Daráló vagy kreatív műhely? – Rajtad is múlik, milyen a gyereked iskolája

“Merj a tanárok partnere lenni! Merd kérni a tanárt, hogy partnerként tekintsen rád!” – ezt üzenik a Mi Iskolánk projekt megálmodói, akik a fejükbe vették, hogy változtatnak az országos beidegződésen. Történeteket gyűjtenek. Olyanokat, ahol tanárok, szülők és civil szervezetek közösségének sikerült összefogniuk és pozitív változásokat generálniuk az iskolán belül.

“Az évek során kiderült, hogy az iskolás gyerekek teljesítményét és boldogságszintjét egyaránt növelni kell, mert komoly baj van. Minden második gyerek problémákkal küzd az iskolában. Nemzetközi összehasonlításban a diákok teljesítménye a harmadik helyről az utolsó előttire esett vissza. Az OECD vizsgálatai szerint Magyarországon az iskolás gyerekek nemcsak gyengén teljesítenek, de boldogtalanok is” – olvasható a közleményükben.

Szerintük a problémákon az oktatáspolitikai döntések hiányában csak maguk az érintettek tudnak változtatni. Például a szülők.

Közöd?

Mi, szülők megszoktuk, hogy a kommunikációnk a tanárokkal legfeljebb udvarias érdeklődésből áll. Bemegyünk a szülői értekezletekre, fogadóórákra, megkérdezzük, hogy mi van a gyerekkel, örülünk, ha minden rendben, meghallgatjuk, ha valami nem stimmel, aztán szép csendben hazaballagunk. Javaslatot nemigen teszünk, ha mégis, inkább a szülői munkaközösségen keresztül. Egyrészt mert így szocializálódtunk, másrészt mert nem szeretnénk félreértést, konfliktust, azt pedig végképp igyekszünk elkerülni, hogy a tanárok úgy érezzék: beleszólunk a munkájukba. Pedig nekünk is közünk van ahhoz, hogy mi történik a gyerekeinkkel az iskolában, milyen a környezetük, hogy érzik magukat az órákon, mennyire motiváltak a tanulásban. És mindezért mi is sokat tehetünk. Ezeket hangsúlyozza a Mi Iskolánk projekt is. 

Amikor a tanárnak nincs ötlete…

“Harmadikos a kisfiam. Tipikusan az a nyüzsgő alkat – meséli László Flóra, az UCCU Roma Informális Oktatási Alapítvány ügyvezetője. – Idén új tanítónőt kapott az osztály, egy lelkes, de kezdő fiatal pedagógust. Amikor kiderült, hogy a kisfiamnak gondot jelent bizonyos szabályok betartása, minden jószándéka ellenére eszköztelennek bizonyult. Jöttek a büntetések, egész addig, amíg mindennek a híre el nem jutott hozzám. Kértem egy időpontot, bementem, és udvariasan elmondtam neki a saját tapasztalataimat. Adtam egy kvázi használati utasítást a gyerekhez. Nagyon jól fogadta, a gyerek »túl aktív« magatartása pedig teljesen kezelhető lett.”

“Isten őrizz, hogy a kontrollt lássák a tanárok a kezdeményezésben!”

Bár maga a projekt csak idén novemberben indult el, a szülők és civilek bevonásának ötlete egyáltalán nem új keletű. “2011 óta dolgozunk együtt az érintett, oktatásügyben és ifjúságügyben jártas civilszervezetekkel – folytatja László Flóra. – Régóta téma volt köztünk, hogy jó lenne elindítani egy mozgalmat, ami arra ösztönözné a szülőket, hogy aktív szerepet vállaljanak az iskolákban, szorosan együttműködve a tanárokkal. Jelenleg az állami oktatási intézmények jelentős részéből szinte teljesen ki vannak zárva a szülők. Persze vannak szülői értekezletek és be lehet szállni az osztályterem szépítésébe, de a bevonódás nagyjából ennyiben ki is merül.

Pedig a szülők rengeteget tehetnek azért, hogy a gyerekek jobban szeressenek iskolába járni. Az, hogy milyen téren, iskolafüggő. Valahol egy új ADHD-s gyerek érkezése jelenti a kihívást, máshol a feszültség egyes gyerekek között, vagy az a dilemma, hogy hogyan vigyék ki az órák egy részét a szabadba. Ezekre sokszor van jó ötletük a szülőknek, csak ez legtöbbször ki sem derül. Ha pedig ők tanácstalanok, civilek biztosan tudnak tippeket adni. A cél az, hogy rendszeres legyen a kommunikáció, elsősorban a szülők és a tanárok között. A cél a partnerség, az együttgondolkodás, a segítés, nem pedig a tanmenetek átírása.”

Unalom helyett örömórák

A Mi Iskolánk kezdeményezésnek máris van két példaértékű esete. Az egyik Juhászné Devecseri Valériának köszönhető, aki a pécsi Bártfa Utcai Általános Iskola igazgatónője. “Miért bukik meg annyi gyerek nálunk? – tette fel a nagyon nyomasztó kérdést kinevezése után. – Lehet, hogy nem tudunk alkalmazkodni a gyerekek igényeihez?” A megkérdezett diákok szerint az órák unalmasak voltak, “a tanár nem csinál semmit, csak a tananyagot olvassa fel, valamikor egy órán belül többször is, ez a negyedik óra után már egy kicsit idegesítő”. “A tesin, rajzon, ja és az infón kívül az összes óra ilyen” – sorolják a kritikákat a diákok.

Hogy mit csinált erre az iskola?

Először megváltoztatta a környezetet. A falakat (szülői összefogással) színesre festették, a folyosókat kidekorálták a gyerekek alkotásaival, az osztálytermek polcait ellepték a játékok és a növények. Bekerült a terembe egy úgynevezett “beszélgetős” szőnyeg is, a gyerekek itt kezdik és itt zárják a napot a tanáraikkal. Majd meghívták az oktatási kérdésekkel foglalkozó civil szervezeteket, hogy segítségükkel a szigorúan vett tanórák “örömórák” legyenek. Kinyitották a kapukat a szülők előtt is, meghallgatták a javaslatokat, ezeket beépítették a mindennapokba. Végül játékosabbá tették a tanítási órákat.

Az eredmény? Két évvel ezelőtt 22 gyerek bukott meg, tavaly már csak 5. A gyerekek pedig ma már nem akarnak suli után azonnal hazamenni.

László Flóra szerint a tapasztalatok nagyon jók, egyre több iskola “nyitja ki a kapuit”. Akciójuk egyik célja, hogy egymásra találjanak azok, akik egy-egy iskola életében változást akarnak, ezért partnerséget kötöttek a Mi Utcánk kezdeményezőivel is. Így a Mi Iskolánk kampány résztvevői könnyebben elérhetik egymást és könnyebben megbeszélhetik, hogy mit tehetnek együtt a szerethetőbb iskolákért.

Minden gyerek baromi jó valamiben

A másik inspiráló történet központi szereplője a Motiváció Tanoda, ennek önkéntesei a gyerekeken keresztül szeretnének változást elérni. Mentoraik rendszeresen tartanak a gyerekeknek játékos felzárkóztató foglalkozásokat. “Semmi különleges nincs abban, amit mi csinálunk, egyszerűen csak úgy bánunk velük, ahogy szeretnénk, ha ők is bánnának velünk” – állítja Kelemen Valéria, a tanoda vezetője. 

Mi csak szeretjük őket. Nincsenek előítéletek. Csak odafigyelés.

“Tény, hogy sokat kell beletenni. Emberileg is, és az idő szempontjából is. El kellett dönteni azt is, hogy leckegyár leszünk vagy fejlesztő közeg. Az utóbbi lett a fontosabb.”

Egyértelműen az a projekt legfőbb célja, hogy mindenki motivált legyen a változásban: szülő is, tanár is, gyerek is. De mi motiválja az önkénteseket? “Nem veszthet el egy ország ekkora szürkeállományt – mondja erről Márton Gábor, a tanoda egyik mentora. – Nem tudsz olyan gyereket mutatni, aki ne lenne valamiben baromi jó.”

Nehéz elfogadni, hogy elvesznek emberek, csak azért, mert van egy rendszer, ami nem jól működik.