Magyarországon nem lesz a végtelenségig fenntartható a nyugdíjrendszer. Tudjuk. Egyre tovább élünk, kevés gyerek születik, satöbbi, satöbbi. Sokan, sok helyen figyelmeztettek már minket a problémára. Mészáros Róbert nyugdíjszakértő az Origónak adott interjúban elmondta: “elkerülhetetlen, hogy robbanjon a nyugdíjbomba”. Nézzük a tényeket.
Mennyi az annyi?
2030-ban 2,1 millió “gyes-generációs” megy nyugdíjba, viszont mindössze másfél millió ember lép majd be a munkaerőpiacra. A szakértők szerint ebből az következik, hogy míg azok, akik idén mennek nyugdíjba, még a fizetésük 80 százalékát megkapják, a mai negyvenesek viszont már csak a keresetük 20-30 százalékára számíthatnak. Más kalkulációk bizakodóbban 50 százalék körüli arányról beszélnek. Így vagy úgy, megélni (különösen egyedül) biztosan nem lehet majd a nyugdíjból.
Aggodalmak kontra “nem érdekel”
Amikor ez a kérdés szóba kerül nálunk a baráti társaságban vagy a családban, a reakciók teljesen különbözőek. Valakit a kérdés egyszerűen nem érdekel (“Honnan tudjam, hogy mi lesz húsz év múlva?”), van, akit komolyan aggaszt, mások hol így, hol úgy állnak hozzá. Abban viszont egyetértés szokott kialakulni, hogy egy átlagos keresetű ember az öngondoskodáson mint olyanon kínjában legfeljebb csak nevet, komolyan biztosan nem tud foglalkozni vele.
Az én asszociációim tágabbak ennél. Nekem mindig eszembe jutnak az első számú sztereotípiák velünk, magyarokkal kapcsolatban: a pesszimizmusról és a panaszkultúráról. A nyugdíjügy kapcsán én sokszor érzek dühöt, mert arra gondolok, hogy az a sok munka, amit leteszünk az asztalra, cseppet sincs arányban azzal, amit kapunk érte, például a bizonytalan jövőképpel. És ha valakit erről hallok panaszkodni, egyáltalán nem csodálkozom és nem is ítélem el érte. Ugyanakkor ismerek olyan embereket is, akik rövid távú tervezésben jók, de képtelenek tíz-húsz évre előre gondolkodni. Van, aki tehát elvben megtehetné, hogy nekilát megtervezni a nyugdíjas éveit, mégsem teszi. Közülük sokan gondolkodnak így: “azok után, hogy végiggürcöltem – és adóztam – az életemet, az is az én dolgom, hogy idős koromban eltartsam magam?” Érzelmektől tehát cseppet sem mentes a téma.
Spórolni, de miből, mennyit és hogyan?
Egy mai negyvenes többnyire már nemcsak magáról gondoskodik, hanem (általában a párjával közösen) minimum egy gyerekről is. Jobb anyagi helyzetben lévők spórolnak valamennyit a gyerekük jövőjére, hiszen tudják, hogy mire felnő, jó eséllyel a legtöbb egyetem fizetős lesz, de ettől függetlenül is sokan szeretnének adni valamit “útravalóként”. Aki tud, egy picit félretesz a családnak is, vis maior helyzetekre, netán a legalább 10 évente esedékes lakásfelújításra, amit szintén nehéz egy összegben kifizetni. Az, hogy az (átlag)ember ezek mellett még magának is félretegyen, gyakorlatilag reménytelen. Pedig valamelyik biztosítótársaság szerint akár havi hétezer forintnak is lenne értelme (ez körülbelül 4-5 millió forintot jelentene), Holczer Péter nyugdíjszakértő ehhez képest azt mondja; érdemi megtakarításhoz bizony a fizetésünk 15 százalékát félre kellene tenni (ami időskorunkra 20-30 millió forint közötti spórolást feltételez).
Mi erre a megoldás? Például fogunkat összeszorítva spórolhatunk arra, hogy meglegyen az időskorunk biztonsága. Takarékoskodhatunk, akár azon az áron is, hogy addig kevesebbet költünk magunkra és a családunkra. Vagy örülhetünk annak, hogy nyugodtan meg tudunk élni, mondván, hogy vannak idősebb rokonaink, akiktől előbb-utóbb csak számíthatunk némi örökségre.
Azon, hogy mit tudunk mi tenni a nyugodt időskorunkért, lehet vitatkozni. Egyet nem lehet, vagy legalábbis nem tanácsos: a kérdéssel nem foglalkozni.