“A legtöbb nő még mindig a hagyományos szerepekben gondolkodik”

A közelmúltban tartották a MuKi (Munka kisgyermekkel program) záró konferenciáját, ahol a kétéves, munkába visszasegítő projekt eredményeinek összegzése után az érintettek egymással is megoszthatták tapasztalataikat. Mikor “illik” visszamenni? Kire számíthat egy nő? Muszáj mindent egyedül megoldania? Sok minden szóba került, így a bűntudat, a félelem, a szervezési nehézségek és a férfiak szerepe is. Szakemberek, bloggerek, elvált és férjezett nők ültek le egy körbe, hogy elmondják egymásnak; nekik hogyan sikerült a visszatérés, és mik voltak a buktatók a munkahelyen és otthon.

Nem kell mindent egyedül megoldani

“Azok a kisgyermekes anyák, akik eljönnek az Anyacsavar csoportba, szinte kivétel nélkül mind diplomás, magas teljesítmény-motivációjú, magukra és a világ dolgaira reflektáló nők, döbbenetesen alacsony önértékeléssel. Általában tele vannak félelemmel és bizonytalansággal – mondja Paizs Dóra (megoldásközpontú coach, az Anyacsavar blog szerkesztője). – Vajon lehetek jó anya, jó társ és jó munkaerő is? Össze lehet egyeztetni az anyaságot a munkával és az önmegvalósítással? Egyedül kell, vagy kérhetek segítséget, támogatást a céljaimhoz, a hétköznapi feladataimhoz? Mit és hogyan szervezzek ahhoz, hogy profin tudjak zsonglőrködni az időmmel és a sokféle női szerepemmel? Ezek a legfőbb kérdéseik.”

A nők nagy része a munkájába és otthon is százszázalékosan akar teljesíteni – igyekszik ezzel megfelelni a kimondott vagy csak sugallt társadalmi elvárásoknak is, és nehezen ismeri fel, hogy nem kell mindent egyedül megoldania. A kisgyermekes anyukák sokszor csak a nyomasztó feladattengert látják maguk előtt. Segítséget, ötleteket várnak ahhoz, hogy megtalálják azokat a saját megoldásaikat, amelyek kiegyensúlyozottabb, boldogabb életet jelenthetnek nekik és a családjuknak is.

Kérni kell, és segítenek

“Amire először a leginkább szükségük van, az általában egy nagy energiafröccs – neveti el magát. – Én abban próbálok segíteni, hogy »belső engedélyeket« adjanak maguknak. Hogy a saját útjukat járják, akár úgyis, hogy szembe mennek a szűkebb, vagy tágabb környezetük jó szándékú, de sokszor mégis kötelező erejű, nyomasztó tanácsaival. Ilyen például a klasszikus »egy gyereknek hároméves koráig az anyja mellett van a helye« állítás.

A legtöbb nőnek felszabadító erejű azzal szembesülni, hogy hozzá hasonlóan más kisgyermekes anyák is ugyanazokkal a nehézségekkel küzdenek, mint ő. Ahogy a MuKi is, úgy én is abban próbálok kreatív lenni, hogy mindenki megtalálja a számára legégetőbb problémái egyéni megoldásait. Az Anyacsavar csoportokon ki-ki saját célokat tűz ki különféle életterületeken, és tudatos tervezéssel, a meglévő erőforrások feltérképezésével, mások megerősítő példáival feltöltődve vág neki céljai megvalósításának. Az a tapasztalat, hogy ehhez legtöbbször partner a társ, a gyerekek és a nagyszülők, sőt a munkaadók is: de ehhez bizony kérni kell a támogatást.”

GYES alatt, GYES után

“Fontos tudatosítani, hogy egy anya visszatérése a munkaerőpiacra mindig az egész családot érinti – szólal meg a NOE (Nagycsaládosok Országos Egyesülete) jogi referense. – Hatalmas változást jelent, amiből mindenkinek ki kell vennie a részét. Ami az otthon töltött időt illeti, tudni kell élvezni ezeket az éveket, mert akármilyen nehéz is néha, megvan az a nagy előnye, hogy nem kell megosztani a figyelmet.”

“Én azért jöttem, hogy kapjak egy kis impulzust, mert hamarosan visszamegyek dolgozni – mondja egy anyuka, akinek a közeljövőben ér véget a négyéves otthon tartózkodása. Kicsit tartok a változástól, szeretném, ha gördülékenyen menne.”

“Nekem a családommal sokkal nehezebb, mint a főnökömmel – reagál egy másik fiatal nő, három gyermek édesanyja. – Amíg otthon voltam, és képeztem magam, azt hallgattam mindenkitől, hogy miért nem megyek már vissza, kellene a keresetem. Amikor eldöntöttem, hogy rendben, újra dolgozni kezdek, azzal jöttek, hogy »jó, jó, de mi lesz a gyerekekkel?« Ráadásul a férjem munkája kiszámíthatatlan, vagyis a srácokat általában én hozom-viszem. Szerencsére valahogy eddig mindig megoldódott, pedig nagyszülői segítségre nem számíthatok.

Az egyik munkahelyemen úgy adtam meg a bérigényemet, hogy beleférjen egy plusz tank benzin, mert autó nélkül biztosan nem tudom lebonyolítani a délutáni műszakot. Máskor sikerült lealkudnom egy családi napközi havi költségét, játékokkal és egyebekkel kvázi lebartelezni a hiányzó összeget. A másik fő konfliktus nálunk a háztartás körüli teendőkkel kapcsolatos. Az, hogy a férjem is beszálljon, szinte szóba sem jöhet. Amikor visszamentem, valahogy úgy képzelte, hogy otthon továbbra is én csinálok mindent. Rájöttem, hogy muszáj önzőnek lennem néha. Ha nincs erőm a mosogatáshoz, nem mosogatok el. Ha muszáj, hogy elmenjek félórára futni, hát elmegyek.”

Az én listám jóval hosszabb, mint a férjemé

“Mi készítettünk egy családi tervet, még amikor egész kicsik voltak a gyerekek – vázol fel egy másik anyuka egy nem éppen tipikus esetet. – Beleírtuk, hogy mikor tervezem újra a munkába állást, és azt is, hogy ezzel kapcsolatban mikor mit kell majd tennem. Egész jól működött. Később belevettük a napi feladatokat is, felírtuk, hogy kinek mit kellene csinálnia otthon és a gyerekekkel. Az én listám elég hosszú lett, míg a férjemé… Megkérdeztem, mit gondol erről? Ő is látta az aránytalanságot, ezért segített a teendőket jobban elosztani. Szerintem ez jó stratégia volt, ha nógatom, biztosan ellenáll, ellenben ez a vizuális megjelenítés hatott.”

“Ez nagyon jó ötlet – mondja erre Kálmán Edina, a MuKi projektmenedzsere. – Ha azt is odaírják a nők, hogy mennyi időt töltenek el a házimunkával, a férjek biztos, hogy elcsodálkoznak. Netán eszükbe jut, hogy ez mennyire nem fair, és ők is elkezdik kivenni a részüket a feladatokból. Nekem az a tapasztalatom, hogy csak azok a nők tudják megtalálni az egyensúlyt munka és család között, valamint megtartani az állásukat, akik leülnek a párjukkal megbeszélni, ki mit fog elvégezni. Ha nincs szétosztva, akkor összeomlik a gépezet. Meglepő vagy sem, a legtöbb nő ehhez képest még mindig a hagyományos szerepekben gondolkodik.”

Bébiszitterek

A házimunkánál lényegesen nagyobb probléma a gyerekfelügyelet. “Ismerek olyan nőt, aki csak úgy tudott visszamenni, hogy az egész fizetését bébiszitterre költötte, de vállalta, mert befektetésnek fogta fel – folytatja Edina. – Jó lenne egy gyerekfelügyelői hálózat, melyben jelenleg inaktív emberek vállalják, hogy önként vagy jelképes összegért segítenek. Idősek, munkanélküliek, egyetemisták, mindegy, a lényeg, hogy megbízható megoldást jelentsenek. Az is fontos, hogy a nők képesek legyenek a feladataikat delegálni. Hogy ne érezzék úgy, az ő kötelességük otthon minden, csak azért, mert nőnek születtek. Rengeteget számít még a tapasztalatcsere. Sokan el sem tudják képzelni, hogy nagymamák nélkül is lehet boldogulni, de ha látnák, hogy másoknak hogyan sikerült, akkor ők sem tartanák reménytelennek a helyzetet.”

“A muszáj nem működik”

“Csak az tud visszakerülni a munkaerőpiacra, akin lehet érezni az interjún, hogy tényleg szívből vágyik arra, hogy újra dolgozzon – meséli a tapasztalatait Kispál Márta, a NESTLE Hungária HR asszisztense. – A »muszáj« nem szokott működni. Az egyik jó tanács, amit mindig elmondunk, hogy ne kezdje azzal a nő, hogy »de neki van két gyereke«. Ne ez legyen a legfontosabb üzenete magáról, és főként ne sugallja azt, hogy extrém alkalmazkodást igényel majd a munka során. Persze a munkáltató is sokat tehet a visszatérés megkönnyítése érdekében. Mi például folyamatosan tartjuk a kapcsolatot a kismamákkal, rendszeresen találkozókat szervezünk, és a fontosabb változásokról szóló belső leveleket is megkapják. Ez azért is fontos, hogy ha megüresedik egy állás, akkor tudjanak róla, akkor is, ha netán pár hónappal előbb kellene visszajönni. Elismerem, hogy én is küzdök néha a vezetőkkel egy-egy gyesről visszatérő anyukáért és a rugalmas munkaidő lehetőségéért, de eddig csak jó tapasztalataink vannak. Az emberek nagyon meghálálják a bizalmat.”

Kálmán Edina, a MuKi (Munka kisgyermekkel program) projektmenedzsere: Te voltál két évvel ezelőtt a program ötletgazdája. Mi motivált? Egyértelműen a saját tapasztalataim. Pedig akkor még “csak” két kisgyermekem volt, mindkettő bölcsis. Viszont rugalmas munkaidőben dolgoztam mint környezetvédelmi projektvezető, és közben végig arra gondoltam, de jó lenne, ha minél több anyukának adott lenne ugyanez a lehetőség. Persze a program kialakításakor nem egyedül voltam: az IFKA (Iparfejlesztési Közhasznú Nonprofit Kft) és a két szervezetfejlesztő partner is nagyon komoly részt vállaltak a projekt kidolgozásában. A MuKi célcsoportja kizárólag kisgyermekes anyukákat jelent? Nem, de messze ők vannak a legtöbben. A modell, amit kifejlesztettünk, tulajdonképpen kiterjeszthető mindenkire, aki azt szeretné, hogy rugalmasabban foglalkoztassák. Én nagyon becsülöm az egyéni szabadságot. Ez a program lényege: mindenkinek azt próbáltuk nyújtani, amire szüksége volt. A skála így persze nagyon széles lett: voltak, akiket állásinterjúra kellett felkészíteni, mások egyéni pszichológiai tanácsadást igényeltek, megint mások azt, hogy frissítsük fel az informatikai vagy a nyelvi tudásukat, és voltak olyan anyukák, akik a stressztűrő képességüket akarták fejleszteni. Milyen problémával találkoztatok leggyakrabban? A legtöbb nő jellemzően nem volt tisztában a saját helyzetével, értékeivel, tudásával és munkaerő-piaci lehetőségeivel. Nem látták magukat reálisan. Ez azt jelenti, hogy jóval kevesebb önbizalmuk volt, mint ami képzettségük, tapasztalataik alapján indokolt lett volna. Mit tudtatok tenni, hogy ez változzon? Meghallgattuk őket, a saját belső és a vissza-visszatérő családi konfliktusaikat és segítettünk kívülről rálátni a problémáik okaira, gyökerére. Hamar kiderült, hogy direkt vagy indirekt módon foglalkoznunk kell az apákkal is. Egy kisgyermekes anya helyzetének a változása ugyanis értelemszerűen mindig változtat az egész család helyzetén is, amit egyáltalán nem minden férfi vesz jó néven. Az apákat viszont nagyon nehéz volt bevonni ebbe a folyamatba, vagyis meg kellett próbálnunk a nőkre hatni és így eljutni a férjeikhez is. Megértetni a férfiakkal, hogy ha ők vagy egy közösen bevont, külső személy nem vállalnak sokkal többet a háztartásból és a gyerekek gondozásából, akkor fel fog borulni az egyensúly. Nehéz volt? Nehéz, mert azt tapasztaltuk, hogy a legtöbb nő (képzettségtől függetlenül) ugyanúgy hagyományos szerepekben gondolkodik, ahogy a férje, csak miután visszamegy, vagy visszamenne dolgozni, rájön, hogy képtelen lesz egyedül megoldani mindent. Szerencsére a legtöbb édesanya nyitott volt a változásra. Ezek a szülők megtanulták érvényesíteni a saját érdekeiket, és ez a legtöbb helyen jót tett a családnak is. Mert a férfiak túlnyomó többsége is képes váltani, ha a család érdeke úgy kívánja. Megint más a helyzet a gyermeküket egyedül nevelőkkel: itt a támogató környezet hiányát kell elsősorban megoldani a munkába való visszatéréskor. Mi a legnagyobb gond a munkáltatókkal kapcsolatban? A legnagyobb probléma, hogy a kis- és középvállalkozói szektorban nincs HR-kapacitás. Pedig itt dolgozik az összes munkavállaló 70 százaléka. Egyszerűen semmilyen HR-kérdéssel nem tudnak foglalkozni, legyen az valamilyen járulékkal kapcsolatos kérdés, vagy a szerződés átírása. Ha működne számukra egy HR-es tanácsadói hálózat, az nagyon jó hatással lenne a foglalkoztatásra. Hiszen azok, akiket meg tudtunk győzni, hogy rugalmas keretek között foglalkoztassák a munkavállalóik egy részét, rájöttek, hogy a növekedésüket ezek a formák sokkal jobban támogatják. De ez ennek a programnak a keretébe nem fért bele. Mi a helyzet a multikkal? Igaz, hogy egyre jobban terjed a részmunkaidős foglalkoztatás? Igaz, de még messze nem ideális a helyzet. A KSH országos adatai szerint a munkavállalók 10 százaléka dolgozik részmunkaidőben, ezzel szemben mi 2012 őszén azt mértük, hogy Közép-Magyarországon a cégek fele ismeri ezt a munkaformát, csak nem alkalmazza széleskörűen. Mintha lenne egy gát, amit nem tudnak átlépni. Talán azért, mert nem látják, hogyan működhetne ez a gyakorlatban. Hogy fog kinézni például a szerződésben? Vagy mit szólnak hozzá azok az alkalmazottak, akiket továbbra sem részmunkaidőben szeretnének foglalkoztatni? Szerencsére a MuKi-s tudásmegosztó workshopoknak köszönhetően a jó gyakorlatok azért elkezdtek terjedni. Mi a MuKi legnagyobb sikere? A programmal szerződött  307 résztvevőből a majdnem fele visszatért dolgozni, közülük 50% ma már atipikusan dolgozik, ami az országos, becsült 12%-hoz képest elég jó arány. Július 31-ig zajlik még a program, akkor lesz a zárás, mi lesz utána? Az IFKA Kft. szeretné folytatni a saját erőnkből, de ez már csak piaci alapon lesz lehetséges. Nagy kérdés, hogy mit tudunk majd ajánlani azoknak, akik nem fizetőképesek, mert őket sem szeretnénk elfelejteni. Mindenképp érdemes minket keresni a www.munkakisgyermekkel.hu és a www.ifka.hu honlapon, mert valamit kitalálunk számukra is.