Varró Dani: Jancsi igent mond

Sokat tudnék mesélni a dackorszakról (mesélek is Akinek a kedve dacos című, karácsonyra megjelenő mondókás könyvemben, ez itt a reklám helye), de most egy ezzel ellentétes jelenségről számolok be inkább, amit megfigyeltem a kisfiamon. Jancsi újabban mindenre igent mond.

– Jancsi, ne wc papírozzál! – inti meg a feleségem. – Mi vagy te, kiscica?
– Igen! – jelenti ki Jancsi, és “mijaau! mijaau!” felkiáltással nekiáll négykézláb mászkálni fel és alá.
– Jancsikám, hogy aludtál? Jól? – kérdezem tőle reggel pelenkázás közben.
– Igen! Ott a kaki benne – erősíti meg Jancsi mindkét gyanúmat.
De nem csak konkrétan igent mond, hanem gyakran mondja például azt is jóváhagyólag, hogy “jó!”.
– Almalé! – közölte velem kurtán a határozott óhaját a múltkor, miszerint almalevet kíván inni. Jancsinak nagyon határozott óhajai vannak, mióta majdnem kétéves.
– Csak narancslé van – tudattam vele a szomorú hírt.
– Jó – mondta Jancsi megengedően, és a narancsleves doboz után nyúlt. – Töltöm.
– Töltök neked én – mondtam elővigyázatosan.
– Nem! Én! – ellenkezett Jancsi, mert azért szokott ő ellenkezni is, ezt nem rejthetem véka alá.
– Nem, én kitöltöm. De odaadom a kupakot – alkudoztam.
– Jó! – mondta Jancsi, meglepő kompromisszumkészségről téve tanúbizonyságot, és betömte a kupakot a szájába.
Egyébként nem volt teljesen átmenet nélküli a váltás Jancsinál. A mindenre nemet mondó és a mindenre igent mondó korszaka között, volt egy átmeneti “nemigen” korszaka is.
– Kérsz krumplipürét, Jancsi? – kérdeztük tőle mondjuk.
– Nem. Igeeen! – felelte erre Jancsi.
Mostanra azonban eljött a feltétlen igenlés korszaka. Annyira feltétlen ez az igenlés, hogy Jancsi még a hagyományosan rossznak tekintett dolgokra is igent mond. Van egy remek kis benti járgányuk a gyerekeknek, amivel pompásan lehet a házban furikázni. Együtt szoktak felülni rá: Misi ül elöl, ő a sofőr, Jancsi hátul az utas.
– Jancsi, kapaszkodj! – mondja Misi.
– Jó! – mondja Jancsi, és kapaszkodik.
– Mert mindjárt baleset lesz! – jelenti be Misi.
– Jó! – helyesel Jancsi lelkesen.
Aztán Misi nekivezeti a járgányt a küszöbnek, és felborulnak. Kivétel nélkül mindig Jancsi kerül legalulra hanyatt, rajta fekszik Misi, rajtuk a szobajárgány.
– Baleset! Baleset! – kajabál Jancsi Misi alól boldogan.
A balesetet is igenli. Meg úgy általában mindent. Még egy esetet elmesélek. Egyik nap csocsóztunk a gyerekekkel, Misi volt egyedül, mi Jancsival ketten: én a védelem, ő a csatársor. Mindig így szoktuk, a “csatársor” éppen ezért benne is van Jancsi amúgy nem kimondottan széles szókincsében. Na most, Jancsi számára a csocsózás fénypontja a labda bedobása. Erre mindig újabb és újabb módozatokat eszel ki. Aznap egy olyan új verzióval állt elő, hogy bevette a szájába a labdát, kicsit tartogatta a pofazacskójában, majd egy jól irányzott köpéssel juttatta a pályára.
– Jancsi! – vontam kérdőre. – Most játszunk vagy hülyéskedünk?
– Igen! – vágta rá vigyorogva Jancsi.