Mikor az ellenőrző körútján a feleségem számítógépéhez ért, arra is rábökött, bólintott, és azt mondta:
– Gépem.
Azt így tartotta számon. Mi több, a feleségem lényegesebb testrészeit is a magáénak tekintette: “cicim”, mondta az anyamellre, amely szoptatta őt. Ez a tulajdonosi szemlélet azóta is jellemző Jancsira. A múltkor azon kivételes pillanatok egyikét érhettem meg, amikor is két kisfiam, Misi és Jancsi teljes egyetértésben, békésen üldögélt egymás mellett. Szőlőt eszegettek egy kosárból.
– Jancsi – fordultam oda Jancsihoz –, tudod, hogy a szőlő a Misi jele?
– Nem – mondta Jancsi, és ellentmondást nem tűrően magára mutatott. – Enyém!
Jancsi igyekszik mindent kisajátítani. Még a nem kézzelfogható dolgokat is. A minap Misi kicsit köhögött, úgyhogy kapott tőlem egy kis kanalas orvosságot.
– Nekem is! – kiabált Jancsi, és miközben a kanalas orvosság kis mérőpohárnak kialakított kupakját elöblítettem, még azt is hozzákiabálta: – Nem vizet!
Mielőtt szóra nyithattam volna a számat, hogy elmagyarázzam neki, miért csak Misi kapott kanalas orvosságot, Jancsi köhögni kezdett. Egy pillanatra megijedtem, hogy elkapta Misitől a betegséget. Aztán rádöbbentem, hogy Jancsi a kanalas orvosság kicsikarása érdekében műköhögést produkál! Bevallom, ilyen mérvű cselességre nem számítottam a kétéves kisfiamtól.
Úgy tűnik, Jancsi semmilyen eszköztől nem riad vissza, ha arról van szó, hogy megkaparintsa, amit kipécézett. Ha kell, akár a bátyja köhögését is kisajátítja. De Jancsi tulajdonosi szemlélete túlnyúlik a család berkein. Nemcsak Misi óvodai jeléről vagy köhögéséről, de az egész világról úgy érzi, hogy az ő birtoka. Valamelyik nap Jancsi elkísért a postára csekkeket befizetni, és útközben az egyik kerítés mögött megpillantottam egy helyes, narancssárga cicát.
– Nézd, ott a cica! – mutattam Jancsinak.
Mire Jancsi parancsoló hangsúllyal, és a legnagyobb természetességgel azt felelte:
– Kérem cicát!
Néha egyértelműen úgy tűnik nekem, hogy Jancsi az ártatlan, kétéves arca mögött világuralmi terveket forgat a fejében. A múltkor együtt mentünk valahonnan hazafelé, de csak amíg a kocsiig elértünk, az egy örökkévalóságnak tűnt, Jancsi ugyanis minden egyes autónál megállt, és be akart szállni.
– Nézd, Jancsi, az a mienk! – mondtam a saját, pár méterre álló autónkra mutatva.
– Mienk! – visszhangozta Jancsi.
A legközelebbi séta alkalmával aztán Jancsi sorban egymás után az összes parkoló autóra rámutatott, és azt mondogatta:
– Mienk! Mienk! Mienk!
A tulajdonosi szemlélete egyszerűen nem ismer határokat.
|
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |