Mi motivál arra, hogy tartalmakat osszunk meg másokkal, vagy akár a személyes életünket teregessük ki idegenek előtt? Számos kutatás áll rendelkezésünkre a témában, a blogok tömeges elterjedése óta szeretnék a pszichológusok megfejteni a blogolás miértjét. Mi pedig még megkérdeztünk a kutatások mellé néhány cafeblogos bloggert is, hogy hiteles képet kapjunk a blogolásról.
Kezemben a kormányrúd
Komoly belső motiváció kell ahhoz, hogy napról napra odaüljünk a gép elé, és elkezdjünk írni a nagy nyilvánosságnak. Legyen szó énblogról vagy tematikusról, bloggerként – általában – ingyen és bérmentve szolgáltatjuk a közönség számára a tartalmat.
Az amerikai Pew Research Internet Project kutatása szerint a bloggerek többségénél a társaskontroll-késztetés az elsődleges motiváció. Ez annyit jelent, hogy azért kezdünk írni és folytatjuk rendületlenül, mert így azt érezzük, hogy kézben tartjuk az életünket, és eljuttatjuk a számunkra fontos értékeket másokhoz. Ha pedig eljuttattuk, akkor visszajelzést is kapunk, amiben az elfogadással szembesülünk. Szeretve, elfogadva lenni és irányítani a sorsunkat, a legtöbb tettünket ezek hajtják.
Kapcsolatok és önbizalom
A felmérés második helyén az emberi kapcsolatok építése áll. Az internet sok eszközt ad a kezünkbe, könnyen kapcsolatot tarthatunk egymással, a blogolást is sokan erre használják. Egyrészről segíti a családdal, barátokkal való kommunikációt, másrészről pedig új kapcsolatokra is szert tehetünk, ha az olvasóinkkal és bloggertársainkkal beszélgetünk. Az új kapcsolatok pedig akár szerelmet, vagy épp új munkát is hozhatnak az életünkbe.
Az olvasóinktól kaphatjuk meg azt a visszajelzésdózist is, amelyből önbecsülésünk építkezhet. A blogolással elkötelezett rajongókat szerezhetünk, akik pozitív kommentjeikkel biztosítják számunkra a napi önbizalomadagot.
Blogterápia
A főbb motivációk közé tartozik még, hogy a blogolás – legfőképp az énblog – egyfajta terápia is. Az álnév alól könnyebben feltárjuk igazi érzéseinket, kiírjuk magunkból a traumákat, problémákat, amolyan szelepként működtetve a blogot. Mindeközben társakra lelünk a hasonló bloggerekben, akikkel egymást támogatva tudjuk viselni az élet viharait. Amerikában épp ezért már számos kórházban nagy sikerrel használják a blogírást terápiás eszközként.
Mit mond a blogger?
“Hogy mit kaptam a blogolástól? Sok jó szót, rengeteg elismerést és őszinte emberi reakciókat (»jé, azt hittem, ezzel csak én vagyok így«). Visszakaptam továbbá régi, elveszettnek hitt barátságokat, és kaptam számtalan, számomra kimondhatatlanul értékes új emberi kapcsolatot.” (Fapiac)
A kutatásokat olvasva kíváncsiak lettünk, hogy a pszichológusok fejtegetései mennyire állják meg a helyüket a valóságban. Az általunk megkérdezett bloggerek a Cafeblogon vezetnek blogot, és a saját szavaikkal körülírva valóban olyan érveket hoztak a blogolás mellett, amelyek egybevágnak a pszichológusok véleményével.
A sztárkutya, Demény gazdája a bloggerkedés kapcsolatokra és önbizalom-építésre gyakorolt hatását emelte ki:
“Mikor Max beteg lett, és döbbenetesen sokan szurkoltatok érte és voltatok velünk, és sírtatok, mikor nagy volt a baj, és örültetek, mikor újra mukit vett a szájába… erősebbnek éreztem magam. Mikor elvesztettem az állásomat, és kétségbeestem, ti rengetegen írtatok, küldtétek a lehetőségeket, felkaroltatok. Az első munkanapomon az új munkahelyemen üzeneteket kaptam, hogy gondoltok rám… nem féltem annyira.”
A blogírás terápiás mivoltára és az életünk irányítására világított rá az Igazi terep blog írója, aki súlyos betegségével való küzdelmeit osztja meg a nagyvilággal:
“Az első jó (a blogírásban), hogy összefoglalva a történteket és a hozzájuk fűződő érzelmeket és gondolatokat, egyfajta rendszert teremtek, amire szükségem van a betegség káoszában. (…) jó, hogy új embereket lehet megismerni, tiszta és szép érzés, ha idegenek írnak, kérdeznek, érdeklődnek, szeretnének segíteni (…) tök népszerű lettem, egy csomóan olvasnak. Teljesen megdöbbent, hogy mennyi embert érdekelnek az írásaim.”
A szelep szerepét töltötte be Rellánál is a blog, amit nem könnyű élethelyzetben kezdett el írni. Nem tipikus énblog az övé, segíteni is szeretne vele, a saját életével inspirálni és motiválni az olvasóit.
“A blog az én nevemet örökölte, mert rólam szól. Rólam és velem együtt azokról, akik olvassák. Írok botladozó anyaságról, jó nőkről és jó pasikról. Résnyire nyitva hagytam a hálószobánk ajtaját, hogy bekukucskálhassatok, és meséltem mesterséges megtermékenyítésemről. Súlyos múltról, könnyed jelenről. Gyakran érintek társadalmi gondokat, amelyek mindannyiunkat körülvesznek. Minden bejegyzésemben ott vagyok. Sokszor anyaszült meztelenül, őszintén. Mert hiszem, hogy hétköznapi életemmel segíthetek megérteni, elfogadni, feldolgozni.”
A Fapiac bloggerét első körben a kapcsolattartás motiválta, amikor Hollandiába költözött, ám azóta nagyot fordult vele az élet. Megtalálta kint álmai hercegét, és az új blogján már az életük mindennapi dolgairól számol be, rendkívül vicces formában.
“Amikor 7 éve Hollandiába költöztem, elkezdtem blogot írni, bár akkor inkább a dolog praktikus oldala felől közelítettem meg a témát: így nem kellett az amúgy is borzasztó sűrű programomba még napi több száz email megírását is beszorítanom (aggódó szülőknek, tesónak, unokatesóknak, nagynéniknek, nagybácsiknak és a rém kíváncsi barátoknak, barátnőknek).
Furcsa, mégis könnyebben teregetem ki magánéletünk és olykor a lelkem legapróbb titkait így, mint a régi blogomban. Mintha csak régi ismerősöknek írnék. Tetszik a dolog. Hiszem, hogy mindenkinek szüksége van az önkifejezés valamilyen formájára. Van, akinek ez a tánc, van, akinek a festés, a szobrászkodás vagy a kreativkodás. Mivel nekem semmi kézügyességem nincs, viszont annál jobb a beszélőkém, ez lett az én önkifejezésem eszköze.”
Egy neve elhallgatását kérő blogger pedig rátalált lelki társára a blog segítségével. Bár alapvetően gasztro irányban ír, amiről azt gondolnánk főleg női közönséggel bír, mégis a kommentelők között az igazi férfiember várta.
Munkát, társat, barátokat, önbizalmat, közösséget találhat tehát, aki bloggerkedésre adja a fejét. Mi mást kereshetnénk még? Néha azért szakadjunk el a nettől, és nézzük meg igazi valójukban a neten szerzett ismerősöket, lehetőleg valami wifimentes környezetben. Mert ahogy Demény gazdája is írja, a valóság mindig sokkal szebb:
“Már ismerem a fő »rajongókat«, észreveszem, ha profilképet váltotok, hiányolom, ha néhány napig nem szóltok hozzánk, és a közös sétákon személyesen is találkozni veletek… egyszerűen megható.”
