Al Ghaoui Hesna: “Nagyon várom a kislányunkat, sokat beszélgetek vele”

– Angliában forgattunk a Bábel stábjával három napig. A szépség témakörét akartuk alaposan körüljárni, ennek keretében készítettem interjút a csúnya emberek modellügynökségének munkatársaival.

– Csúnya emberek modellügynöksége…?

– Bizony van ilyen, és az “Ugly” nevű iroda az egyik legmenőbb ügynökség Angliában, mert gyakran van szüksége a filmiparnak és reklámok készítőinek karakteres, ronda emberekre. Szóval dolgoztunk egész nap, nem ettünk, majd munka után bevetődtünk egy pakisztáni étterembe. Alaposan bevacsoráztam, aztán este rosszul lettem. Másnap sem javult az állapotom, és amikor két nap múlva elrepültünk az Egyesült Államokba, már alig álltam a lábamon. Arra gondoltam, súlyos ételmérgezésem lehet.
Épp egy héttel a vacsora után három amerikai gengszterrel készítettem interjút, akik a bűnözők kegyetlen világáról meséltek… Kérdezgettem őket, majd váratlanul úgy éreztem, nem bírom tovább. Szóltam a stábnak, álljunk le, mert elájulok. A nagydarab, agyontetovált férfiak rémülten rohantak vízért, legyezgettek, élesztgettek. Abszurd szituáció, ugye? No ott, a gengszterek gyűrűjében cikázott át rajtam a gondolat: lehet, hogy nincs gyomormérgezésem? Talán várandós vagyok?

– Őrület, veled semmi sem történik szokványosan!

– Amikor a férjem meghallotta a hírt, végtelenül boldog volt. Tervezgettünk mi gyereket, de nem határoztunk meg időpontot. 2012-ben volt az esküvőnk, harmincöt éves vagyok, pont jókor… A szüleim, akik Salgótarjánban élnek – anyukám gyerekorvos, apu a gyöngyösi kórházban szülész-nőgyógyász, szintén boldogok voltak, bár azt is megértették, hogy a gyerekünk érkezése némi tépelődésre késztet minket, hiszen mindketten sokat utazunk. Hogyan tovább? Mi lesz a munkámmal, amit szenvedélyesen szeretek? Mi lesz a műsorommal az M1-en?

A szüleink nyugtattak: “Utazz, készíts interjúkat, jó műsorokat, mi mindenben segíteni fogunk!” Anyuék a húgom gyerekeire is gyakran vigyáznak – előfordult már, hogy két hétig voltak náluk az unokák –, tehát boldogan konstatáltam, hogy ők és a férjem szülei erős hátteret jelentenek. A nagynéném, Viki, aki szinte a féltestvérem, és a húgom példája is jól hat rám. Naima a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársa, a férje az UNICEF alkalmazottja – jelenleg Nigerben dolgoznak –, mégis remekül nevelik a lányaikat. Tehát igenis megfér egymással munka és gyerek! Az is szerencse, hogy a Bábel stábjában nem a miénk az első baba – két családban is született kislány a műsor indulása óta –, tehát a munkatársaim tudják, mi vár rám, segítenek, izgulnak értem. Tudtam, hogy összetartó csapatban dolgozom, de azért jólesett, hogy feltétlen örömmel reagáltak a hírre. Április tizenharmadika a szülés várható időpontja, tehát kitaláltuk, előre dolgozunk. Mivel a Bábel nem a friss, külpolitikai hírekre reagál, hanem izgalmas témákat dolgoz fel, tavaly ősz óta már azokat a műsorokat készítjük, amelyeket majd idén tavasszal láthatnak a nézők. Ezért forgattunk sokat külföldön az utóbbi időben.

– Hogy bírtad az utazásokat várandósan?

– Remekül. Édesapámmal beszéltem meg, hogy utazhatok-e. Ő látta, hogy jól vagyok, és élvezem a kismamaságot, tehát azt mondta: menj! Semmiben sem akadályozott az állapotom. Érdekes volt a koppenhágai forgatás, ahol a várostervezésről készítettem riportokat. Elképesztő, hogy a dánok milyen demokratikusan fejlesztik a városukat! Nem egyetlen hivatal, hanem a környék lakossága dönt arról, hová épüljön például út. Tudtad, hogy náluk nem készülhet olyan ház, amelyikben nem kap minden lakás két oldalról napfényt? Arra is képesek voltak, hogy néhány év alatt a felére csökkentsék az autóforgalmat, mert mindenki kerékpározik. Persze a kerékpárutak szélesek – elfér egymás mellett három bringa –, és megemelték a szintjüket az úttesthez képest. Tanulságos munka volt. Januárban pedig döbbenetes élményt jelentett egy izraeli kibucban tett látogatás meg a jordániai szír menekülttábor.

– Édesanyád magyar, édesapád szír. Hogyan dolgozod fel, hogy a “másik hazádban” elszabadult a pokol, és kegyetlen-értelmetlen háború tizedeli a lakosságot?

– Kimondhatatlanul rossz érzés, mert szeretem Szíriát. Gyönyörű ország, telis-tele ókori emlékekkel. Édesapám keresztény családból származik, engem is ott kereszteltek egy ősi kolostorban. Gyerekként úgy éreztem, hogy a temperamentumos, vidám arab világ számomra csoda. És ez a csoda jelenleg a nagyhatalmak játékszere! Mindenki Szíriáról beszél, ahol eközben szabadon garázdálkodik az al-Kaida, és ezt tétlenül nézik. Ez volt a szír menekülttábor lakóinak a legnagyobb sérelme. Ha Líbiában a nagyhatalmak segítségével normalizálódhatott a helyzet, Szírián miért nem segít a fejlett világ?
Sokkoló élmény volt a tábor, pedig korábban is jártam már jó néhányban. De ez akkora, mint egy százezres város! Egy kiváló német táborvezetőnek sikerült elérnie, hogy normalizálódjanak a körülmények, van már ott főutca, boltok, iskola, óvoda, sok külföldi segélyszállítmány is érkezik. Megható látvány, hogy a konténerlakások előtt kerteket alakítottak ki, és zöldséget termesztenek. Lám, az élet mégis győz… És a táborlakók fele gyerek! Most, hogy várandós vagyok, jobban megviselt a minket körülugráló, kedves, de kissé vad gyerekek látványa, akik rengeteg szenvedéssel találkoztak már rövid életük során. Munka közben többször eszembe jutottak a rokonaink is, akik Damaszkuszban élnek, és nem akarják elhagyni a hazájukat. Hívjuk őket Magyarországra, ám ők maradnak. Igazuk van? Nem tudom. De nagyon féltem valamennyiüket.

– És mit kerestél te, a félig arab lány egy izraeli kibucban?

– Különös-összetartó közösségeket akartunk bemutatni. Ennek rendkívüli példája a kibuc, ahol teljes az egyenlőség. Mindenki azonos fizetést kap, akár orvos, akár takarító, mindenki ugyanazt az ebédet fogyasztja, és a nagyon idős emberek is hasznosnak érzik magukat, mert állandóan tevékenykednek. Ez nagyon tetszett! Egyébként kedvesen fogadtak. Megszoktam már, hogy Izraelben gyakran rácsodálkoznak, hogy arab vagyok, sokan soha nem találkoztak még élő szíriaival… Ennek hatására jöttem rá, hogy az ellenségképet úgy tudják táplálni a politikai hatalmak, hogy a tömegnek alig-alig van információja a másik félről. A tudatlanság és az ismeretlentől való félelem tartja fenn az ellenségeskedést! Ezért volt számomra fontos, hogy találkozzunk a “Parents’ circle” nevű egyesület képviselőivel. A szervezetet olyan palesztin és izraeli szülők hozták létre, akik a háborúban vesztették el a gyermeküket. A gyászt nem palesztinként vagy izraeliként élték át, hanem emberként… Ők meg akarják szakítani a bosszú ördögi körét, és együtt keresnek fel iskolákat, hogy elmondják a történetüket. Táborokat is szerveznek, ahol közösen nyaralnak a gyerekeik. Néhány nap után már senkit sem érdekel, ki arab, ki zsidó…

– A hetedik hónapban vagy, ugye nem vár rád több utazás?

– Bőven van munkám – össze kell raknunk a műsorokat –, de nincs több utazás. És a szülés után kizárólag a kislányommal meg a családommal fogok foglalkozni! Aztán mi lesz ősszel, a nyári szünet után? Még nem tudom, de nem idegesítem magam. Majd a sors elrendezi. Valószínűleg attól függ, milyen lesz a gyerekünk… Nagyon szeretném, ha folytatódna a Bábel, rengeteg a tervem, sokféle téma foglakoztat, de most az a legfontosabb, hogy jó anya legyen belőlem! Nagyon várom a kislányunkat, sokat beszélgetek vele, és élvezem, hogy hihetetlenül mozgékony, állandóan ugrál a pocakomban.

– Bevásároltatok már?

– Egyelőre csak egy lámpát meg egy rugdalózót vettünk. Sok baráttól és rokontól kapunk majd gyerekruhát, aminek nagyon örülök, mert babakocsikat nézegetve elképedtem az árakon…

– Édesapád lesz az orvosod?

– Apukám egyik barátjánál fogok szülni egy fővárosi kórházban, és ahogy közeledik a szülés időpontja, egyre kevésbé félek. Hiszen az ember mindent kibír! Sok nő szül háborús körülmények között, nagy szegénységben… Ezért inkább arra gondolok sokat, hogy micsoda örömben lesz részünk, ha hazavisszük a babát. Hárman élünk majd együtt, nem ketten! Szóval azt hiszem, hogy még soha nem voltam ilyen boldog…