Keresztes Ildikó: Még csak most jön a java!

Ildi, öröm volt látni, hogy felvillanyozott téged ez a három kiskutya a címlapfotózáson…
Nekem mondod? Kész csoda, hogy el tudott készülni a kép, hiszen a hátamon fetrengtem végig, a kutyák meg rajtam. Cukik voltak.

Azt hittem, az egyiket a végén fülön fogod, és hazaviszed. Füles, a tacskód néhány évvel ezelőtt elpusztult.
Hé, a kutya nem egy cipő, amit ha elvesztesz, veszel egy újat! Füles a barátom volt, egyszeri és pótolhatatlan. Máig nem hevertem ki, hogy elment… Két kutyám volt életemben, Mackó gyerekkoromban, aztán felnőttként tizennégy éven át Füles. Rengeteget tanultam tőlük. Például azt, hogy az állatokat tisztelni kell. Semmivel sincs kevesebb joguk a Földön élni, mint nekünk. És ők soha nem támadnak hátba, ellentétben az emberekkel! Úgyhogy ha majd nem leszek ennyire aktív, biztosan lesz másik kutyám, de egyelőre nem tudnám megoldani a gondozását. Talán jövőre. Azt tervezem, hogy veszek egy két bejáratú házat, és magamhoz költöztetem édesanyámat. Akkor majd lehet szó kutyáról is.

Elégedettnek látszol. Hosszú ideje ismerlek, de még soha nem láttalak ennyit mosolyogni.
Minden összejött a születésnapomra. Megjelent az életrajzi könyvem – amit történetesen te írtál –, egy hete volt az önálló koncertem a Syma Csarnokban, és a legnézettebb televíziós show-műsor egyik szereplője lehetek! Valóra váltak a legtitkosabb álmaim. Hogyne lennék boldog?! Az emberek írnak nekem a Facebookon, nem győznek gratulálni, érzem, hogy szeretnek. Ennél szebb ajándékot nem is kívánhatnék!

Ezzel a szeretettel neked sok bajod is van, ez kiderült a vallomásaidból. Miért?
Nem tudom. Sokáig nem tudtam elhinni, hogy engem szeretni is lehet. Előre felpáncéloztam magam, mogorva voltam, hogy ne is tűnjön úgy, mintha szükségem lenne rá. Közben pedig semmire nem vágytam jobban, mint éppen a szeretetre. Semennyi nem elég belőle! Bármilyen hihetetlen, soha nem hittem magamban. Ma már tudom, hogy pont ezzel nehezítettem meg a karrieremet. Ezt tanítottam a mentoráltjaimnak is az X-Faktorban: “Ha ti magatok nem hiszitek el, hogy győzni tudtok, a közönség miért hinné el?” Miközben ugyanettől szenvedtem én is. Ma már jobb a helyzet, végre ki merek nyílni, el tudom fogadni a gratulációkat, a felém áradó töméntelen szeretetet, rajongást. Ettől érzem most ennyire jól magam.

Azt mondják, az önbizalomhiány valahol a gyerekkorban gyökerezik…
Biztosan így van. Apa nélkül nőttem fel, a szüleim ötéves koromban elváltak. Nem mintha hiányzott volna apám, hiszen nagyapám azonnal a helyébe lépett, de nagyon szigorú volt velem. Időközben megszületett az unokaöcsém, és attól kezdve a fiú unokáját kényeztette. Én megtűrt kismacskának éreztem magam mellette. Akkor kezdődött a lázadásom: majd megmutatom én nektek! Ez a dac csak még jobban felerősödött, amikor anyámmal tizennyolc éves koromban áttelepültünk Erdélyből Magyarországra. Egyszer megkérdezték tőlem: “Honnan tudsz te ilyen jól magyarul?” Tőlem, a büszke székelytől! Vérig sértettek. Attól kezdve duplán be akartam bizonyítani, hogy mit érek.

Bebizonyítottad, nem is akárhogyan. Erdélyben a román tornászválogatott tagja lettél, aztán Magyarországon befutottál mint énekesnő, és egyidejűleg színésznőként is sikereket arattál. Hitted volna annak idején, hogy a csúcsig fogsz repülni?
Én ezt még ma sem merem elhinni. Csak annyit kértem a Jóistentől, hogy adjon erőt és egészséget a munkámhoz, erre elhalmozott minden jóval. De azt hiszem, valahol a lelkem mélyén mégiscsak azt reméltem, egyszer sikerülni fog. Ahogyan Brad Pitt is. Megkérdezték tőle, miért hitt benne annyira, hogy egyszer hollywoodi sztár lesz, hiszen rengetegen akarják ugyanezt. Azt felelte: “De én annál is jobban akartam.” Így volt ez velem is.

Nem genetikai oka van? Nincs az az eltökélt szülő, aki fel tudná piszkálni a gyerekében az ambíciókat, ha azok nincsenek kódolva.
Nyilván ebben is van igazság. Én például összegyűjtöttem mindazt a sok hamvába holt ambíciót és akarást, amelyeket az elődeim valahogy nem tudtak beteljesíteni. Nem tudhatom, hogy amiatt, mert nem voltak annyira tehetségesek, vagy mert a körülmények nem kedveztek nekik. Édesapám például amatőr színjátszó volt, ott ismerkedett meg édesanyámmal, aki táncolt és harmonikázott. A nagyszüleim pedig a sporttal jegyezték el magukat: nagyanyám fiatalon motorversenyző volt, nagyapám pedig síelt, úszott, atletizált. Egyvalaki tudta közülük valóra váltani az álmait, nagyapám unokatestvére, Lukács Mária, aki a kolozsvári operaház prímabalerinája lett. Ugyanakkor azt is érzem, hogy a gyerekkori szigor, a nagyszüleim, anyám és a tanáraim elvárásai, amelyek ellen folyamatosan lázadtam, tudat alatt mégiscsak gyökeret vertek bennem. Önfejű, dacos, rossz gyerek voltam, nem akartam se tanulni, de sokszor edzeni sem. Utólag megköszönöm nekik, hogy nem hagytak a magam feje után menni.

Múltkor valaki azt mondta rólad, hogy túl kemény vagy a színpadon, szinte férfias.
Csodálod? Rengeteget küszködtem. Erdélyből jöttem, se rokona, se ismerőse nem voltam itt senkinek. Hízelegni, gazsulálni sem tudok, Oroszlán jegyben születtem. Ráadásul lekéstem a nagy generációt. A rockot – amellyel Erdélyben örökre eljegyeztem magam, hiszen a Ceauşescu-érában a magyar zenekarok, az EDDA, az East, az LGT és még sorolhatnám, dalai tartották bennünk a lelket – már temették, amikor én a pályámat elkezdtem. Ugyanakkor itt volt a torkomban ez a hang, amely mintha a pincéből jönne. Nyilvánvaló, hogy rockra teremtették. Máig előfordul, hogy ha bemegyek egy boltba, és kérek mondjuk egy kiló paradicsomot, a zöldséges felkapja a fejét: micsoda erős férfihang jön ebből a kicsi, törékeny nőből! Aztán persze néhány mondat után megváltozik a kép a fejében, és már a kis bohócot látja, aki bennem lakik.

Kis bohóc… Érdekes, hogy ebből a koncerteken nem látszik semmi. Ott inkább a lázadó éned tör elő. Ám a színházban azonnal megcsillan a komika.
Nagyanyámtól örököltem a humoromat. Előbb jól felpofozott, de egy óra múlva már grimaszokat vágott, bohóckodott nekem. Imádtam. Azt mondják, nagyon hasonlítok rá. Életem egyik legnagyobb dicséreteként könyveltem el, amikor annak idején Szinetár Miklós rendező A montmartre-i ibolya című előadás próbáján rám csodálkozott: “Keresztes, én nem is tudtam, hogy maga ekkora bohóc!” Vagy amikor azt mondták rám A csúnya lány után, hogy “Tiszta Kiss Manyi!” Roppant büszke vagyok arra, hogy 2013 nyarán Szarvason az Anconai szerelmesek című darabban nyújtott teljesítményemért a közönség megszavazta nekem a Legjobb női alakítás díját.

Akkor most énekesnő vagy színésznő?
Muszáj választani? Mostanában csatlakozott hozzájuk még a show-woman is, és én abban a szerepben is nagyon jól érzem magam. Egyébként nagy előny, hogy mindegyik műfajban jelen vagyok, segít nem elveszni a különböző érvényesülési harcokban. Hiszen én több lábon állok, ezért sokszor észre sem veszem az áskálódásokat, amelyek körülöttem folynak. Kicsit mindenhonnan kilógok, kivéve a rockot. Igazából az áll a szívemhez a legközelebb, a mai napig őszintébbnek érzem, mint minden más műfajt. Legnagyobb bánatom, hogy nem lehettem a Woodstock-nemzedék tagja.

Amikor egy évvel ezelőtt elkezdtük írni az életrajzi könyved, még sokat sírtál. Alig voltál túl a válásodon. Segítettek a beszélgetések feldolgozni a traumát?
Én amúgy is sokat bőgök. Bolond jókedvemben, vagy ha egy szép műalkotást látok, esetleg lenyűgöz egy dal, azonnal kibuggyannak a könnyeim. Megkönnyebbülök tőle, miért fojtanám el? Természetes, hogy a bánat is sírásban tört elő. Ha huszonöt évet leélsz valakivel (Kicska Lászlóval, az EDDA basszusgitárosával – a szerk.), és el kell búcsúznotok, az nagyon nehéz. Az első hat hónapban megmozdulni is alig tudtam, aztán el kellett döntenem, hogy belehalok a bánatba, vagy tovább akarok élni. Én az utóbbi mellett döntöttem. De nem akárhogyan akartam élni, hanem nagyon jól. Azt mondtam: én ebből a szenvedésből a legnagyobb váramat fogom felépíteni! Erre jutottam a beszélgetéseink során. Időnként úgy éreztem magam, mint egy terápián, utólag azt hiszem, receptre kellett volna felírni nekem ezt a vallomáskötetet. Rájöttem például, hogy azért választottam társul annak idején pont Lacit, mert húszévesen, kiszolgáltatottan a feltétlen biztonságra törekedtem. Apára, testvérre, barátra, szeretőre volt szükségem egy személyben. A nők egyébként is folyton garanciákat szeretnének az életre. Meg kellett tanulnom, hogy semmire nincs garancia, és hogy a változásokat nyitott lélekkel kell fogadni. Ma már eszerint élek.

Mintha egy bölcs beszélne belőled, holott nem ismerek nálad nagyobb gyereket!
Igazad van. Rettenetes kölyök vagyok. Képtelen vagyok dönteni, felelősséget vállalni, fárasztanak a hétköznapok apró-cseprő dolgai. Ha anyám vagy a barátaim nem vásárolnának be, valószínűleg éhen halnék. Anyám időnként megkérdezi tőlem, feladtam-e az esedékes csekkeket. Nem, nem adtam fel, képtelen vagyok ilyesmire koncentrálni! Sokszor megkérdezik tőlem, miért nem lett gyerekem. Hát ezért. Beláttam, hogy egy gyerek nem vállalhat gyereket. Én legalább tisztában vagyok a korlátaimmal.

Térjünk vissza a születésnapodhoz! Más ötvenéves nők legszívesebben kiradíroznák a korukat a személyi igazolványukból, te meg világgá kürtölöd, és jubileumi nagykoncertet szervezel…
Ugyan, bárki megtudhatja, mennyi idős vagyok, ha felüti a Wikipédiát! Ma már nincsenek titkok, még ha néha nehéz is ezt elfogadni. Csakhogy én per pillanat még harmincévesnek sem érzem magam, és sok szempontból az átlagostól eltérő, időtlen életet élek. ezért nem is akartam túl nagy feneket keríteni ennek a születésnapnak. Gondoltam, majd kimegyünk Bécsbe a barátnőimmel, és szórakozunk egyet a Práterben. Felülünk az óriáskerékre meg ilyesmi… Ezért is lepődtem meg annyira, amikor a barátaim óriási partit rendeztek a tiszteletemre, ahol mindenki ott volt a családomtól a zenésztársaimig. Nagyon hálás vagyok érte.

Hogyan tovább? A csúcsról csak lefelé vezet út!
Én is ezt gondoltam, egészen addig, amíg Oberfrank Pali barátom (a veszprémi Petőfi Színház igazgatója – a szerk.) fel nem világosított. Szomorúan bevallottam neki, hogy közeledik az ötödik X, erre ő felnevetett: “Ugyan Ildi, még csak most jön a java!” Remélem, igaza lesz.