“Ne hazudjunk magunknak!” – Huszonévesek a rendszerváltásról

A zsűri összeállítása is érdekes: a férfiakat Nagy Feró és Menyhárt Jenő képviseli, akik provokatív szövegeikkel, lázadó jelenlétükkel aktív közreműködtek az eseményekben, a nőket pedig Kemény Lili és te…

Harcsa Veronika: A szervezők a változatosságra törekedtek, hogy ne csak egyfajta nézőpont érvényesüljön a zsűriben. Nekem például csak homályosak és felszínesek az emlékeim. A pályázat a fiatal generációt célozza meg, a velünk egykorúakat, akiknek a rendszerváltás már nem vagy nem úgy konkrét élmény.

Neked milyen emlékeid vannak?

H. V.: 1982-ben születtem, tehát hétéves voltam akkor. Megvan, hogy Nagy Imre újratemetését nézzük a tévében, élénken él bennem, hogy szinte tapintani lehetett a szüleim izgatottságát. A “mi lesz most” élményét. A kíváncsiságot és a félelmet az új világ felé. Megértem, hogy a szüleimnek ez mekkora dolog volt, hiszen ők a szocializmusban éltek egészen odáig. Persze valamennyire én is emlékszem, milyen volt előtte, és mi változott.

A hirtelen árubőséget tényleg mindenki észrevette, és hatalmas dolog volt, hogy szabadon lehetett utazni. Ebből a szempontból a mi családunk kivételezett helyzetet élvezett, mert édesapám a Hungarocamionnál dolgozott mérnökként, és gyakran kiutazhatott azokhoz a kocsikhoz, amelyek elakadtak a nagyvilágban. Ez nagy szó volt akkoriban. Természetesen mindig hozott ajándékokat, Milka csokit, apróságokat. Például egy olyan sima citromos német cukorkát, amire ma már azt mondanánk, igazán semmi extra nincsen benne, de akkor ez nagy örömmel töltött el, hiszen itthon nem lehetett kapni.

Lili, te még meg sem születtél ’89-ben, de a szüleid nyilván sokat meséltek azokról az időkről.

Kemény Lili: Ők ’89-ben bölcsészhallgatók voltak Pesten. Már a nyolcvanas évek második felében azzal kezdtek minden órát a tanárok, hogy van a hivatalos jegyzet, ami használhatatlan, és léteznek könyvek-cikkek a témában, de azokat is kritikával olvassák. Vagyis megengedték, hogy a hallgatók ne higgyék el és böfögjék vissza a marxizmus közhelyeit. De attól még minden alkalommal végig kellett olvasni és hallgatni egy csomó mellébeszélést, nyilvánvaló átvágást és hazugságot. Ez alól a humbug alól szabadultak föl a rendszerváltással. Nem kellett többé mindent a szocialista ideológiához képest elhelyezni és értékelni. Az volt nekik a legfontosabb, hogy végre kimondhatják, amit gondolnak.

És mi a helyzet ma?

K. L.: Ezt a problémát sajnos ma egyre aktuálisabbnak érzem. A kilencvenes évek elején minden nap tálcán kínálta a lehetőségeket, új szakok, utazások, karrierek lehetősége nyílt meg az ifjúság előtt, mindenki vadul tervezett és ész nélkül cselekedett, mert végre úgy látszott, hogy van értelme: gyorsan megtérül a befektetett munka. Az én generációm ezzel szemben egyre később jut karrierhez, egzisztenciához. Később is nő fel, önállótlanabb, többet szorong.

A generációk közti kommunikációhoz fontos az empátia, az empátiához pedig az olvasás, a gondolkodás, a történelmünk megismerése segít hozzá. Azt gondolom, hogy az oktatás a kulcsa egy társadalom boldogulásának, nincs semmi, ami fontosságban mérhető lenne a pedagógusok és tanárok munkájához. Ha az oktatást egy központi ideológiához egyszerűsítik, amit minden gyereknek és fiatalnak lenyomnak a torkán, akkor sötétség uralkodik.

Én örülök, hogy megélhettem ezt a “világfordulatot”, hogy egy életben két világot tapasztalhattam meg, hiszen a gyerekkor tapasztalatai mélyen és zsigerien beépülnek. Veronika, művészileg hatott ez rád? Átszűrődött a zenédbe?

H. V.: Nagyon intenzíven él bennem az, hogy megtapasztalhattam egy olyan kort, amikor teljesen más értéke volt mindennek. Az például, hogy szalámit ettünk, nem számított mindennapi eseménynek. Mindez abban, ahogy ma értékelni tudom a dolgokat, nagy szerepet játszik. Igyekszem hálás lenni mindazért, ami nekem jutott, illetve igyekszem nem elfelejteni, hogy amik körülvesznek, amiket természetesnek tartunk, egyáltalán nem azok, legalábbis nem mindenkinek.

Te a jazztől kezdve az elektronikus, kísérleti dolgokon át sok műfajban otthon vagy, bátran kísérletezel. A zsűrizés során főleg a zenére fogsz figyelni?

H. V: Ugyanannyira érdekel a szöveg is. És szeretnék meglepődni, mind a tartalom, mind a forma szempontjából. Nehéz előzetesen bármit mondani, még az is rejtély, hogy főleg könnyed popdalok vagy súlyos, megfejtős, szociológiai tanulmányok érkeznek-e, természetesen dalban oldva. Amúgy a szellemességet nagyon díjazom – hiszem, hogy egy könnyed hangvételű dal ugyanúgy lehet sokatmondó.

A Cseh Tamás-emléklemezen a Váróterem című dalt dolgoztátok fel, ami tudósítás egy másik világból. Nagy affinitásod van a zenében hangulatot teremteni. Várod, hogy a születendő dalok ’89 hangulatát idézzék meg?

H. V.: Nem várom, mert ezt szerintem nem is lehet. Ez a korosztály nem élt akkor. Inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit jelent nekik, amiben azóta élnek, miben látják ’89 jelentőségét, hogy ami azóta megtörtént, mit mozgat meg bennük. Nem kell megidézniük, amit nem éltek meg, inkább reflexiót várunk. Én jelenleg félig kint élek Brüsszelben, idén júniusban diplomázom a konzervatórium mesterképzésen. Egy belga lánnyal lakom együtt, aki eredetileg jogász végzettségű.

Ő nagyon érdeklődik a keleti blokk iránt, sokat beszélgetünk, rengeteg a kérdése. Tanulságos látni a reakcióit, amikor mesélek a szüleim gyerekkoráról, arról, milyen nehézségekkel küzdöttünk errefelé. Neki sokkszerű hallani, mennyire más volt itt az alapszint, mennyire más problémákkal küzdöttünk. Valóban szembeötlő a különbség, nekem pedig érdekes ilyen kontextusban is beszélgetni a múltunkról valaki olyannal, aki más közegből jön.

És te, Lili, zsűritagként mire koncentrálsz majd?

K. L.: Nem a múltról szól a pályázat, hanem a jelenről. Fontosnak tartom, hogy a közösséget érintő problémákat ne távolítsuk el magunktól, ne hazudjuk azt magunknak, hogy az oktatási reformok, a médiát érintő változások, az emlékezetpolitikai kérdések minket személyünkben nem érintenek. A generációm nagy része rettenetesen közömbös ez iránt, hátat fordít a közügyeknek, így védekezik a kilátástalanság, az értelmetlenség érzése ellen. Pedig ha tetszik, ha nem, ’89 következményeiben élünk. Ezzel a történettel birkózik a társadalmunk, az ott elkövetett hibákkal, meg nem hozott döntésekkel. Ha egy szóval sem említjük a rendszerváltást, de szót ejtünk a lehetőségeinkről, a terveinkről, akkor már kimondatlanul is számolunk vele. ​

A Katona József Színház ifjúsági programjának keretében tizenévesek létrehoztak egy előadást, Rendszerhiba a címe. A legintelligensebb politikai jellegű reakció, amit fiataloktól valaha láttam. A történeteiket az iskoláikból hozták. A tanárok frusztrációiban, az iskolavezetési fiaskókban, a hirtelen igazgatóváltásokban, elavult fegyelmezési módszerekben, infantilis büntetési eljárásokban találták meg azokat a konkrét pontokat, ahol személyesen az ő életükbe szólt bele a politika. Ennél nekem nem kell több, ezt keresem.  

Veronika, te a mostani fiatalokban látsz hasonló lendületet, mint a váltó generációban?

H. V.: Nagyon mások a mai fiatalok. Azt látom, sokan tanácstalanok, hogy mibe vágjanak, mihez kezdjenek az életükkel. Úgy képzelem, hogy a rendszerváltás épp amiatt, hogy senki nem tudta, mi következik, és nagyon sok minden, akár a csodák lehetősége is ott lebegett a levegőben, nagyon inspiráló időszak volt. Ez ma nincs, ma pont a reményvesztettség a jellemző és a tanácstalanság. De ez sem általános persze, és szerencsére ma akadnak olyan technológiai lehetőségek, amiket nagyon sokan megragadnak, és ez viszi előre a fiatalokat. Ma az ötletek a korát éljük, ez a “start up generáció”, ahol az ötlet minden. Ez jó és izgalmas, sok mindent átmozgathat.

Lili, szerinted mennyire máshogy élte meg egy nő egy férfihez képest a rendszerváltást? Szerintem kevesebb a forradalmár lelkületű nő, mint férfi.

K. L.: Heller Ágnestől egyszer azt hallottam, minden háború és tömeggyilkosság férfiak játéka. Én kétlem, hogy így lenne, és amennyi női akcióhőst, szadista főgonoszt és bérgyilkosnőt tömnek a kommersz filmekbe, valószínűleg egyre kevésbé lesz így. Viszont tényleg kevesebb az olyan nő, aki a balhé kedvéért megy bele olyan helyzetekbe, ahol esetleg bánthatják. Ám anyám úgy meséli, a rendszerváltáskor nem érezték a félelmet a levegőben. Eszükbe sem jutott, hogy a rendőrök szétverhetnének egy tüntetést, hogy bárkinek bármi baja eshetne véleménynyilvánítása vagy amiatt, hogy szamizdatot olvas és terjeszt, esetleg ételt és könyveket visz Romániába. “Szerintem ezeket csak úgy csináltuk, nem volt benne semmi hősies, evidens volt” – így mesélte nekem.