“Megcsalta? Hát nem csodálom!”
Reggeli jelenetek: az agyontömött busz szorongó népét egy kisded sírása rázta fel hajnali bóbiskolásából, majd egy kemény férfihang hasított bele, hogy hallgattassa már el. A mellette ülő nő emelte a tétet azzal, hogy megjegyezte, bezzeg az ő fiai mindig úgy utaztak a buszon, mint a kisangyal. Mintha szegény mama nem lett volna így is eléggé zavarban, és nem próbálkozott volna izzadva, lihegve, hogy megnyugtassa a kicsit. A Facebookon Bill Clinton Liz Hurleyvel folytatótt állítólagos afférjának hírét úgy kommentálják, hogy Hillary Clinton megérdemelte, mert “azt a nőt (megcsalni), hát nem csodálom”, vagy hogy Liz Hurley “jobban is néz ki”, vagy Bill Clintont “meg tudom érteni”.
| Bill Clinton a bal oldalon Liz Hurleyvel, a jobb oldalon Hillary Clintonnal |
Ez a bitchiness: amikor nők tesznek más nőkre bántó, rosszindulatú megjegyzéseket. A tudósoknak erre is van magyarázata: azért vagyunk ilyenek, mert az evolúció annak kedvezett, aki a többnejű társadalomban el tudta nyerni az alfahím figyelmét. Akkor az volt a tét, hogy ki a kívánatosabb, ki tud több, egészségesebb utódot szülni. Hivatkozhatunk erre – ahogyan szívesen rángatunk elő evolúciós okokat arra, miért nem tartunk ki egy életen át a szerelmünk vagy kedvenc ketchupmárkánk mellett –, de ha mindig azt tekintjük mérvadónak, hogyan viselkedtek ősanyáink és ősapáink, akkor azzal is számolnunk kellene, hogy egy könnyű kis otthoni nézeteltérést életünk párja bunkósbottal intéz el. És persze létezik olyan kutatás is, mely szerint a nők sokkal több, sokkal keményebb és elítélőbb megjegyzést tesznek nőtársaikra, mint a férfiak.
Egyszerűen csak megérdemli?
Jó lenne persze, ha nem tudományos kutatásokkal fektetnénk le annak alapjait, hogy a nők biológiailag hajlamosak az egymás iránti rosszindulatra, mert akkor azt is kutathatnák, miért maradtak el a férfiak a fogkrémes tubus visszatekerésében és a vécéülőke lehajtásában. Mindegy, hogy a frontális agylebenyünkön vagy az aljas hippocampusunkon múlik, vannak rosszindulatú nők, és nem azért, mert csini ruhába öltözött majomlányok vagyunk, akik küzdenek az alfamajom figyelméért. Mindegy, hogy milyen tudományos eredményt lebegtetnek: nehezen elfogadható, hogy azt mondják egy nőre, hogy nem baj, ha hazudtak neki, becsapták, és elárulták. Mert ha középkorú, ha túlsúlyos, ha nem szép, vagy egyszerűen csak nem szimpatikus, akkor megérdemli?
Milliárdos üzletek épülnek arra, milyen élvezetes látni a gazdagok, híresek és szépek bukását, és kivel nem esett meg az, hogy krokodilkönnyeket hullatott, ha hallotta, hogy valakinek, aki nála okosabb, elégedettebb, szebb vagy fiatalabb, rosszra fordult a szerencséje. Az érzés maga természetes, és emberi: irigyelhetjük, szánhatjuk a másikat, örvendezhetünk, ha pofont kap. Nem mások szenvedésében leljük örömünket, hanem a bukásukban: úgy érezhetjük, van igazság, mindenki megkapja a magáét, mert az azért mégsem járja, hogy valaki egyszerre legyen fiatal, boldog, gazdag, sikeres és híres. Minél híresebb, minél népszerűbb, minél vagyonosabb, annál édesebb a zuhanását látni, mert tudat alatt jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Ilyen helyzetben nemhogy nem irigyelni valóak, de még mélyebbre is esnek, mint a kárörvendők. A káröröm – emlékeztetnek a pszichológusok – kis mértékben gyógyszer, mert eszünkbe juttatja, hogy nekünk milyen jó dolgunk van, és a leginkább irigylésre méltó emberek is csak emberek; de nagy mértékben méreg.
A bitchiness kiemel a többi nő közül: okosabbnak, jobbnak mutat másnál. Olyannak, aki tévedhetetlen, akit nem hagynak el, nem csábul el, nem hibázik. Akár Hillary Clintonról, akár a buszon utazó kismamáról van szó, ha a nők így beszélhetnek egymásról, azzal mintha jóváhagynánk, hogy így is lehet rólunk, nőkről beszélni. Így lehet egy másik nő érzéseit, sikereit, teljesítményét – őt magát – egyetlen mondattal semmissé tenni. A nők nagyon jól ismerik egymás gyenge pontját: az anyaság-nem anyaság, a párkapcsolat, a testkép, a karrier megannyi céltáblája a rosszindulatú megjegyzéseknek. Amelyeknek amúgy gyakran semmi köze nincs a valós emberhez, mintha ő csak apropót adna egy-egy epés kinyilatkoztatáshoz, amely így végre utat törhet magának.
A bitchiness arról szól, ki az, aki velünk van, és ki az, aki nem
Értem én, lehet, hogy valakinek ez hoz megkönnyebbülést: “istenem, nem csak én csinálom rosszul. Másnak sem megy. Más sem boldog. más sem találja a helyét, más is olyan bizonytalan ebben a világban, mint én.” És ebben a fényben a beszólások, a rosszindulatú kommentek sora csak a bizonytalanságok, félelmek kirakata. Mögüle kiviláglik, mi mindenben versenyzünk, és hasonlítjuk össze magunkat – indokolatlanul, ésszerűtlenül – másokkal: mennyi dologgal kapcsolatban vagyunk sérülékenyek, mennyi minden van, amit nemhogy megváltoztatni, de kontrollálni sem tudunk.
A versenyszellem azt diktálja, hogy aki elbukik, az gyenge, biztosan megérdemelte, biztosan rosszabb, mint mi. Ideig-óráig lehet, hogy ez erőt ad. De igazi erőt nem. Márpedig ha a nők összefognak, hihetetlen erőket tudnak megmozgatni. A bitchiness arról szól, ki az, aki velünk van, és ki az, aki nem. Akit egyszer már megcsaltak, valószínűleg nem fog más megcsalt nőkön gúnyolódni, akinek a családjában van drogos, nem fog beszólni nekik. De az empátia alapja az, hogy akkor is jóérzéssel fordulunk ahhoz, akivel valamilyen szerencsétlenség, baj, baleset történik, ha olyan helyzetben van, mint amilyenben mi még nem voltunk – és remélhetőleg nem is leszünk.