Biztos vagyok benne, hogy nem csak a húsvétról fogunk beszélgetni, mégis ez az apropója annak, hogy találkoztunk. Hogyan tegye meghitté ezt az ünnepet az, aki nem vallásos? Hogy ne csak a sonkáról, a pénzért locsolkodásról szóljon?
Kétségkívül a húsvét a mi kultúránkban alapvetően Jézus halálához, feltámadásához, életútjának beteljesedéséhez kapcsolódik. De ennek az ünnepnek mégis létezik olyan általános, egyetemes üzenete, ami akkor is van, ha valaki nem hisz Istenben. Még akkor is megélhető, sőt megvalósítható, ha valaki nem keresztény. Az életünknek lehetnek a halálon túl mutató céljai. Egy arab történet jól mutatja, hogy a húsvétban egyetemes értékek jelennek meg, melyekhez bárki kapcsolódhat. Egy vándor nagyon szeretne találkozni végre egy bölcs, szent életű emberrel. Azt mondják neki, menjen el valamelyik oázisba, ott találkozhat vele. Hosszú viszontagságokat kiállva megtalálja a bölcs, idős embert, aki éppen egy fát ültet. A vándor pedig elkezd rajta nevetni, hiszen a facsemetének talán csak negyven év múlva lesz olyan lombkoronája, mely alá be tudna ülni hűsölni. Az idős ember viszont csak mosolyog és azt mondja: “Egész biztos, hogy néhány év múlva én már nem leszek ezen a Földön. Negyven év múlva viszont valaki itt ül majd ennek a fának az árnyékában és áldást mond arra, aki a fát ültette.”
Előadásaidon is gyakran említed, hogy a “jól-lét” fontos segítője az életen túl mutató tartalom. Hol keressük ezt?
Valószínű, hogy különösebb keresés nélkül is elkezd előbb vagy utóbb hiányérzetünk kialakulni. Lehet, hogy mindenünk megvan, mi mégis megéljük ezt a hiányt. Egy élményszerű helyzetből pedig akár a fordítottjára is eszmélhetünk, éppen arra, hogy bár nagyon sok mindenünk hiányzik, mégis jól vagyunk. Sokat változott a kultúránk a generációk alatt, de abban nem változik az ember, hogy mindig lesznek hiányaink és hiányérzetünk, hogy az élet soha senkinek nem fog mindent megadni. Ezért az élet alaptapasztalata, hogy valami vagy valaki hiányzik. Minden nemzedék újból és újból valamilyen választ ad erre a felismerésre. A lélektani kutatásokból tudjuk, hogy aki elkezd hiányközpontú életet élni, vagyis a hiányaira összpontosít és annak betöltésére, az tulajdonképpen lehetetlen vállalkozásba fog. Mindig lesz ugyanis valami, ami hiányzik, ezért ő mindig boldogtalan marad. Ezzel szemben megtehetem azt, hogy gondolataim és érzelmeim középpontjába azt helyezem, amim van, ami már megadatott, és amit én tudok tenni. Mindezért lehetek hálás is.
| Fotó: semmelweis.hu |
A hiány néha túl aktív és állandó ahhoz, hogy ezek az erőfeszítések a gyakorlatban is sikerüljenek…
Ez egy út, ami folyamatos erőfeszítést igényel. Magától általában nem megy. Érdemes életre szóló döntést hoznunk ahelyett, hogy teljesen kiszolgáltatjuk magunkat a bennünk dúló érzéseknek. Valamennyi tudatosságra, a szabadsággal való aktív életre is szükség van, különben a sebzettségeim döntenek helyettem.
Tudunk jól dönteni? Úgy értem, jók vagyunk benne, megy ez nekünk?
Az életből nem hagyható ki az, hogy hozzunk néha rossz döntéseket. Az élet tanulásához ez is hozzátartozik. A kérdés az, hogy akarunk-e tanulni a rossz döntéseinkből. És hogy elviseljük és elfogadjuk-e annak terhét és következményeit, hogy bizony elronthatunk dolgokat vagy rossz döntéseket hoztunk.
Sokak szerint azért nem merünk dönteni, mert az ember a változástól fél a legjobban.
Igen, nagyon félünk a változástól, egyszerűen azért, mert megszokjuk a rosszat is. Ennek élettani háttere és gyökere van, nem érdemes emiatt magunkat vádolni. Az agyunk, az idegrendszerünk hálózata hozzászokik, begyakorol bizonyos válaszokat. Ezért ahhoz, hogy valamit megváltoztassunk, nagyon sok gyakorlásra van szükség, hogy az felülírja a megszokott agyműködésünket. Ha valaki évtizedekig begyakorolta, hogy úgysem fog sikerülni, hogy neki már úgyis mindegy, akkor a váltáshoz is gyakorolnia kell újból és újból és újból. Arra van szükség, hogy másképp gondolkodjunk, ennek nyomán másképpen érezzünk, másra figyeljünk, másra emlékezzünk, mást és másképpen csináljunk – önmagunkat a szó szoros értelmében alakítsuk és formáljuk.
Nem vagyunk önmagunk felülbírálásához túlságosan egoisták?
Lehet, hogy van, akinek senki igazán nem mutatta meg, hogy létezik önművelés, önfejlesztés, önnevelés. Hogy létezik önfegyelmezés. Pedig ne fegyelmezzen minket más: fegyelmezzük mi saját magunkat! Méghozzá úgy, hogy hajlandók vagyunk tanulni az élettapasztalatainkból. Ötven-száz évvel ezelőtt a házastársi kapcsolatban az alapvető érték az volt, hogy képesek legyünk alkalmazkodni, hiszen ez élet nagyon nehéz, szükségünk van valakire, aki legalább társunk lehet a hordozásában. Kerestünk egy igaz embert, mert azt gondoltuk, ha találunk ilyet, hozzá könnyebb lesz alkalmazkodni, mert majd megbecsül minket. Sokat változott a világ. Most a másik oldalon vagyunk. Most keressük az igazit. Az igazi pedig most az a valaki, aki énhozzám alkalmazkodik, akivel kapcsolatban azt élhetem meg, hogy nekem semmi dolgom nincs. Előbb-utóbb el is hiszem, hogy valaki akkor és addig igazi, ameddig nekem nem jelent terhet és feladatot. Ez egy kóros hangsúlyeltolódás. Nyilvánvalóan ne éljünk akárkivel. De akivel élünk, azt szeressük. Ebből a szempontból a ma kultúrája jóhiszeműen egyoldalú.
Az alkalmazkodás fontos része lehet a megbocsátás is. Nem csak a párkapcsolatban, hanem az élet sok területén. Mindenkinek meg tudunk, meg lehet és meg kell bocsátanunk?
Maga a megbocsátás mindig tartalmaz egy tudatos döntést, hogy jóakarattal tekintek egy másik emberre, akin jogos felháborodásomban éppenséggel akár bosszút is állhatnék. Mégis tudatosan lemondok a bosszú utáni igényemről, bár a fájdalmam, károm, sértettségem reális. Ez egy tudatos döntés kérdése, ugyanakkor érzelmi munkát igénylő folyamat. Ezt azonban meg kellene különböztetnünk a meggyógyulástól. Lehet, hogy valakinek megbocsátottam, de még mindig nagyon fáj a tette. Az is lehet, hogy egy életen keresztül fog fájni. Ne várjuk tehát magunktól azt, hogy csak azért, mert megbocsátottunk, rögtön meg is gyógyulunk, és rögtön jól is leszünk. Mindkét érzést érdemes ezen felül megkülönböztetnünk a kibéküléstől. Jogunk van nem megbocsátani és nem kibékülni is. Mondhatjuk azt, hogy nem látjuk, hogy a másik felfogná, mit tett velünk, nem látjuk, hogy felelősen viselné az ellenünk elkövetett tett következményének terhét. Mondhatjuk azt, hogy emiatt kénytelenek vagyunk magunkat megvédeni a másiktól, távolságot tartani és ezáltal elejét venni az újbóli megsebzésnek. A megbocsátás nem jelentheti azt, hogy annak nincsen semmilyen következménye a tettesre nézve. Ilyen következmény például az, hogy ő a másikban okozott fájdalom terhét akár éveken keresztül elviseli. Nem számon kér, hanem fokozottan megbízható, odafigyelő, hűséges és kiszámítható lesz éppen azért, hogy visszaépüljön a bizalom. A kibéküléshez tehát két ember kell. A megbocsátáshoz azonban csak egy. A megbocsátás az áldozat szabad tette. Az mégis egészen biztos, hogy ha elégedett emberi életet akarok élni, akkor a megbocsátás útjára érdemes lépnem, még akkor is, ha úgy döntök, nem szeretnék többé kapcsolatban lenni a másikkal. Éppen ezért nagyon felszabadító, hogy a megbocsátás egyemberes feladat.
| Fotó: semmelweis.hu |
Ha magunknak kell megbocsátanunk, nem dönthetünk úgy, hogy megszakítjuk a kapcsolatot. Haragudni viszont gyakran magunkra van a legnagyobb okunk.
Ez nagyon nagy feladat. Bizonyos értelemben előfordulhat, hogy nem állunk szóba magunkkal, megszüntetjük magunkkal a szeretetkapcsolatot. Ennek következménye a meghasonulás, hiszen van egy olyan részünk, mellyel semmilyen közösséget nem vállalunk. Az önmagamnak való megbocsátás kulcsa a saját magammal szembeni együttérzés. Ehhez el kellene fogadnunk és be kellene látnunk, hogy az erős, kimunkált és tehetséges részeink mellett bizony vannak nagyon gyönge részeink is. Ezért amikor valaki az önismeretében elmélyül és beismeri, hogy a saját magáról alkotott képhez természetesen hozzátartoznak gyöngeségek és gyarlóságok, akkor lehetővé teszi, hogy ezekkel a részeivel is együtt érző legyen. Ne fölmentse magát, hanem képes legyen megbocsátani magának – a kettő nem ugyanaz. Ha valaki nem kapta meg gyerekkorában a feltétel nélküli szeretetet, akkor ezt a megbocsátást elérni sokkal nehezebb, hiszen megtanulta, hogy van olyan része, mely szerethető, ugyanakkor olyan része is van, melyet képtelenség szeretni. Ilyenkor gyógyulásra is szükség van a személyiségfejlődésben.
Hogyan lépjünk túl az ilyen sérelmeken felnőtté vált gyerekként? A szülő-gyerek viszony sokszor a legterheltebb kapcsolat.
Ez ma egyre fontosabb feladat. A szülők feladata, hogy elismerjék, amit nem tettek jól. Lehetőség szerint nagyon egyszerűen, néhány mondattal ezt fejezzék is ki. Óriási jelentőségű, ha egy anya vagy apa azt tudja mondani felnőtt gyermeke számára, hogy nagyon sajnálja azt, amit nem csinált jól. Lehetőség szerint ne magyarázkodjon, egyszerűen ismerje el, ha valamit nem tett jól. Ennek felszabadító, életadó ereje van. Felnőtt gyerekekként pedig legnagyobb lehetőségünk egy belső gyógyulási folyamat vége felé azt mondani, hogy egész biztosan nem az számít igazán, mit tettek velem, hanem az, hogy én mit teszek másokkal. Ez ad szabadságot ahhoz, hogy bármi is történt, képesek vagyunk olyat adni, amit mi magunk nem kaptunk. Ez az életnek egy gyönyörű lehetősége.
Miért van ma ekkora igény ezek megértésére? Miért olyan fontos vajon ennyi embernek, hogy előadásról-előadásra szembesüljön mindezzel?
A ma világa merőben más, mint az előző nemzedékeké: életünk feladattá vált. Saját létezésünk munka, kihívás lett. Ez az előző nemzedékeknek nem volt ennyire egyértelmű, hiszen sok külső meghatározottság, életprogram állt rendelkezésre, a társadalom ezeket a kívülről hitelesített életutakat a kultúrában szentesítette, értékesnek mondta. Kívülről vezérelt életet élve is tudtak az emberek boldogulni. Ma azonban egészen mással szembesülünk. Kívülről egyre kevésbé mondják meg nekünk, milyenek legyünk, nagyobb lett a felelősségünk, a szabadságunkkal viszont egyre nagyobb teher élni. Tulajdonképpen járatlanok és gyakorlatlanok vagyunk abban, hogyan kell embernek lenni ilyen feltételek és körülmények között. Olyasmit dolgozunk ki és valósítunk meg a saját bőrünkön, melyet az előző nemzedékeknek nem kellett még megtenni. Ez egy úttörő munka. Tájékozódni próbálunk egy ismeretlen világban.
Meg tudjuk ezt valahogy könnyíteni magunknak?
Érdemes volna megbecsülnünk és elfogadnunk egymást és magunkat. A korábbi generációk élettapasztalata már csak részlegesen használható számunkra. Mindemellett éppenséggel van hova nyúlni. Érdemes nagyon jól látni, hogy mi az, ami az ember, a csoport, a közösségek létéből egyetemes. Akármennyit is változunk, ne feledjük, amiről beszéltünk: az élet senkinek sem ad meg mindent, és az is biztos, hogy a földi életünk véges, ezért is akkora kincs – ezt a tapasztalatot például nyugodtan átvehetjük az előző nemzedékektől. Az eredményes emberek azok, akik a rutinszerű dolgokat gyorsan csinálják, ezért marad idejük mindarra, amire időt kell szánni, amiről még nem tudni, hogyan kellene tenni. Ezért miközben egyre jobban változik a világ, egyre inkább meg kellene becsülnünk az örökségünket, mert időt és energiát tudunk spórolni vele mindarra, amiről fogalmunk sincs még, hogyan kéne jól csinálni.