Fél éve dolgoztam bébiszitterként Párizsban, mikor egy borongós tavaszi délutánon a Mars-mezőre mentünk sétálni. Az eső halkan szemerkélt, miközben magányosan toltam a babát. Párizs legszebb épületeit már egy pillantásra sem méltattam, régóta rutinná alacsonyodott minden. A park felé kanyarodva vékonyka kutyát láttam egy autó felé rohanni. Az Eiffel-torony környéke kedvelt kutyafuttató, így nem kaptam fel a fejem. Hanem amikor közelebb értünk, észrevettem, hogy a kutyust egy magas, zöld ballonkabátos, idős úr követi bottal a kezében. Az arcára néztem, és meglepődve láttam, hogy ez az úr nem más, mint Jean-Paul Belmondo.
Miközben a kocsit toltam, úgy tűnt, már percek óta bámulom. Ő visszanézett rám, és várta, hogyan fogok reagálni. Mindeközben gyorsan el kellett döntenem, hogy odamenjek hozzá, mondjam azt, hogy imádom a filmjeit, és… hogy “ön miatt tanulok franciául” vagy csak köszönjek neki? Vagy ne mondjak semmit, hiszen ő nem is ismer, és én nem is vagyok francia…? Óráknak tűntek a másodpercek, és már majdnem kiböktem egy “bonjour”-t, mire elfordult, és beszállt az autójába a kutyája után, én pedig rendületlenül toltam tovább a babakocsit az esőben.
Dührohammal vegyes sírógörcs fojtogatott, majd azzal nyugtattam magam, hogy ha itt sétáltatja a kutyáját, biztosan eljön máskor is. Hónapokon át minden délután elbabakocsiztunk a Champ de Mars-ra, Belmondót és kutyáját keresve. Betanultam egy kisebb szöveget is, arra az esetre, ha komolyabb beszélgetésbe elegyednék vele. Természetesen soha többé nem láttam.
Hét éven keresztül minden húsvétkor elfogott a bűntudat, mígnem tavaly megkerestem Belmondo rajongói címét, megtudakoltam a születésnapját (április 9-e!) tollat ragadtam, és jókívánságaim mellé megírtam, ami a szívemet nyomta. Még a postáskisasszony furcsálló tekintete sem vetett vissza, mikor becsúsztattam a Belmondónak címzett levelet az ablakon. Nem számít, hogy megkapja-e vagy sem, válaszol-e vagy sem, én megtettem!
Egyik délután anyukám a szokásos bankszámlakivonattal és egyéb csekkekkel együtt idegen bélyegzésű levelet nyomott a kezembe, a feladó ismeretlen. Anyám ezúttal is az árakról tartott előadást, miközben az ablaknak fordulva izgatottan felnyitottam a levelet. Nyomtatott köszönetnyilvánítás állt benne franciául, és a szöveg alatt egy kék tintával írott sor:
“Kedves levele nagy örömet szerzett nekem!”
Jean-Paul