Szó mi szó, meglehetősen furcsán. Ott volt a sokk után a mamám velem, a már akkor meglehetősen hangos kisdeddel, és szembesülnie kellett azzal a helyzettel, hogy a megélhetésünk miatt muszáj visszamennie, és még több munkát vállalnia a filmgyárban. Gyakorlatilag anyukám lett az apukám, a dadám pedig az anyukám. A házunkban lakó Magdus szeretgetett, kényeztetett, babusgatott, a mamám pedig próbált kordában tartani, rendre szoktatni.
Mikor kezdett furcsa lenni, egyáltalán, mikor tűnt fel, hogy önnek nincs apukája?
Sok szeretetet kaptam, konkrét hiányt nem szenvedtem. Néha kérdeztem anyámat, ő mesélt apukámról, és valahogyan úgy fogtam fel, hogy majd egyszer úgyis elő fog bukkanni. Jobb lenne, ha itt volna, de akkor majd úgyis elmondom neki egyben az egészet. Tíz- vagy tizenegy éves lehettem, amikor a filmgyárban szobrot avattak róla, egy portrét. Akkor döbbentem rá, hogy nekem meghalt az apukám, nekem nélküle kell leélni az életem. Egy pillanat alatt szakadt ki belőlem, és rettenetes sírógörcsöt kaptam.
Édesanyját korábban ismertem meg, mint önt, és emlékszem, a forgatásokon imponáló volt a fegyelme, szigorúsága.
Ő valóban nagyon-nagyon kemény asszony! De hát muszáj is volt, mert annyira kemény élete volt. Chilében született….
Hooool?
Dél-Amerikában. Az ő apukája igazi forradalmárként vett részt a köztársaságiak oldalán a spanyol polgárháborúban. Ott a vonaton ismerte meg a feleségét, aki valójában német, és tanítónőnek utazott Spanyolországba. A harc elbukott, menekülniük kellett Európából, így kerültek Chilébe. A nagybátyám még Barcelonában született, az anyukám már Chilében, ám néhány évvel később megromlott a nagyszülők házassága, elváltak, és a gyermekek a nagypapámnál maradtak. Ő építészként vállalt munkát, és amikor összejött egy kis pénz, akkor mind feljebb utaztak a kontinensen, egészen Mexikóig. Onnan jöttek haza 1948 derekán. Nagy váltás, olyannyira, hogy az anyukámnak mindössze néhány hónap alatt kellett megtanulnia magyarul, mert kezdődött az iskola, és nem akarták, hogy évet veszítsen. Ez a tanulás annyira jól sikerült, hogy teljesen elfelejtette a spanyolt, és amikor évekkel később visszament meglátogatni a nagymamámat, nem értették egymást, közös nyelv híján. Anyámat tehát csöppet sem kényeztette el az élet… Mindig tette a dolgát, nekem meg azáltal, hogy ott lehettem a környezetében az akkori filmgyár mesevilágában, csodálatos gyermekkort biztosított. Ott kuporogni Jancsó Miki bácsi lábainál, trécselni a kábelesekkel, együtt ebédelni Törőcsik Marival, vagy a szünetben támasztani a kocsmapultot a díszletácsokkal, mindezek egyformán hihetetlen, életre szóló élményekkel gazdagítottak. Utólag visszagondolva jöttem csak rá, hogy miközben én ámultam, anyám folyamatosan dolgozott. Szinte elsőként ért ki a forgatására, mert fel kellett építeni a díszletet, és utolsóként távozott.
Soha nem is akarta, hogy többet foglalkozzon önnel, elvigye például az Állatkertbe?
Érdekes, amit felvet… De nem emlékszem, hogy lett volna ilyen… Ahogyan Rozi lányomtól sem hallottam hasonlót, hiszen én sem tudtam vele annyit együtt lenni, mint szerettem volna. Talán amiatt alakult így, mert a munkának mindig nagy tisztelete volt nálunk. Ha valakinek dolga volt, azt maximálisan tiszteletben tartottuk és tartjuk. Zorán lányával, Szandrával is akkor vált igazán bensőségessé a kapcsolatunk, amikor együtt pakoltunk ki-be szekrényeket, fiókokat, a közös munka hozott egy nevezőre bennünket. Számára egyértelmű volt, hogy ha dolga van, akkor ő megy. Ez a mentalitás teljesen belém ivódott.
Éva és Barbara. Anya és lánya. Tragikus hirtelenséggel veszítik el a férjet, az apát, Hegyi Barnabást, a Körhinta révén világhírre szert tett operatőrt. Az anya, Martin Éva a hazai filmgyártás egyik meghatározó személyisége lett filmgyári építészként. A lányból pedig az egyik legizgalmasabb magyar színésznő: Hegyi Barbara. Vajon miként alakult viszonyuk, sorsuk, életük, kapcsolatuk?
Miközben egyébként egészen más habitusúak…
Igen, anyám sokkal keményebb, határozottabb, én flexibilisebb, alkalmazkodóbb vagyok. Nekem koránt sincs olyan tartásom, mint neki, sokkal inkább igyekszem elmismásolni a problémákat. Anyu következetes diétával két év alatt lefogyott 35 kilót, én tíz éve képtelen vagyok 2 kilótól megszabadulni. Ezzel együtt nagyon jól működünk mi ketten. Szimbiózisban
élünk. Olyannyira, hogy gesztusaimban, mondataimban, gondolataimban, mozdulataimban gyakran fedezem fel őt.
Számomra megindító volt, amikor az ön legutóbbi bemutatója után találkoztam az édesanyjával. Szinte rezzenéstelen arccal fogadta az elismeréseket, és sugárzott a boldogságtól…
Szegő úr, biztos, hogy az anyukámhoz ment oda?! Én még soha nem tapasztaltam, hogy büszke lett volna rám, elégedett azzal, amit teljesítettem. De ezzel nagyon sokat is adott. Folytonos törekvést a legjobbra, a maximumra, a hitet, hogy még mindig tudnék bármit jobban csinálni az életben. A példát, hogy nem kerülhetünk olyan válságos, kilátástalannak tűnő helyzetbe, amelyben ne lehetne méltósággal, emberként helytállni.
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |