Próbálom elképzelni az összeget. Nem megy. Az világos, hogy sok – amint az kiderült, elképzelhetetlenül sok. D. Tóth András a híradóban azzal vezette fel ezt a hírt, hogy ő most nagyon irigy. Biztos sokan vannak így vele, de szerintem ne legyenek.
| Hazai legek Volt ugye a paksi kosárcsapat, a budaörsi rendőrök, a könyvet író névtelen, meg persze Andraschek úr, a hajléktalan. Őket irigyeltük leginkább, a többiek rejtőzködtek, úgyhogy csak gyűlöletünk ismeretlen céltáblái lehettek. És a rekordösszegek:
|
Én például inkább nagyon dühös vagyok, mint mindig, amikor valaki milliókat, de inkább milliárdokat nyer a lottón – főleg Magyarországon (5 milliárd 92 millió az eddigi rekord, de már többször nyertek két-, három-, négymilliárdot). Nem, nem az irigység miatt: esküszöm nem cserélnék az illetővel.
Hanem erkölcsi okokból. Mi értelme van egyetlen embert egy pillanat alatt dúsgazdaggá tenni, annyira gazdaggá, hogy az már felfoghatatlan? Ahelyett, hogy egy embernek adnak negyvenmilliárdot, miért nem adnak negyvennek egymilliárdot legalább, de még inkább négyszáznak száz- vagy négyezernek tízmilliót – vagy hogy is van ez a matek. Na mindegy, értitek, mire gondolok.
Meggyőződésem, hogy negyvenmilliárd forintnyi pénz egy átlagembert kizárólag boldogtalanná tud tenni hosszú távon, míg tíz-százmillió forint még belátható összeg: még épp annyi, amivel lehet ésszerűen mit kezdeni, ami valóban megoldhatja az ember életét úgy, hogy nem forgatja fel fenekestül, nem csinál az illetőből hirtelenjében egy ugyan dúsgazdag, de gyökértelen, barátok, munka és motiváció nélküli lényt.
Óriási közhely, hogy a pénz nem boldogít (miközben persze a pénztelenség nagyon is boldogtalanná tehet), de én elhiszem. A sorsunkhoz mérten aránytalan pénz szerintem sem boldogít. Mert bár rövid távra örömet okozhatnak a pénzen vehető javak, hosszú távon az önazonosság, az emberi értékek hiánya, a vég nélküli hedonizmus és a magány bizony rombol. Rengetegen nélkülöznek, és kisebb pénzek annyi helyen jól jönnének! Sokkal jobban, mint egy hatalmas vagyon, ami nagy valószínűséggel leginkább tönkretesz valakit (ahogyan egyébként a korábbi példák is mutatják). Aki ráadásul – mondhatni – véletlenszerűen választódik ki, vagyis lehet például eleve milliárdos vagy maffiózó, de teszem azt, anyagyilkos is.
Ennél még az is jobb pénzosztási technika, ami Amerikában dívik mostanság. A hiddenCash-nek nevezett akció egy San Franciscó-i baráti kör kezdeményezésére indult. Egy ingatlanfejlesztő ötven-, olykor százdollárosokat tartalmazó borítékokat rejt el egy-egy város valamely közterületén, majd Twitteren közli a hozzávetőleges fellelési helyet. New Yorkban például negyven borítékban 2000 dollárt osztott szét a Central Park és a brooklyni Prospect Park különböző pontjain abban a reményben, hogy a pénzt főleg rászorulók találják meg.
Szerinte a hiddenCash nem más, mint a jótékonykodás egy szórakoztató módja, amellyel talán másokat is adakozásra késztethet. Úgy véli, ha olyanok találják meg a pénzt, akik nem szenvednek szükséget, továbbadják a szegényeknek, sőt esetleg megtoldják az összeget (legyen így). Hangoztatta, hogy vannak, akiknek 50 vagy 100 dollár is számít. A “játék” már Európában is terjed.
Van benne jó is, rossz is. Jó, mert jó örömet, meglepetést szerezni, és mert performansszerű, figyelemfelkeltő, szellemes ötlet. Ugyanakkor kissé “gyanús”, hiszen az üzletember csöndben is osztogathatná a pénzét – akinek szeretné. Van benne valami bizarr is: vizionálhatjuk, ahogy emberek önmagukból kivetkőzve, habzó szájjal forgatják fel a parkokat a borítékok után kutatva…
Nem vagyok persze naiv, tudom a választ a kérdésre, hogy a lottótársaságok miért egy embert szerencséltetnek hatalmas összeggel ahelyett, hogy (mondjuk az ötös lottóban) értékelhető pénzeket adnának a négyeseknek és hármasoknak is. Állítólag akkor kevesebben vennének szelvényt, pedig nagyobb lenne az esélyük, de ki tudja, az emberi lélek furcsa dolgokra képes. A szerencsejáték-szervezők meg nem irgalmas szamaritánusok ugye – Istennél lehet reklamálni.