Emlékszem a pillanatra, amikor egy kedves barátom felhívott: “Te már fent vagy a wiwen?”
A hol??? Visítottam bele a telefonba. Hamar képbe hozott, bár először nem igazán értettem, miről beszél, de végül beleegyeztem, hogy kaphassak egy meghívót. Csak sokkal később derült ki, hogy mennyire kivételezett helyzetbe kerültem ezzel akkor és ott. Gyakorlatilag olyan volt, mint egy titkos, szabadkőműves társaság, fent lenni a wiwen igazán faja dolog volt.
Szóval fent lettem a wiwen, méghozzá a legelején, még bőven az első ötszáz regisztráló között. Aztán úgy éreztem magam, mint kisgyerek a cukorkaboltban. Vadásztam az ismerősöket – persze ez még akkor eléggé véges volt a kis létszám miatt – de akkor épp izgalmasnak bizonyult. És persze ízlelgettem az akkor még teljesen új élményt: közösségi oldal.
Az első adag tag, aki felkerült a wiwre, ha jól emlékszem, főleg olyan emberekből állt, akiknek a munkájuk révén némi közük az internethez. Akkor azért még jócskán mások voltak a felhasználói szokások, bár már akkor is webes szerkesztő voltam, de például otthon még nem volt netem, csak anyámnál, betárcsázós. Tehát a “wiwezés” kizárlóag munkaidőre korlátozódott. Nálam legalábbis.
Fordítva
Nos igen, vélhetően innen táplálkozhatott az igény, hogy ha már az egész napunkat átfórumoztuk a rendszerben – az egy darab topikba, ami akkor volt, mindenki írhatott, így aztán hamar egy tágabb virtuális társaság kezdett kialakulni –, látnánk már egymást élőben is, este igyunk már meg egy sört. Zseniálisan fordított világ, ha most belegondolok.
Az meg kabaréba illő volt, ahogy a Ráckert négy sarkából méregettük egymást, próbáltuk a profilképek alapján megtalálni a többieket. Azt hiszem, elsőre talán nem is ment, meg kicsit nem is mertük, hanem szépen hazakullogtunk, és másnap kiröhögtük magunkat, hogy nem lehetünk ennyire nyulak.
Pedig de. Azt hiszem, még kétszer kellett nekifutnunk az ötletnek, míg végre tényleg együtt fröccsözgettünk.
Villanyleó
Nap közben meg ment a szokásos. Egész nap ott lógtunk a virtuális térben, és vártuk a munkaidő végét, amikor is elkövetkezett a villanyleó.
Igen így visszatekintve halmozottan gyerekes dolognak tűnik, de azt játszottuk, hogy jött a Gépház, és öttől talán, az egyetlen fórumban – nem voltak ott topikok, semmi sem, egy fórumba ömlött az összes bármi – kivette a neveket, indulhatott a rosszalkodás – nevek nélkül egy órán keresztül. Főleg azzal szórakoztunk, hogy stílus alapján egymást próbáltuk írásban eljátszani, kisebb-nagyobb sikerrel, és ezen végtelenül jól szórakoztunk.
Most lehet erre azt mondani, hogy “olcsó játék hülye gyereknek”, de mi istenien szórakoztunk, este pedig több ízben sörözésbe, fröccsözésbe torkollottunk. Érdekes, hogy akkor senki nem akart kutatni minket, hogy jézusom, ufók, a neten barátkoznak, aztán pedig együtt söröznek, hát beteg ez. Hát nem.
Élőháló
Egyszer valahogy azon kezdtem gondolkodni, milyen vicces lenne, ha ez a háló az életben is látható lenne. A kapcsolati háló. Sokszor nézegettem az oldalon, nagyon szerettem azt a grafikát. Arról ábrándoztam, milyen szép lenne, ha pesti bérházak között színes szalagok kötnék össze az ismerősöket. Aztán beláttam, hogy ez kivitelezhetetlen, és azt gondoltam, akkor legalább menjünk ki a Tabánba, és csináljuk meg a hálót élőben is. Mondjuk, a megvalósításról nem volt még konkrét elképzelésem, azon röhögtem, ha összegabalyodnának a szalagok, mindannyian egy nagy gombolyagként legurulnánk a dombról.
Ezt a remek, lássuk be, enyhén szürreális víziómat meg is írtam a Gépháznak, akik szintén elég viccesnek találták, úgyhogy egy idő után tényleg egy dombon találtuk magunkat hulahoppkarikákkal és szalagokkal felszerelkezve. Lett élőháló is. Aranykor kérem, aranykor.
| A wiw történetét és az alapítóval, Várady Zsolttal készült interjút itt olvashatod! |
Sark
Na, még ez is, majd elfelejtettem. A Sark presszó is köthető a wiw-hez (igen, egyszerűen puszta sznobériából nem vagyok hajlandó iwiw-nek hívni), az lett később a hivatalos találkozási pont. Mondjuk, azt hiszem, a Ráckert addigra már bezárt, többszöri nekifutás után.
Kis piros
Aztán persze jött egy nagyobb váltás, de akkor még mindig családias maradt a hangulat, annak ellenére, hogy már elég sokan használtuk. A fórumon belül már topikok is voltak, őrület. A kis piros meg akkor a privi volt, szerettem, ahogy forog fent a fejlécben.
Aztán innen snitt, valahogy elvágták az emlékeimet. Először csak furcsa jelentéseket kaptam, hogy valaki ismerősnek szeretne engem valami misztikus “Facebook” nevű oldalon. Nem vettem komolyan. Aztán egy idő után meg nem lehetett nem komolyan venni, mert a nagy kék dementor végül kiszívta a lelket a wiwből, és szép apránként mindenki átköltözött. Fényévente persze beléptem még, de csak hogy nem küldött-e véletlenül valaki oda valami meghívót osztálytalálkozóra.
Az biztos, hogy nem csak nekem vannak ilyen emlékeim, mert aznap, amikor bejelentették a bezárást, és próbálok este belépni az oldalra, nem megy, beszakad az egész. Aztán amikor végül sikerül belépnem, akkor gyakorlatilag egy gimis ballagáson találom magam, vagy még inkább valami ifjúsági csereüdülésen, ahol a vonatindulás előtt mindenki párás tekintettel cserélgeti a telefonszámokat.
Egyszer azért végiglapozom az ismerőseimet, tetemes mennyiség közülük, akiket az oldalon ismertem meg. Nem sajnálom, jól van ez így, lejárt az ideje.
Szóval akkor villanyleó.