Retteg a fiam az iskolában

„Kisfiunk, Benedek elsős. Múlt héten a torka fájt, elvittem kedves doktorunkhoz, Béla bácsihoz, ahová (más szülőktől azt hallom, csodák-csodája) szívesen jön. És most mégis: – Jé! Mitől fél ez a gyerek? Egész rémülten néz… – kérdezte Béla bácsi. Nem tudtam mást válaszolni: – Stresszel! – Miért? – Mert az írás-olvasás nem lesz meg karácsonyra! – A kisfiam okos gyerek. Az óvodában is az volt. Mire iskolás lett, tudta a nagybetűket olvasni, magától. Minden cégtáblát elolvasott. Szívesen ment az iskolába, alig várta. És most nem akar menni.

Pedig jó iskola, és a tanító nénit is szereti, de a követelmény erős, az ellenőrzés állandó. Siettetik. Sok a házi feladat. Nem meri kijavítani, ha valamit rosszul ír, és rögtön ő maga észreveszi, mert akkor más is látni fogja, hogy ott javítás van. Persze ha benne hagyja, és úgy találja meg a tanító néni, az még rosszabb. Mert amennyire én látom, az alakult ki az osztályban, hogy tévedni bűn, hibázni megalázó.

A tanító néni elégedett vele, okos kisfiúnak tartja, elmondja, hogy milyen jól olvas, sokkal jobban, mint a többiek. De persze az írással nem halad valami jól, és lassú, nagyon lassú. A napközis tanító néni azt mondta, hogy még nagyon fiatal (nemrég volt hatéves), és hogy a fiúk egyébként is lassabban jönnek bele az írásba, mint a lányok. Újabban gyakran elsírja magát, retteg, hogy ő el van maradva. Mit kellene tennem? Hogyan kellene megvigasztalnom? Az apja azt mondja, hogy a szünetben majd kipiheni magát, de engem kétségbe ejt az az ijedt, rémült tekintet, amit az orvos is észrevett.”

Karácsonyra

Örökké visszatérő probléma. Miért kellene húsz-huszonöt gyereknek egyszerre írni-olvasni? Pont karácsonyra? (Vagy akár az első év végére!) Igen, a lányok ilyenkor még fejlettebbek, mint a fiúk, igaza van a napközis kollégának. És ügyesebbek is a kéz finom mozgásaiban. Egy első osztályban ülhet olyan gyerek, aki idén augusztus 31-én volt hatéves, és ülhet olyan is, aki tavaly szeptember 1-jén. Ez egy év korkülönbség, ami ilyenkor még nagyon sokat számít. Három hónapnyi fejlődést még elég jól tudunk ebben az életkorban regisztrálni. (Tizenkét éves korban már nem, akkor már csak egyévnyi különbség jelez valamit egyértelműen.) Egy évben a három hónap négyszer van meg! Ez eleve négy lépcsőfoknyi különbséget jelent a gyerekek között, és akkor még nem beszéltünk a felmentettekről. Mondhatnánk: nyolc lépcsőnyi különbség lehet egy-egy első osztály gyerekei között, pusztán életkorukból fakadóan! Miért is tanulnának meg ezek egyszerre írni-olvasni – vagy bármi mást?

És akkor még nem is beszéltünk az egyéni különbségekről. Az egyik kislány úgy jön az iskolába, hogy ír-olvas. Mert három nővére van, és mind a három tanító nénist játszott vele. Egy másik kisfiú pedig esetleg harmadikra fog stabilan írni-olvasni. Azért, mert a kislány zseni és a kisfiú „hülye”? Szó sincs róla. (Esetleg éppen fordítva!) Írás és olvasás kulturális alapkészségek. Ahhoz, hogy készséggé váljon valami, nagyon sokat kell gyakorolni, de úgy, hogy egyszerre csak keveset gyakorolunk, de intenzíven. Tehát elhúzott gyakorlásra van szükség. Itt a siettetés kifejezetten káros a készség kialakulása szempontjából is. És nem a házi feladat a megoldás! Akkor válik valami készséggé, amikor a részmozzanatok „lesüllyedtek”, automatizálódtak.

Amíg azt tudom, hogy van az a sok kerek betű, és a szára vagy elmegy tőlem, vagy felém döf, vagy az ablak felé van, vagy az ajtó felé, ez felém döf és az ablak felé van, tehát ez p betű, addig, bár a megoldás helyes, nem tudok olvasni! Az tud olvasni, aki nem tudja, hogy milyen betűt olvasott el, mert a szöveg értelmére figyel! Ehhez pedig az kell, hogy a rövid ideig tartó intenzív gyakorlás után valami egészen mást csináljak – például játsszak, szaladgáljak – és azután pedig: aludjak! Mert alvás közben tanulunk! Nem úgy ugyan, hogy a soha el nem olvasott könyvet betesszük a párnánk alá, és a tudás besétál a fejünkbe, sajnos. De amit napközben gyakoroltunk, az ilyenkor épül be a személyiségünkbe, lassan-lassan.

Benedeknek tényleg pihennie kellene, ki kellene őt szabadítani a mindennapi stresszből, de én lehet, hogy a szünetet sem vártam volna ki ezzel. És azt gondolom, „pótolni” sem kellene! A gyerekek maguktól behozzák lemaradásukat, ha az iskolának volna türelme ezt kivárni. És esetleg: olyan iskolát keresnék, ahol nagyobb a türelem, és lassúbb a tempó.