A hedonizmus lényegét legkorábban Szókratész egyik tanítványa, Arisztipposz fogalmazta meg. Vélekedése szerint biztos tudást csak érzékeink nyújthatnak, viselkedésünket ezért a szubjektív érzéki benyomásoknak kell irányítaniuk. Emiatt a helyes és erényes élet az érzékileg kellemes, gyönyörteli élet. Aki gyönyört érez, az boldog, aki pedig nem, az nyomorult.
Zsidó–keresztény hagyományokban gyökerező etikánk ki van akadva a hedonizmus világnézeti axiómájától, mi szerint az élvezet az egyetlen jó az embernek. Egyszerűen képtelen befogadni a földi szenvedések siralomvölgyére szocializált agyunk, hogy az ember mindent, ami számára jó, valamiféle gyönyörként, élvezetként él meg. Talán a földi hatalmak gyakorlói is tudták mindvégig, hogy ez veszélyes gondolkodás. A legújabb történelmünk során utoljára a hippik mutattak rá ennek veszélyére, midőn a vietnami háború során ilyeneket hirdettek: Make love, not war!
A hedonistának az élet gyönyörűség, mert tudatosan felvállalja animális lényét, s ezzel a legközvetlenebb kapcsolatba kerül a természettel. Létének megtapasztalásához elsősorban érzékeit használja, de ez nem jelenti azt, hogy az érzéki tapasztalatait intellektusával nem dolgozza fel. Teret ad ugyan ösztöneinek, de azok érvényre jutását etikája korlátozza, mert önös érdekei nem ütközhetnek a közösség érdekeivel.
Milyen még a hedonista? A teljes cikket a Obtrude blogon találod
