Coco Chanel, aki élete végéig mademoiselle maradt

“A divat változik, a stílus örök” – jelentette ki öntudatosan Coco Chanel, amikor még sokan kinevették, mert másként alkotott, mint a többiek. Az idő őt igazolta. Hogy megfejtsük sikere titkát, utazzunk vissza az időben, egészen 1895-ig, amikor Cocót még Gabrielle-nek hívták. Képzeljék el a semmit. De tényleg a semmit. Annak a közepére képzeljenek oda egy árvaházat. Annak az ajtajába pedig egy tizenkét éves kislányt. Közép-Franciaországban járunk, Aubazine-ban. Miután édesanyjuk meghalt, Gabrielle-t, nővérét és húgát az itteni ciszterci apácazárdába adta be az édesapjuk – bizonytalan időre.

A ciszterci rendről tudni érdemes, hogy minél távolabb települtek a lakott területekről, gyakran megközelíthetetlen helyekre építették kolostoraikat. Gabrielle hat évet töltött az apácáknál. Történetünket azért kezdtük itt, mert innen nézve tűnik csak igazán hihetetlennek, mekkora birodalmat épített fel Coco. A rend fekete-fehér uniformisa inspirálta, e két szín – a bézs és a lakk mellett – a Chanel márka védjegyei lettek. Akárcsak a divatház logóját alkotó két egybefonódó C betű, amelyet az aubazine-i apátság rózsaablakainak mintája ihletett. Gabrielle 18 éves korától varrónőnek tanult, aztán énekesnő lett, úgynevezett “café chantant”-okban, azaz zenés kávéházakban lépett fel. Egy udvarlójának köszönhette, hogy bejutott a felsőbb körökbe és elkezdhetett kalapokat tervezni. Az úriembert Étienne Balsannak hívták. Coco ennek a mondén Monsieur-nek a kastélyába költözött, a szeretője lett. Tehetős pártfogója mutatta be élete nagy szerelmének, Arthur “Boy” Capelnek. Boy vagyonos brit üzletember volt, aki szénszállításból gazdagodott meg az első világháborúban, és temérdek pénzével kész volt felvirágoztatni Mademoiselle Chanel karrierjét. Coco első kis üzlete (Boy segítségével) Étienne párizsi garzonjában nyílt meg. A Chanel kalapok egyszerűségük miatt váltak híressé. Azok a hölgyek, akik nem szerettek volna a kor általános divatjának megfelelő virágcsokrokkal, tollakkal díszített fejfedőben pompázni, Coco szalonja felé vették az irányt. A kis műhely a Boulevard des Malesherbes 160-as szám alatt működött, a kapualjban. Ma semmi nem emlékeztet a házon az egykori híres lakóra. Igaz, Gabrielle csak egy évet töltött itt. 1910-ben a Chanel-szalon oda költözött, ahol ma is a divatház főhadiszállása van: a Cambon utcába. CHANEL MODES – állt a felirat az üzlet ajtaja felett. Az évek során öt épületet vásárolt meg a divatház a Rue Cambonon, utolsóként az ikonikus 31-es számút.

Luxus és közönségesség

Mielőtt találkozom személyes kísérőmmel, elindulok, hogy körbenézzek a Cambon utca környékén. A Chanel-butikok előtt “Voiturier” tábla áll, a szó azt jelenti, a divatház egyik embere csakis azzal foglalkozik, hogy arany sújtásos egyenruhában a kedves kliensek autójával leparkoljon egy arra érdemes helyen. Így a vendégek garazsírozási gondoktól mentesen léphetnek be kedvenc üzletük ajtaján, amit persze öltönyös fiatalember nyit ki előttük. Az ajtónálló udvariasan köszön, majd kifogástalan modorral továbbirányítja őket az üzlet belseje felé. Kívánság szerint a vásárolni vágyók kis Chanel vállfákra helyezhetik kabátjukat, hogy még kényelmesebben hódolhassanak a shoppingolás művészetének. Hamarosan csupa kellem és báj eladó érkezik, hogy az ember lányának minden óhaját lesse. A polcokon, vitrinekben és akasztókon a legújabb kreációk kelletik magukat. A fehér, a fekete, a bézs és a lakk nemcsak a remekbe szabott darabokat, hanem a kiegészítőket és az üzlet berendezését illetően is dominál. A jelenet résztvevői között halk csevej folyik. Mindenki visszafogott: a napszemüveges filmcsillag, a szőrmegalléros burzsoá, az egyszerű bámészkodó, a távol-keleti luxusturista, a hibátlan eleganciájú párizsi nő és az odaadó személyzet. Nincs egyetlen felesleges mozdulat, tolakodó megjegyzés, harsány megnyilvánulás. “A luxus nem a szegénység ellentéte, hanem a közönségességé” – magyarázná a helyzetet Coco Chanel. Mielőtt beléphetnék a szentélybe, a Chanel munkatársa ebédelni hív. A város legjobb japán éttermében ülünk, és ő ráérősen elmesél mindent, amit a divatházról tudni érdemes. Azután megkér, hogy se az ő, se más, a cégnél dolgozó kollégája nevét ne írjam le a cikkben, mert ez náluk nem szokás. Az alkalmazottak szorgalmasan és tisztelettudóan beállnak az alapító, Coco Chanel és az utód, Karl Lagerfeld személye mögé. 

Ahol a tökéletes nőt megteremtik

Elérkezik végre az idő, hogy meglátogassuk a Rue Cambon utca 31-es szám alatti Chanel-főhadiszállást. Idézzük fel azt az időszakot, amikor a Mademoiselle ideköltözött. Akkoriban az ő merészen fűző és flanc nélküli, térd alá érő ruhái (beleértve a korszakalkotó “kis feketét” is) és hangsúlyos bizsui egyre nagyobb rajongótáborra tettek szert. Ekkorra már visszafizette az üzletnyitáshoz kölcsönkapott pénzt szerelmének, Boy Capelnek. Annak ellenére, hogy Boy egy másik nőt, egy brit arisztokrata özvegyét vette feleségül, a szenvedélyük tíz éven át nem csillapodott. A férfi nemcsak szerette, de inspirálta is Cocót: Boy stílusa ihlette például Chanel férfias zakóit és dzsörzéruháit. Még rengeteg közös tervük volt, de a férfi 1919-ben autóbalesetben meghalt. Gabrielle élete szerelmét veszítette el, soha nem ment férjhez. Élete végéig így szólították: Mademoiselle, azaz Kisasszony.

Mint minden élethelyzetre, erre is volt egy frappáns mondása: “Visszafogni magad, amikor bánt valami, és nem hisztériázni, amikor fáj – ilyen a tökéletes nő”. A Rue Cambon 31. bejáratnál egy hölgy vár minket. Tükörrel borított art déco lépcsőn megyünk fel az első emeletre. Egyszerű, letisztult tér fogad minket két szalonnal és két privát próbafülkével. Minden fekete, fehér, bézs vagy lakk. Idegenvezetőnkkel lehuppanunk egy kényelmes fotelbe. Coco idejében a divatbemutatókat itt tartották az emeleten. A manökenek a következő szintről sétáltak le a tükörlépcsőn, kis számot tartottak maguk előtt, jelezve, hogy melyik modellt viselik. Chanel a lépcsőfordulóban ült és onnan figyelt, a tükrök játéka miatt mindent látott, őt viszont nem vette észre senki. A kliensek feljegyezték a nekik tetsző ruha számát, és időpontot kértek a személyes próbához. Itt, a privát kabinokban aztán mindent a megrendelőre szabtak. Ma ugyanilyen exkluzív jelleggel juthat valaki Chanel ruhadarabokhoz. A divatbemutatókat ugyan már nem itt tartják, hanem a Grand Palais-ben, a Champs Elysées-n, de a személyes találkozó és a ruhapróba ugyanebben a szalonban történik. Ahogy az sem változott, hogy a tervezőműhely a harmadikon van. A fényárban úszó stúdióban Coco Chanel helyét Karl Lagerfeld foglalta el. A negyedik és az ötödik szint pedig a varrószalon, ahol az haute-couture (“magasszabászat”) darabjai, vagyis a legbecsesebb, legdrágább ruhák készülnek.

Az elefántcsonttorony

Elindulunk a második emeletre, ahol a Mademoiselle egykori lakása található. Az appartement-hoz Coco halála óta nem nyúltak, szent helyként őrzik. Ide vonulnak vissza a ház tervezői, parfümőrei, ékszerészei és marketingszakemberei, hogy ötleteket merítsenek a márka motívumaihoz és reklámjaihoz. Az előszobában azonnal felfedezek egy barokk tükröt, amely a No. 5 parfüm kupakjának jellegzetes formáját inspirálta. A fal gyönyörű hímzett Coromandel paravánokkal díszített. Szemben egy mór szolga életnagyságú szobra felemelt kézzel üdvözöl, a hátam mögött egy másik inas pedig búcsút int. A nappaliban megpillantom Coco híres, velúrbőrrel kárpitozott kanapéját. A párnákat steppelés díszíti, ez a Chanel táskák jellegzetes mintája. A Mademoiselle hitt a számmisztikában, a kettes szám különösen fontos lehetett neki, mert mindenből kettőt látunk a szobában: két gazellát, két tevét, két kristálygömböt, két Buddhát, két olvasólámpát, két ezüst cukorkásdobozt, két fotelt – a legtöbbször szimmetrikusan elrendezve. A kandallónál egy kis kéve búza, amelyből minden évben új köteg érkezik, hogy szerencsét hozzon. A szekreteren egy csomag tarot kártya. Fehér rózsák a vázában, a Chanel védjegynek számító kaméliadíszek mindenütt – Coco csak a fehér, illattalan virágokat szerette.

A plafonról egyedi kristálycsillár lóg: tartóelemeiben a szerencsét hozó ötös szám és az egymásba fordított C betűk vannak elrejtve. A polcokon bőrkötésű könyvek sorakoznak. A Coromandel paraván, a barokk tükör és a lélegzetelállítóan díszes csillár minden helyiség kötelező eleme. És persze az oroszlán, amely Coco horoszkópjegye volt. Az eklektikus látványhoz egy Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázoló kőszobor, keresztek, kínai vázák, XVI. Lajos korabeli székek és art déco bútordarabok is hozzátartoznak. A nappaliból pihenőszoba nyílik, onnan a konyha és a fürdő. A másik irányba indulva pazar ebédlőbe érkezem. Coco gyakran hívott vacsoravendégeket, és ritkán mozdult ki otthonról. Nem érdekelte a politika és a gazdaság, a művészet viszont annál inkább. Ennél az asztalnál olyan zsenik ültek egykor, mint Igor Sztravinszkij, Salvador Dalí vagy Jean Cocteau. Coco soha nem maradt éjszakára a lakásában. A Rue Cambon 31-gyel szemben nyílik az elegáns Ritz Hotel szolgálati bejárata, ott surrant be esténként, hogy mihamarabb eljusson luxuslakosztályáig. A patinás szállodában hasonló hangulatú hajlék várta, mint ahonnan távozott. Ablakai a Vendôme térre néztek. Ez a tér a francia fényűzés egyik jelképe, elegáns ékszerüzletek sorakoznak körben, a levegőben szinte érezni a pénzszagot. A Chanel márka egyik ékszerboltja is itt kapott helyet. A Vendôme téren átvágva hazafelé indulok, és közben arra gondolok, talán a Ritz ablakából kinézve jutott a Mademoiselle eszébe az egyik azóta is sokat idézett mondása: “Az életben a legjobb dolgok ingyen vannak, a második legjobbak pedig nagyon drágák.”