Az ország, ahol nincsenek szinglik

Karafiáth Orsolya | Fotózta: Izsák Sipos Szilárd | 2014. Június 03.
Ahogy a háborúkat, úgy a diktatúrákat is többnyire férfiak kezdeményezik, illetve tartják fenn. Ám a nőknek is át kell élniük, illetve élni kell bennük.

A világ legszabályozottabb országában, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban is dolgoznak, és persze szülnek nők. Szabályozottan és elborzasztó módon. A vezetőkről készült óriási emlékművek árnyékában első pillanatban világos: a nők itt kétféle szerepet töltenek be: szaporodnak és gürcölnek.

Voltaképpen véletlenül utaztam Észak-Koreába. Egy kedves barátom akart mindenképpen oda látogatni és útitársat keresett. Én persze azt mondtam erre: ha sikerül megkapnunk a beutazó vízumot, miért ne? Tudtuk persze, hogy hová megyünk, de a kíváncsiság erősebb volt minden figyelmeztetésnél, így hát elindultunk.

Néztek rám, mint egy őrültre

Első pillantásra még lenyűgözött a felszín, például az, hogy a városi nők milyen színesen öltözködnek. Aztán megszemléltem a dolgot egy kissé közelebbről. A jellemző női ruha tradicionálisan a hanbok, és országszerte különféle múzeumokban volt alkalmunk megszemlélni, hogyan nem változott az elmúlt több ezer évben – csupán anyagában – ez a bő, nagyjából mindent eltakaró ruhadarab.

A hanbok jellemzően egy, a mell alatt szabott bő anyagzuhatagból (neve: chima), és egy kis boleróból (neve: jeogori) áll, a felsőt szalaggal kell meghatározott módon összefűzni. A mell alatt lóg egy kis dísz, a norigae, ami a szuvenírboltok legnagyobb favoritja, kapható baba, illetve országtérkép, zászló, szép szalagocskák formájában is.

Ma is más anyagot hord a kevés tehetősebb, és mást a többmilliónyi nyomorban élő. Persze a legsötétebb vidéken élőknek erre sem telik. Megfigyeltem, hogy a kellemesebb munkahelyeken dolgozók valami bársonyszerű, illetve műselyem, míg az átlag városlakók (falun még ez is ritka) durva műanyag kelméket hordanak. A turisták is vehetnek ezekből, a fővárosban, Phenjanban egy-egy darabért száz-kétszáz eurót kérnek.

Én a sajátomat egy vidéki kisvárosban szereztem be, harmincért, de mondanom se kell, nem ér ennyit. Pedig akár gyönyörű is lehetne, elég a dél-koreai változatokat megtekintenünk. Ráadásul az anyaghiány miatt se a méretekkel, se a szabással nemigen törődnek, egy méretben készül mindegyik, néztek is rám, mint egy őrültre, amikor többet fel akartam próbálni. Ezért is lehet, hogy valakinek csak a lábszára közepéig ér, míg másoknál a földet söpri.

Csak a kivételezetteknek

Városokban látni még kosztümös hölgyeket is, de ezek a rosszul szabott darabok is mind műszálból készülnek, egyenruhamódra. Mindahány sötét színű, a szoknyának fednie kell a térdet, a felsőnek zártnak kell lennie. De ezeket a kosztümöket csak azok a nők hordják, akik valamilyen fontos tisztséget töltenek be, illetve turistákkal érintkeznek. A legszomorúbb volt a cipőket elnézni. Rissz-rossz, műanyag darabok, ám a városi nők csinosak szeretnének lenni: szinte mindenki magas sarkúban jár.

Akkora a cipőhiány, hogy még a katonáknak sincs egyendarabjuk: mindenki azt viseli, amit tud, ami rá maradt, amit talál. Sokszor látszik, hogy segélyszállítmányokból kerülhetett egy-egy komolyabb darab, és hogy évek óta lehet már lábon. Alig egy-két textil-, illetve ruhabolt akad még Phenjanban is, ami nem csoda az általános anyaghiány miatt.

A gyerekeket esőben is terelik Kim Ir Szen szülőházához

Vidéken ennyi sem jut

Kérdésemre, hogy a mindenhol elnyúló vörös földön miért nem termelnek inkább gyapotot, az volt a válasz, hogy egy részen termelnek, de azt egy amerikai cégnek adják el, annyira kell a valuta. Egy pillanatra összerázkódtam: a régi amerikai Dél képe derengett fel, amikor még rabszolgák művelték ott a földet. Voltaképp itt is rabszolgasorban tartott emberek szedik a gyapotot, ráadásul ugyanolyan módon, mint akkor, az 1800-as években, gépek híján puszta kézzel.

A kiváltságos Phenjan után még elrettentőbb látni, mikbe öltöznek vidéken. Míg rajtam meleg tollkabát és bakancs volt, és így is fáztam, gyomorszorító volt nézni, hogy mindenféle rongyokba burkolt asszonyok mezítláb állnak a térdig érő vízben, a rizsföldeken. Gumicsizma csak a kiváltságosoknak jut. Mivel a hideg ellenére tűz a nap, a fejüket rongyokba csavarják, de így is látszik, hogy az alapvetően szép, fehér bőrük milyen cserzett, mennyire hamar tönkrement.

Az első napok egyikén egy helyütt az idegenvezető lány megkérdezte, hány éves vagyok. Szerintem a koromnak megfelelően nézek ki, se sokkal fiatalabbnak, se sokkal öregebbnek, így először megdöbbentett a reakciója. Nem akart hinni nekem. Aztán láttam sok nőt, velem korúakat, és mindent megértettem. Egy negyvenhez közel járó nő úgy néz ki ott, mint egy öregasszony, egy néni. Sebes, agyondolgozott kézzel, csupa keserű ránccal az arcán.

Az ország, ahol nincsenek szinglik

Ahogy a háborúkat, úgy a diktatúrákat is többnyire férfiak kezdeményezik, illetve tartják fenn. Ám a nőknek is át kell élniük, illetve élni kell bennük.

Szingli nem lesz, de sok más sem

Háború vég nélkül
Az országban a szongun politika érvényesül, mely kimondja, hogy minden alapja a hadsereg. Ezért kell mindenkinek katonának lennie. És azért is, mert a koreai háborúnak még nincs vége. Az 1950–1953 között zajló háborút nem békével, hanem fegyverszünettel zárták, így Korea állandó hadiállapotban áll. Uralkodó eszméje a dzsucse, Kim Dzsongil rendszere, amely azon alapul, hogy a kollektíva életében a szükségletek felett ennek a már-már állami vallásnak tűnő ideológiának kell állnia. Azaz mindenki szolgál, és senki élete nem számít.

Egy koreai nő, míg férjhez nem megy, a szüleinél él, majd a házasságkötés után a férje családjához kerül. Hogy mikor utalnak ki számukra önálló lakást, az a párttól függ, de a lényeg, hogy nő önálló egzisztenciát nem teremthet. Az egész országban nem lehet – még férfiaknak sem – egyedül élni. Aki nem találna párt, az a szüleivel marad, de ez igen nagy ritkaság. Tizenkét éven át kötelező mindenkinek tanulnia, utána viszont a katonaság következik, nőknek is.

Ha nő vagy, “csak” három évet kell lehúznod a seregben, addig nem is tanulhatsz tovább. Utána hatalmas erőfeszítéssel lehetsz idegenvezető vagy tanár: ígyis-úgyis a mezőre küldenek. Ha vidékre születtél, egy utad lehet: a föld. Ha teherbe esel, a szülés előtt két hónapig, utána három hónapig nem kell dolgoznod. Szerencsés hely, ahol van kórház, és ha letelt a három hónap, falun általában elválasztják az anyától a gyereket, hogy a kolhoz internátusában neveljék az eszme tiszteletére és a munkára. A szülők csak elsején, tizenegyedikén és huszonegyedikén “kapják vissza” őket. Ilyenkor sem fagyizni mennek vagy állatkertbe, viszik magukkal a kicsiket a mezőre, a hátukra kötve, vagy húzva maguk után.

Ebben az országban egyetlen asszonyt övez kultusz, az örökös vezető, Kim Ir Szen (akinek születésétől számítják az időt is) első felesége és harcostársa, Kim Dzsongszuk a mindenek felett álló asszony, akinek képmása (és szobra) sok helyen látható (bár korántsem annyiszor, mint férjéé, illetve annak fiáé, Kim Dzsongilé). Ő együtt volt száműzetésben férjével, mindig csak őt szolgálta. Ez tehát a női minta itt, 2014-ben.

Hazafelé tartva, Pekingben a reptéri váróban belelapoztam egy női magazinba. Naptejeket teszteltek – egy másik világban.

Háborús emlékmű

Kim Dzsongszuk elvtársnő mozaikképe

Gyerekek a nevelőotthonban, valahol vidéken

A vezér a gyerekekkel – mozaik, Gyerekpalota, Phenjan

Kim Ir Szen és Kim Dzsongil szobra
A dzsucse eszme emlékműve, Phenjan

Esküvő a skanzenban, Keszong

 
Exit mobile version