó ittas fiatalok, vagy csupán a gyűlölködés kedvéért gyűlölködő emberek által szenvednek el – nem egyszer gyújtottak fel hajléktalanokat…
A cigi az alap!
Mint kísérőinktől megtudjuk, az íratlan szabályok közé tartozik, hogy a következetes hajléktalan kapualjat, fülkét csakis este tíz óra után foglal el, és másnap reggel legkésőbb hatig elrendezve, kitakarítva adja át a köznek. A sötétben alvó hajléktalanok többnyire nem szúrják a járókelők szemét, egyéb esetben azonban könnyen bajba kerülhetnek. A nap legtöbbjüknél azzal kezdődik, hogy átnézik a területükre eső tizenöt-húsz kukát, összegyűjtik az üveget, valamint a számukra még felhasználható élelmiszereket (meglepően sok van ebből). Ezután az üvegeket visszaváltják, ha vasat is találnak, akkor azért is kapnak némi pénzt. Szerencsés napnak számít, amikor egy-egy kidobott régiséget, réztekercset (egy kiló ezer forint), esetleg értékesebb tárgyat lelnek, ilyenkor többnyire némi pénzért továbbadják azt kapcsolatokkal és üzleti érzékkel jobban megáldott „kollégáiknak”.
Ami nekünk csak egy unalomig látott kapualj, az valakinek éjjeli menedék, ahogyan az ötödik kerület sem csak a turisták kedvenc belvárosi része. Rendhagyó idegenvezetésen jártunk: hajléktalan emberek és segítőik voltak a kísérőink.
A pénzből többnyire bort és ennivalót, ha még futja, akkor dohányt is vesznek. Mivel általában nem futja rá, ezért a napi csikkezés, ahogy ők mondják, „alap”. Akárhol járnak, az eldobott csikkeket egész nap gyűjtik, és a bennük maradt dohányból újat sodornak.A nappali melegedőkben főtt ételt ebédelhetnek vagy konzervet kérnek, megfürdenek és délután ismét útnak indulnak, hogy a délelőtti rutint ismételjék (kukák-üvegvisszaváltás-pénz). Este tíztől pedig valahol álomra hajtják a fejüket.
Nincs előző élet
| Adjunk vagy ne adjunk? A szociális munkás tanácsai Ha úgy döntesz, hogy pénzt adsz hajléktalannak, aki újságot árul, fogadd el tőle a lapot, hiszen így indul el az üzleti forgalma, így érzi majd, hogy dolgozik, új példányokat vesz, melyeket megint elad… beindul egy körforgás. Sokan jóindulatból nem kérik, de akkor mi különbözteti meg őt azoktól a kéregetőktől, akik csak a tenyerüket tartják? Általánosságban nem tanácsoljuk, hogy pénzt adjanak a hajléktalanoknak, ha valamit, akkor élelmiszert. Ők úgy gondolkodnak, hogy ha ma adtam neki (esetleg még meg is ígérjük, hogy majd máskor is), akkor holnap is lesz, aki ad, és akkor miért keresne más megoldást? Mi pont ebből a körforgásból szeretnénk őket kiszakítani. |
A gyakori érvet, miszerint a menhelyeken a hajléktalanok között verekedések és lopások történnek, István cáfolja, szerinte ez csak egy kifogás. „Van, akinek egyszerűbb ezt mondani, mint megpróbálni lépni valamerre.” A férfi szerint hajléktalannak lenni ugyanakkor a legnagyobb szabadság is. Azok az emberek, akik azelőtt hitelekkel, családi problémákkal, munkanélküliséggel küszködtek, most bár az utcán élnek, de mindentől és mindenkitől függetlenül. „Nincs olyan, hogy valaki az előző, rendezett élete miatt motiváltabb lenne. Egy tél az utcán, és lenullázódik minden” – mondja István, amikor arról érdeklődünk, mennyit számít, hogy honnét jött az ember, mielőtt hajléktalanná vált. A lelki és majd a fizikai leépülés mindenkit elér. Mégis van esély: István már harmadik hete diszpécserként dolgozik. Mint mondja, ő nem érezte, és nem is volt hajlandó soha egy napig sem hajlék nélkülinek érezni magát, átmeneti állapotként tekintett erre az életformára. „Meg lehet csinálni” – fejezi be mosolyogva a túravezetést.
Búcsúzóul a menhelyen dolgozók még megosztanak velünk egy történetet. Egy akkor már húsz éve az utcán élő, hajléktalan férfit tbc-gyanúval tüdőgondozóba szállíttattak, ahol több hetet bent kellett töltenie a gyógyulásáig. Soha nem felejtik el, hogy első este kétségbeesetten keresték mindenhol, mert eltűnt az ágyából. Végül az erkélyen találtak rá: nem tudott többé már szobában, csak a szabad ég alatt aludni.