A kétezres évek legelején járunk. Egy homályos, alagsori hiphopbuliban egyszer csak az összetolt asztalok tetejére pattan egy copfos szőke lány, és a lüktető rapzenére olyan elképesztő show-t csinál, hogy mindenkinek elakad a lélegzete. Angolul pörgeti, hozzá olyan a mozgása, úgy tartja a kezében a mikrofont, olyan nagystílű és szexi az egész, ahogy addig csak zenetévéken volt szerencsénk látni. Ez az első képem MC Jamminről.
Aztán Pásztor Annaként, az Anna and the Barbies frontembereként ismerte meg az ország. Odáig mondjuk egészen népmesei volt az útja: pedagógus szülők gyerekeként az orgoványi búbos kemencétől a legpatinásabb New York-i kortársbalett-intézetig vitte a lendület. Közben leérettségizett németül, hat évig élt Angliában, nyert lambadaversenyt, táncos koreográfusként beutazta a világot a “Bailando Bailandó”-s Loonával, New Yorkban apácáknál aludt, és táncolt, táncolt, amíg tropára nem ment mind a két térde.
Ma a legextravagánsabb magyar énekesnő, igazi átváltozóművész, ír, koreografál, színpadi szerepei vannak, és nincs két egyforma koncertjük. Novemberben pedig, 41 évesen, szült egy kisfiút, aki már januárban elkísérte a hollandiai Euro sonic fesztiválra, és elégedetten nézi-hallgatja az anyukáját az interjú alatt, miközben jó étvággyal eszik.
Azt mondtad a terhességedre, hogy “kilenc hónap karácsony”. Koncerteztél, szerepeltél, mozogtál, az utolsó pillanatig kamerák, emberek között voltál. Most milyen?
Ez az őrületes eufória továbbvivődik. Hatalmas boldogság és megnyugvás egyszerre. Minden erőteljesebb színű lett, mintha egy régi, megfakult fényképet restauráltak volna. Az életem minden területe megerősödött tőle. Ha van egy koncert, akkor azon az elejétől a végéig százszázalékosan ott vagyok, minden percét élvezem, aztán óriási töltéssel hazajövök, és az a sok energia onnantól a babáé.
És az idővel való tusakodás?
Nincs ilyen. Az a rengeteg idő, amit azelőtt nyafogással, előre- meg hátratekintéssel töltöttem, az most tele van a kisbabával. A holtidők mind megélt idők lettek. Azzal együtt, hogy imádnám, ha egyszer 5-6 óránál többet aludhatnánk. (Nevet.)
Inkább arra gondolok, hogy amikor próbálsz, koncertezel, akkor nem idegeskedsz-e azon, hogy tőle veszed el az időt.
Muszáj feltöltődnöm, belekapaszkodnom valamibe a régi életemből. Ez rettenetesen fontos. Amikor kimerült vagyok, vagy egyszerűen csak kétségbeesem néhány pillanatra, hogy atyaég, milyen is ez a gyereknevelés, akkor muszáj valamiből táplálkozni. Egy jó próba vagy egy erős koncert olyan, mint a lórúgás, arról nem is szólva, hogy gyönyörű dalokat írok. (Nevet.) Meggyőződésem, hogy a nőknek, főleg a 21. században, annyi álmuk, feladatuk, dolguk van, hogy nem lenne szabad ezeket ennyire elhatárolni egymástól. Maradjanak nők, maradjanak azok, akik voltak, maradjanak fontosak a vágyaik – ez mind-mind tölti az új életüket is.
Szinte csak férfiakkal vagy körülvéve. Vannak klassz nők is valahol? Akikhez lehet fordulni, akik segítenek, pátyolgatnak…
Nagyon kevés nőt engedtem be az életembe, amíg terhes voltam, rettegtem, hogy mindenki a szörnyű történeteivel fog gyötörni. Szóval semmi fórumozás, terhestorna vagy asszonykör, és tejfakasztó buli sem volt. Egy anyuka, régi ismerősöm, tök érthetően, őszintén elmondott erről mindent, amit tudni kell, és nekem az bőven elég is volt, hogy felkészüljek. Jólesett viszont megtapasztalni, hogy van a nők között valamiféle kimondatlan segítség, szolidaritás, valami nagyon diszkrét, mégis egyértelmű összekapaszkodás. Felhívott például a Péterfy Bori – akivel amúgy köszönőviszonyban voltunk –, hogy mire lenne szükségem, van-e kiságyam, fürdetőm, segíthet-e. És egy csomóan akartak adni, segíteni, mellettem lenni. Ez óriási.
Elmúltál 40 éves. Beérett a vetés, sikeres lett a zenekar, boldog párkapcsolatban élsz, gyereked született. Jó lett volna mindezt előbb, vagy minden így jó, ahogy van?
Most már úgy érzem, hogy korábban is rendben lettem volna az egésszel, ha jön. De korábban még nem tartottam ott. Vártam a hormonokat, hogy támadjanak, hogy dörömböljenek, de nem jöttek soha. Millió dolog foglalkoztatott, rengeteg elképzelésem volt, és vártam. Csak akkor jött a baba, amikor eldöntöttem. Amikor átgondoltam, és megbeszéltem magammal, hogy akarom.
De volt valami konkrét előzménye?
Igazából az, hogy a párom annyira erősen és hűségesen kitartott mellettem, és ő olyan régóta szeretett volna babát, hogy nekem magamnak is mérlegre kellett tennem a jövőmet, és végül úgy döntöttem, hogy nem kell az az élet, nem kell az a forgatókönyv, amelyikben nincsen gyerek. Hogy igenis bele akarok vágni. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi ez a csoda, mi ez a nagy misztérium, amiről mindenki beszél. Nem akarok kimaradni belőle.
Három apa, apafigura is van az életedben. Az, hogy anya lettel, újraírta valahogy ezeket a történeteket?
Nagyon durván. A kavalkád, amelyben felnőttem, talán önmagában is távol tartott az anyaságtól, és nőként sem voltam soha az a simulékony királykisasszony. Anyukámmal sem volt tipikus anya-lánya kapcsolat a miénk. Féltem, hogy én milyen anya leszek, menni fog-e nekem egyáltalán. Aztán ennek a helyét átvette a bizonyosság: hogy jó leszek. Senki nem tanította, de érzem, ahogy bennem van – mintha bekapcsoltak volna egy play gombot.
Ami pedig a családi összekuszáltságot illeti: maga a kisbaba kezdte el rendezni. Varázsütésre elkezdtek velem és egymással is beszélni, jóban lenni a szülők. Mintha kitisztult volna az ég. Valószínűleg nagyszülőnek lenni sokkal hálásabb dolog, mint szülőnek. De most úgy gondolom, az anyaság olyan, mintha kapna az ember egy második esélyt, hogy jobb ember legyen. Visszarángat a mostba, és segít igazán élni.
Nem is olyan régen, Benjamin előtt, négy hónapos terhesen elment egy kisbabád. Meghatóan szépen nyilatkoztál róla. Most, hogy megszületett a fiad, a helyére került az a gyász?
Én azt hiszem, hogy neki az volt a feladata, hogy ideutazzon négy hónapra, és valamit elintézzen. Annyira mély, nehéz folyamat a gyász, hogy olyan fogaskerekeket kattint be, amelyek már egészen be vannak rozsdásodva. Alapjaiban tisztítja és erősíti meg az embert – de teret kell engedni neki, hogy átmenjen rajtad, mint egy gyorsvonat. A gyötrődés, a fájdalom aztán sok minden rosszat is kimos, segít szembenézni dolgokkal. Nem hibáztathatsz a tragédiáért senkit, sem Istent, sem magadat. És minél mélyebben éled meg, annál nagyobb tanítás az egész.
Gyereked született, és nagyon sikeres lett az Anna and the Barbies is. Sokat szerepeltek, rengeteg rajongótok van – van felelősség a vállatokon. Jól kezeled?
Mióta egy ekkora dolog történt az életemben, mint a baba, egészen lazán tudok hozzáállni a legnagyobb horderejű dolgokhoz is. Nincs bennem semmi görcs, éppen ellenkezőleg: egyre inkább meg tudom élni, mekkora játék ez az egész. Ráadásul pontosan tudom, hogy mindez bármelyik pillanatban elmúlhat – ki tudja, pár év múlva is ekkora színpadokat kapunk-e, ennyi ember lesz-e ránk kíváncsi? Azért veszem könnyedén, mert akkor sincs dráma, ha mindez nincsen.
A jég hátán is?
Nekem a próbateremben ugyanolyan jó, mint bármelyik nagyszínpadon. Ami volt, annak minden állomását szerettük, élveztük, és sosem azért mentünk előbbre, mert loholtunk a siker után. Sosem volt az, hogy na, már csak egy-két év, gyerekek, addig fél lábon is kibírjuk, most meg itt van a tuti, hátradőlhetünk, lám, nem melóztunk hiába. Nem. A harmincfős hazai klub és a hollandiai színpad is szentély. Azoknak félelmetesebb, akik tényleg pillanatok alatt kerülnek a semmiből a reflektorfénybe, mert onnan tényleg nagyot lehet esni. De ami mögöttünk van, azt már senki nem veheti el.
Te miért élsz itthon?
Mert ezt nem tudod máshol megcsinálni. Kell egy hátország. Ha elmész, főleg ezekbe a világvárosokba, másod-, harmadosztályú állampolgár vagy, és kevés kivételtől eltekintve az is maradsz. Tudsz érdekes csodabogár lenni, a cuki kislány a cuki akcentusával, aki baromi jól táncol, meg olyan édesen rappel, de innen nehéz följebb kúszni. Szinte lehetetlen, még a művészvilágban is. Inkább abban hiszek, hogy menj oda, tanulj meg mindent, hozd haza, és csináld meg, építsd fel itthon. Aztán a saját hadseregeddel menj vissza, és mutasd meg. Abból lehet valami jó.
És mi lenne a jó?
New Yorkban mindig azt játszottam, hogy amerre éppen zöld volt a lámpa, arra mentem. És ez a fajta hozzáállás az élethez olyan jó dolgokat tud hozni! Tervez az ember, tele van ötletekkel, de fél szemmel mindig a zöld lámpát figyeli.
|
További klassz cikkeket találtok a Marie Claire friss lapszámában. Keressétek az újságosnál! – Ha én nő volnék: ismert férfiak piros tűsarkúban |
Styling: Laczkó Mónika, Molnár Anikó
Stylingasszisztens: Kis Fruzsina
Smink: Kiss Csilla
Haj: Herczeg Csilla
Fotóasszisztens: Hargitay Olivér