Családon belüli erőszak – Kampány kontra valóság

Múlt heti cikkünk (“Mégis mit vár tőlem? Ha én bemegyek egy ilyen putriba, örülök, ha élve kijövök”) egy nagymama megrázó történetéről szólt. Hat év folyamatos harcáról a jelzőrendszer tagjaival. A tanulság sajnos végtelenül egyszerű: senki nem reagált érdemben a vélhetően bántalmazott kiskorú gyerek esetére. Legalábbis sem őt, sem pedig a körülményeket nem tartották alapos kivizsgálásra érdemesnek. Pedig a nagymama a családsegítőtől a rendőrségig mindenhova elment, hóna alatt a látleletekkel, szexuális molesztálásra utaló fotókkal, egyéb bizonyítékokkal. A cikket olvasva valószínűleg ember nincs, akiben ne merülne fel a kérdés azonnal: mégis hogyan lehetséges ma Magyarországon mindez?

Szóljunk, de minek?

Közben ellepték a főváros metróállomásait a családon belüli erőszak elleni küzdelemre buzdító plakátok. “Vedd észre, ha baj van!” – figyelmeztetnek. Dicséretes kezdeményezés. De hiszen Lívia története épp erről szól. Arról, hogy valakinek feltűnik, hogy baj van, de bármit csinál, nem sikerül megvédenie az áldozatot. Azt gondoltam, na majd én mint újságíró megpróbálom szóra bírni ezt a mi híres jelzőrendszerünket, legalábbis néhány tagját, végül is ez az én asztalom.

Elküldtem a történetet a VIII. kerületi családsegítő vezetőjének, kértem, hogy véleményezze, nagyon udvariasan azonnal válaszolt is: “Kérését továbbítottam, Intézményünk Gyermekjóléti Központjának szakmai vezetője felé.” Innentől kezdve csend.

Felvettem a kapcsolatot a Magyar Védőnők Egyesületével. Semmilyen válasz nem érkezett. Telefon, hátha meg sem kapták: udvarias női hang a vonal túloldalán, küldjem el még egyszer, eljuttatja a címzetthez. Azóta napok teltek el.

Rendőrségi alezredes, szakterülete az áldozatvédelem és a bűnmegelőzés. Lívia történetét csatolva kérdezem, mennyire tipikus szerinte az ilyen heroikus, de reménytelen küzdelem. Mik a hazai jelzőrendszer hibái, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a működését. Válasza: kérjek engedélyt az ORFK-tól. Jogos, elfelejtettem, hogy ők e nélkül nem nyilatkozhatnak. A sajtószolgálat azonnal reagál: küldjem el a telefonszámomat a gyorsabb ügyintézés érdekében. Biztató, hátha meglesz az az engedély, és beszélhetek a szakemberrel. E helyett néhány nappal később ez a központi válasz érkezik:

Tisztelt Bakóczy Szilvia!

Az ORFK Kommunikációs Szolgálatához érkezett megkeresésére az alábbiakban válaszolunk.
A “családon belüli erőszak, hazai jelzőrendszer működése” témájában készülő cikkhez a szakértőnek felkért Németh Ágnes r. alezredes asszony az alábbiakat fűzi:
Minden eset más, minden eset megkívánja a felek, az előzmények ismeretét. Minden eset, amelyben gyermekkorú veszélyeztetettsége állapítható meg, a jelzőrendszeri tagok együttműködését feltételezi a gyermekvédelmi törvény alapján. A jelzőrendszer nevesített tagja többek között a rendőrség is. Szomorú valóság, hogy a szülők az egymás közötti konfliktusokat általában csak úgy képesek megoldani, hogy közben a családban élő gyermekkorú sérül. A gyermek sok esetben eszköz, akivel a másik felet kellemetlen helyzetbe hozhatják. A sérülés, amelyet eközben a gyermek elszenved, lehet testi, lelki bántalmazás, lelki és fizikai elhanyagolás, valamint az élethelyzet adta lelki teher. A szülők gyermekkorúval szembeni magatartása lehet akaratuktól független és szándékos, tevőleges is. Azért, hogy a rendőrök megfelelő ismerettel rendelkezzenek, az elmúlt két évben a rendőrség a gyermekek védelme érdekében a jogszabályokban meghatározottak betartásán túl a gyermekbarát igazságszolgáltatás keretében lehetőséget teremtett a rendőrök speciális képzésére. Azt tanácsolom, hogy ha úgy érzik, hogy a családjukban vagy környezetükben élő gyermek veszélyben van, tegyenek bejelentést, feljelentést a rendőrségen. Ha a veszély reális, ne visszakozzanak, akkor sem, ha az esetleges jogi következményekre hívják fel figyelmüket. Bejelentésüket, feljelentésüket mindenképpen írásban tegyék meg, ami lehet a rendőrségen felvett jegyzőkönyv, vagy levél (posta, email).

Budapest, 2014. május 20.

Tisztelettel:
ORFK Kommunikációs Szolgálat

Itt a vége?!

Lívia már hónapokkal ezelőtt feljelentést tett a rendőrségen szexuális molesztálás gyanúja miatt. A gyerek szakértői vizsgálatát azonban nem rendelték el. Helyette kértek az iskolától egy véleményt, melyben a pedagógusok leírták, hogy Marcinak általában hiánytalanul megvannak az eszközei és tisztán jár iskolába. Utána a rendőrség a részéről lezárta a nyomozást.

A nagymama szerint az ő történetüknek ezzel egy időre vége. Marad a havi egy nap kapcsolattartása Marcival, amit az anya legtöbbször megakadályoz. Mivel Líviának nagyszülőként nincs szülői felügyeleti joga, hivatalosan nem viheti el a gyereket kivizsgálásra. Ami az apát illeti, ő közben feladta a küzdelmet. Agresszióra hajlamos viselkedése amúgy sem sokat segített volna Marci sorsán.

Sokféle történettel találkozik egy újságíró, de ennyire reménytelen küzdelemmel csak ritkán. Ennek ellenére Lívia így zárja legutóbbi, nekem írt levelét: “Próbálj meg olyan cikket írni, ami kicsit bizakodó, mert én – ha néha teljesen ki is készülök – még mindig tudok reménykedni. Mert nem hiszem el, hogy ez lehetséges, ami velem történik, azt gondolom, csak tévedések sorozata… tehát folytatom.”

Próbáljak meg pozitív cikket írni… Megpróbáltam. Nem ment.