– Olvastam, hogy utálja a szóban készült interjúkat, ha már interjúzik, akkor jobban szereti, ha írásban teszik fel a kérdéseket, és arra írásban válaszol. Miért? Írásban könnyebben megnyílik, vagy könnyebben bújik meg szavai mögé?
– Egyrészt mert előfordul, hogy szóban kimondok olyan ostobaságokat, amelyeket ugyan olykor le is írok, de ott legalább van módom kontrollálni, és akkor kijavíthatom…
– Miért fontos ez? Az ostobaságaink is mind mi vagyunk…
– Persze. Csak nem okvetlenül fontos, hogy büszkélkedjünk is velük! Ilyenek is vagyunk, de hátha tudunk mások is lenni. Olyanok, ami pontosabb képet ad rólunk. Ami talán fontosabb, igazabb… De az esetlegességeimet, átgondolatlanságaimat is vállalom, csak nem erről van szó! Nem azért kell okosat mondanunk, hogy okosabbnak tűnjünk, hanem hogy okosabb legyen a világ általa. Ahogyan nem azért próbál szebb lenni egy nő, hogy ő okvetlenül jobban tetsszen, hanem mert ettől a világ is kicsivel szebb lesz.
– …másrészt pedig?
– Mondanám, ha nem vágna közbe! A másik az, hogy a nappalaim nagyon kapkodók. Sokszor nem tudom beosztani az időmet, annyi a tennivalóm. Hajszolt az életem. Éjszaka viszont, amikor géphez ülök, van lehetőségem, hogy a válaszaimat kellőképpen átgondoljam. Hovatovább életem egyik legkatasztrofálisabb problémája lett a krónikus időhiány…
– Könnyű volt Stendhalnak meg Balzacnak, fél életüket egy padlásszobában töltötték papír fölé hajolva, és csak írniuk kellett. Még nem volt sztárság, média, sajtóbemutató, felolvasóest, ami ma már része az írói pályának…
– Az a helyzet, hogy az életem úgy alakult: különböző okok miatt, de mindig erőfeszítéseket kellett tennem, hogy jusson időm az írásra. Korán elváltam a második férjemtől, és innentől kezdve, mivel minden a nyakamba szakadt, a fiaimról kellett elsősorban gondoskodnom. Anyaság, munka, háztartás, este 9 előtt nem jutottam az írógép közelébe sem. Csak miután ők felnőttek, és elmentek tanulni a volt férjem után Amerikába, gyakorlatilag 50 évesen kezdtem el írni. Mondja, maga nem jegyzetel?
– Próbálom megjegyezni, amit mond…
– Biztos, hogy sikerül?
– Mindig reménykedem, hogy majd legközelebb sikerül…
– Látja, például ezért sem szeretek szóban interjút adni… Hol is tartottunk?
– Hogy miután elutaztak a gyerekek…
– …igen, akkor kezdődött az írói karrierem. Utána meg gyorsan ismert lettem, és ez egy förtelmes állapot. Rengeteg időt emészt fel ez a nagy cécó körülöttem. Elég megoldhatatlan helyzet… Titokban külföldre kell mennem, ha írni akarok.
– Addig fejben írt?
– Ugyan! Hogyan lett volna rá időm és energiám?! Most is már néha fogytán van. Legalábbis, időnként úgy érzem…
– Ilyenkor, amikor például egy könyvének bemutatója alkalmából itt van Magyarországon, tud lubickolni a sikerben, vagy ezt is valami tapasztalásként fogja fel, netán „munkaköri kötelességnek”?
– Egyáltalán nem lubickolok! Ez kötelesség számomra. Szolgálat. A kiadóim és könyveim kiszolgálása. Hozzátartozik, ha már útjukra bocsátottam őket.
– Mi jelenti valójában a sikert ön számára?
– A Médea és gyermekei című regényem megjelenése után felhívott egy nagyon jó barátom, egyébként zseniális matematikus, és azt mondta, eddig azzal áltatta magát, hogy mindent tud a nőkről, ám amióta elolvasta a regényemet, rájött, fogalma sem volt magáról a lényegről, és mindent, amit eddig hitt velünk kapcsolatban, újra kell gondolnia. Ez például nagy elismerés volt számomra. Addig a lelkem mélyén hittem, a könyv megírásával hozzájárulhatok ahhoz, hogy a férfiak jobban megismerhessék, megérthessék a női nemet. Hogy igazi partnerség alakulhasson ki közöttünk. Ezt éreztem igazoltnak a barátom telefonja által. Olvasta?
– Igen, és nagyon megkapott, amint egy tudós objektív érdeklődése, egy művész sajátos szemlélete és egy nő megbocsátó emberszeretete egyszerre van jelen minden sorában.
– Örülök, hogy ezt érezte. Amikor írok, szeretném feltárni magamat, és nagyon jólesik tudni, hogy vannak, akik értőn olvasnak.
– A Médeával az orosz irodalomban merőben új típusú hősnő született.
– Hogy érti ezt?
– A korábbiak – Tatjána, Natasa, Anna Karenina, Szonja és Csehov figurái – is szinte mind kiszolgáltatott, jobb sorsra érdemes, lázadásaikban is elbukó lányok, asszonyok voltak…
– Mert ezek az írók mind a 19. században éltek, vagy legalábbis abban gyökereztek… Az akkori viszonyok közepette nem is lehetett megkérdőjelezni a férfiak dominanciáját. Még Tatjána járt közülük szerintem a legjobban, mert a tábornok sokkal jobb férje lett, mint amilyen Anyegin lett volna.
– Nekem meg az az érzésem, hogy az írók mindegyike beleszeretett saját hősnőibe…
– Tolsztoj biztosan szerelmes volt Anna Kareninába, de igazán nem szerette. Saját korának volt a foglya. Az általános felfogás szerint a nő nem választhatta meg szabadon még a szerelmet sem. Ez csak a férfiak előjoga volt. Ezért büntette meg Annát…
– …miközben naplójában szemforgató módon azt írta, hogy ő mennyire szerette volna megmenteni szegényt…
– Esze ágában sem volt! Ha akarja, akkor megmenti…
– …például rossz trojkát küld az útjába, és nem találja meg a pályaudvart…
– Például igen… Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg megteremtődhetett az irodalomban ez a másfajta, önálló, szabad, sorsáért felelős nő.
– Műveiből kiderül, hogy hősei közül melyik tetszik önnek?
– Az olvasó dolga, hogy eldöntse. Egyébként, ha érdekli, beszélgethetünk a szerelmi életemről is, de nem gondolom, hogy ez ennek az interjúnak lenne a témája.
| Névjegy • Baskíriában született, 1943-ban, egyéves korától Moszkvában él. • Anyja biokémikus volt, apja gépészmérnök. • A Lomonoszov Egyetem biológiai szakán szerzett diplomát. Két évig genetikusként dolgozott, majd politikai okok miatt elbocsátották. • Sokéves keresés után a moszkvai Zsidó Színháznál talált munkát. • 50 évesen kezdődött el irodalmi pályája. 1995-ben hatalmas sikert hozott Párizsban a Szonyecska című regénye, a következő évben a Médea és gyermekei odahaza is szenzációt keltett. • Kétszer vált el, harmadik férje szobrászművész, két fia Amerikában él. |
– Nekem például nagyon imponált, hogy két házasságból is képes volt kilépni fellobbanó szerelme miatt…
– Na-na-na-na-na! Ez nem volt ilyen egyszerű! Ennyire nem voltam karakán. Előbb lettem szerelmes, és utána változtattam.
– Én a szabadságvágyat éreztem benne.
– Az is volt benne, meg egy nagy adag idiótaság. A női lét egyik nagy előnye, hogy még ilyet is bájjal tehet meg.
– Viszont, mint állítja, nem élvezheti a „falra hugyozás” örömét…
– Mi másban is megtaláljuk az örömöt. Gondoskodásban, értékek őrzésében, az élet megtartásában, továbbvitelében. De ezekből maguk, férfiak csak keveset érthetnek.
– Miért?
– Mert mások. Nem véletlen, hogy a természetközeli népeknél a mai napig a nőknek is, a férfiaknak is megvan a maguk külön nyelvezete, amelyet csak egymás közt használnak. Egy különös, intim, bizalmas jelzésrendszer.
– Hálószobája falán két elsárgult fénykép van: ükapjáról, az órásmesterről, és a Ginsburg dédapáról. Mit gondol, valamely leszármazottjának eszébe jut majd kitenni az ön képét? És, ha igen, mint mond majd?
– Hú! Ez még soha nem jutott eszembe! Adott egy kis gondolkodni valót. Ez majd nyilván függ attól is, hogy lesz-e még lakás, esetleg szállóban vagy kapszulában élnek akkor az emberek. Hiszen őseink sem gondolták volna, hogy mi majd lakótelepeken vagy felhőkarcolókban is fogunk élni. Hogy létezik majd olyan életforma is, mint az egyik fiamé, aki szinte mindig repülőn van, és nincs is igazán otthona. Ezeket nem tudjuk felfogni a mai észjárásunkkal! Meg az is kérdés, hogy divat lesz-e még fényképet kirakni a falra.
– Ez igaz, ám szerintem ön se divatból tette ki őket!
– Honnan veszi?! Évtizedeken keresztül ott hányódtak nálam ezek a képek, aztán egyszer lett egy olyan lakásom, ahol úgy éreztem, hogy üresek a falak. Keletkezett egy felület, amelyik üres volt, ahonnan hiányoztak. Akkor gondoltam arra, hogy kirakom őket.
– Gyakran tesz hitet arról, hogy milyen sokat jelentettek a zsidó hagyományok, ugyanakkor azt is írta, hogy önnel ez a lánc le is zárul, maga az utolsó zsidó a családban…
– Anyám biológus volt, apám mérnök, tehát nem a nyelv vonzásában éltek, de náluk is láttam, hogy mekkora gond egy egészen más kulturális, főleg nyelvi közegben a tradíciók befogadása, megtartása, továbbvitele. Formálisan talán megoldható lehet, de annak lényegétől már távol kerültünk. Önáltatás lenne ezzel nem szembenézni.
– Előszeretettel használja az „örökbecsű limlomok” kifejezést, értve ezen életünk érzelmi, gondolati, tárgyi kacatjait, emlékeit, villanásait, ami létünk folytonos hozadéka.
– Pontosan. Ezek az „örökbecsű limlomok”. Generációk óta hordott, őrzött, alakult gének, tapasztalataink, emlékeink, vágyaink, álmaink, törekvéseink. Semmi egyéb.
– Hogyan volt képes ilyen sallang nélkül elengedni útjukra a gyermekeit? Nem a szomszéd városba, hanem egy más földrészre…
– Mert ezzel tudtam őket megőrizni. Próbáltam nem rájuk telepedni, és ez nem is esett a nehezemre. Kiskoruktól igyekeztem szabadnak nevelni őket, felnőttként pedig baráti viszonyt kialakítani velük. Szerintem ezt csak így lehet. Kevés dologban érzem magamat maradéktalanul sikeresnek, de ebben biztos vagyok. Most, hogy már jönnek az unokák is, és jóban tudunk lenni, teljes őszinteséggel együtt lenni, amikor erre van mód, számomra ezt igazolja.
– És amikor elmennek, nem szakad bele a szíve?
– Soha nem babusgattam, becézgettem őket különösebben. Igyekeztem lehetőséget adni, hogy szuverén, önálló személyiségek legyenek. Már kamaszok voltak, de még mindig, amikor lefeküdtek, olvastam nekik klasszikus regényeket. Ezáltal is kialakult a közös nyelvünk. Mondhatom tehát, hogy kapcsolatrendszerünk túl az érzelmességen, intellektuálisan is működik, és ez boldoggá tesz bennünket.
– A fiókomban őrzök egy fényképet. 1904-ben készült Szocsiban, egy kertvendéglő asztalánál. Ott ül egymás mellett Tolsztoj, Csehov, Gorkij, Rahmanyinov, Saljapin és Sztanyiszlavszkij, az elmúlt évszázad hat meghatározó géniusza. Mit gondol, miről beszélgethettek? Hogy jó lába van a pincérnőnek, vagy nincs eléggé átsütve a hús?
– Szerintem is körülbelül ilyesmikről lehetett szó. És bizonyára Tolsztoj vitte a prímet, mert akkoriban ő volt az a tekintély, akit mindenki áhítattal figyelt, itták a szavait. Jó kérdés, hogy mikről is beszélgethettek ezek az urak, de én inkább lennék arra kíváncsi, hogy amikor majd az olimpia kapcsán megint ugyanott összejönnek az ország legnagyobb szellemiségei, vajon milyen nívót képviselnek, és vajon miféle tekintélyre fognak lesni hasonló áhítattal? Nem biztos, hogy Tolsztojhoz mérhető lenne az illető…
– Hova utazna most legszívesebben?
– A Föld legelrejtettebb zugába, ahol se internet, se telefon, se posta, ahol senki nem találna meg, nem zaklatna, nem kérne autogramot vagy interjút…
– Mit csinálna ott?
– Írnék végre, életemben talán első ízben zavartalanul. Régebben azt hittem, hogy jó volna írni, hogy független lehessek, most viszont jó volna végre függetlennek lenni, hogy írhassak…
|
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |