– Teljesen ösztönös volt részemről a felvetés… Intuitív… Gondoltam, hogy ha már Ciniről beszélgetünk…
– …te Cininek nevezed az apukádat?
– Igen, őt mindenki Cininek nevezte odahaza, még tágabb körben is. Ebbe nőttem bele, és ez így nekem természetes volt.
– Nem is szeretted volna papának, apunak, faternak hívni?
– Ő is Friciként mesélt az apjáról, a mamája pedig Aranka volt. Úgy mesélt róluk, hogy “Frici mondta a konyhában Arankának”… Amikor már nagyon beteg volt, kérdeztem valamit róluk, felült az ágyban, és tőle szokatlan érzelmességgel mondta: Apám, anyám, róluk olyan nehéz beszélni! Annyi sebet szakítanak fel! És hosszan zokogott. Ez szívfacsaró volt… De amit kérdeztél, hogy miért nem hívom apunak? Mert ő nekem Cini volt. Haver, beszélgetőtárs, akivel sokat lehetett marháskodni, vitatkozni, poénkodni…
– Nem is lett volna szükséged egy klasszikus apára?
– De. Kamaszkoromban vagy érettségi idején… Azok válságos időszakaim voltak, és nagyon magányos maradtam a problémáimmal. Sok tekintetben csak a halála után tudtam meg, amikor elolvastam naplójegyzeteit, hogy mennyire szeretett engem, hogy sokat aggódott, okkal, ok nélkül értem. Egyébként nálunk, a Karinthy családban, mindig probléma volt a szeretet kimutatása. Görcsösebbek voltunk, vagy szemérmesebbek, inkább elhülyültük az egészet. Ugyanúgy, mint a félelmeinket a haláltól. Visszatérő játékunk volt, hogy Cini hirtelen remegő, ájtatos hangon elkezdett végrendelkezni: aaazt üüüzenem, haaaa maaajd meeeghaltam, és mondott valami ökörséget, például hogy növessz szakállt! Elmondta, hogy az apja is játszott vele, tőle vette át ezt…
– Karinthy Kosztolányival is állandóan a halállal játszott: mit írnak a nekrológban, mi lesz az utolsó szavuk, aztán amikor Kosztolányi tényleg haldoklott, oda se mert menni hozzá a nagyapád. Zokogva kirohant a kórházból…
– Igen, a valóság elrontotta a játékukat. Tudod, gyakran citálják, hogy Frici halála után mondta Kosztolányi, hogy “ez a marha volt az egyetlen zseni közöttünk!”. Pedig ő halt meg hamarabb, tehát ő nem mondhatta.
– Életem egy időszakában apukád amolyan ideál volt számomra. Olyan szerettem volna lenni, mint ő, könnyed, sármos, szellemes, vagabund, aki egyszerre nagy író, sportember, nőcsábász, életművész…
– Meg is értem, hogy így hatott rád. Ő valóban jelenség volt. Iszonyatosan erős, magával ragadó egyéniség.
– Mit értesz azon, hogy erős egyéniség?
– Hogy elszívta a levegőt előlem. Hogy én csak egy vakarcs, egy járulék lehettem a közelében. Sokáig semmilyen szinten nem tudtam érvényesülni mellette. Minden sikert letarolt magának.
– A lelke mélyén primadonna volt…
– Pontosan. Sokáig úgy éreztem, az én funkcióm az, hogy ő megírhassa rólam azokat a nagyon aranyos Marci-novellákat. Sütkérezett a sikerében. Amikor itt járt Magyarországon Arthur Miller, Cini kalauzolta, és a világhírű író elképedt, hogy a portás, a pincér, az újságos mind megismerte apámat, és köszönt neki. Mint mondta, őt még a kiadójában sem ismerik meg. Én éppen Pécsett rendeztem, a feleségem otthon lázasan feküdt, amikor benyitott hozzá Cini, és szólt, hogy jöjjön át a másik szobába, mert itt van Arthur Miller. Juli azt hitte, hogy ez is csak a szokásos hülye viccek egyike, és befordult a falnak. Később nagyon megdöbbent, amikor megtudta, hogy valóban ő járt itt. Mondtam is neki, hogy ő következhetett volna Monroe után, ha nem olyan flegma, így elszalasztotta az alkalmat. Velem kellett még egy ideig kínlódnia.
– Te tudod, mi indukálhatta apádban ezt az iszonyatos sikeréhséget, ezt a robusztus lét-energiát? Hogy egyszerre akart a legjobb író, legcsodáltabb sportember, legnagyobb nőfaló, legszellemesebb vitapartner lenni?
– Sokat gondolkodtam ezen, és néha úgy érzem, hogy minden ebbe az irányba predesztinálta. Soroljam? Az egyik a zseniális apa nagysága, egy olyan árnyék, amelyből pontosan tudom, hogy milyen nehéz kilépni, ha lehet egyáltalán. Szerintem soha nem tudott, ahogyan én sem. A másik, hogy az anyja génjeit örökölte. Aranka volt, aki mindig győzni akart, mindig dominálni, mindig középpontban lenni. Emiatt volt a folytonos konfliktusa Fricivel. Aztán jöttek Cininél a nagy sorscsapások. 17 évesen elvesztette az apját, néhány év múlva pedig effektív agyonverték az anyját. Neki bujkálnia kellett a nyilas időszakban, bár érdekes, hogy ezt inkább brahinak fogta fel. Sőt sportot űzött abból, hogy ne csupán túlélje az üldöztetettséget, hanem közben hódítson is, legnagyobb dévajsággal, akár még főnyilasok partnereit is. Meg is írta az Aranyidő című könyvében. Ennek adaptációját játsszuk folyamatos sikerrel a Karinthy Színházban Nők címmel.
Karinthy Márton javaslatára a Hadik kávéházban találkoztak. Szegő András mindezt vérbeli színházi rendezésnek vélte: interjúalanya a beszélgetés helyszínéül nagyapja, Karinthy Frigyes törzshelyét és törzsasztalát választotta, ahol apja, Karinthy Ferenc is gyerekkorának jó részét töltötte.
– Azt tudod, hogy játék közben mindig csalt?
– Persze. Győztes akart lenni mindenáron. Mint egy morfinista, úgy volt a siker megszállottja.
– Éppen ezért rázott meg az utolsó idők depressziója. Arról mesélt, hogy mióta megkopott a férfiassága, nincs is kedve élni. Nem tudom, mennyi volt a póz, és mennyi az őszinteség.
– Hirtelen több minden összejött nála. A rendszerváltás bizonytalansága, az öregedés, a férfiasság megkopása, és a saját írásait is mind kritikusabban nézte. Igen, az apakomplexus életre szóló program volt számára, ahogyan magamon is folyton tapasztalom. Bizonyítani, hogy halihó, én is vagyok, létezem, alanyi jogon is jár nekem valami szeretet, elismerés! 65 éves volt, amikor elkezdett beszélni arról, hogy már másfél évtizeddel túlélte az apját, és ez nem volt jó jel.
– Neked ez mit jelentett? Hogy az a robusztus személyiségű ember, aki addig sokszor nyomasztóan hatott rád, egyszer csak kedvetlen lett, ambíció nélküli, kiszolgáltatott.
– Haragudtam inkább rá, hogy feladta, és próbáltam ösztökélni, hogy szedje össze magát, és folytassa! Persze akkorra már én is túl voltam a lázadó korszakaimon, és mind többet megértettem belőle. Cini számára a lázadás az volt, hogy élvonalbeli pólós lett, és nem a szellem embere, mint Frici. Számomra az lett a lázadás, hogy rendre nem az uszodába mentem, ahova Cini vitt, hanem ellógtam a Vígszínházba. Aztán beláttam, hogy csak hasznomra lett volna az uszoda: megerősödöm, vonzóbb leszek, utazhatok sportolóként, barátságokat köthetek… Megértettem a harsányságát, nyugtalanságát, makacsságát, hiúságát, összes gyarlóságát. És folytatom vele a harcaimat, csak éppen nélküle…
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |