Amíg jöttem ide, azon gondolkodtam, hogy míg Shakespeare után olyan klasszikus figurák maradtak, mint Hamlet, Rómeó, III. Richárd, Jókai után a Baradlay fivérek, Tímár Mihály vagy Kárpáthy Zoltán, utánad kik maradnak? Mirr-Murr, Gombóc Artúr, Süsü vagy a Nagy Hohoho-horgász…
Ennél nagyobb baj azért ne legyen! Én nagyon büszke vagyok rájuk. Nem akarok álszerénykedni, igenis vállalom, hogy hál’ isten, jól sikerültek. Évtizedek óta élnek-halnak értük, szeretik őket a gyerekek. Több generáció számára jelentenek valamit. Mi többet akarhatnék?
Szerintem az égi hatalmak sem óvhatnak meg attól, hogy klasszikussá váljál.
Szülővárosomban már szobrot is emeltek Bagamérinek! Ez szinte már maga a halhatatlanság! De tényleg, nekem nagy öröm tudni… Weöres Sanyi bácsi, akit egyik mesteremnek tekintek, hangoztatta, hogy ugyanaz a szint a gyerek- és a felnőttirodalom. Nincs külön ilyen meg olyan. Ő sem írt külön gyerekeknek meg külön felnőtteknek, hanem ugyanazzal a sziporkázó tehetséggel verselt, és azok szinte mind remekművek. De nem csak ő, a magyar irodalomban szinte mindenki írt olyan művet, amit imádnak a gyerekek. Petőfi is, Arany is, Vörösmarty is meg József Attila a Vén Csoszogit, meg Móricz Zsigmond is… Majd leestem a székről, amikor összeállt nekem, hogy az egyik legnagyobb írógéniusz írta, hogy “Volt egy török Mehemed, sosem látott tehenet…”
Meg Móra, Gárdonyi és Karinthy is…
Persze! A Tanár úr kérem, az egy csodamű! És Molnár Ferenctől a Pál utcai fiúk! Ahhoz fogható regény azóta sem született. Az egész világon olvassák gyerekek milliói! Molnár zseniálisan érzett rá, hogy nem kell ebben a műfajban félni az érzelmek elszabadulásától, hogy a halált is a gyerekek képébe lehet vágni, nem kell selyempapírba csomagolni – csak olyan szinten kell tudni írni róla, mint ő…
Te sírsz Nemecsek halálán?
Elérzékenyülök. Nem vagyok az a sírós alkat, talán kétszer sírtam egész életemben, akkor is a kutyáim halála miatt.
Ilyen kemény vagy, vagy ilyen gyáva?
Ezen majd elgondolkodom… A múltkor a feleségemmel megnéztük a Feketeszárú cseresznyét, ő végigsírta, én viszont, azt hiszem, nem mertem. Lehet, hogy gátlásosabb vagyok annál, hogy teljesen szabadjára engedjem az érzelmeimet. Egy másik mesterem, Kormos Pista olyan filmeket szeretett nézni, amin, mint mondta, úgy sírhat, mint egy cselédlány. Röhögni viszont nagyon tudok, és merek. Hangosan, tele pofával. Sokszor írás közben azért csukom be a szobám ajtaját, mert félek, hogy furcsákat gondol rólam a család. Írok, és közben fel-felvinnyogok…
Ha nem az Ember tragédiája írása közben teszed, akkor nincs semmi gond ezzel…
Szerencsére azt már megírta előttem Madách! Én csak a magam kis egyszerű meséin dolgozom, de akkor is kicsit kínosnak érzem, hogy a saját poénjaimon vihogok. Ha eszembe jut egy jó név, azon elkacarászok. Arra hamar rájöttem, hogy nagyon fontosak a mesében a karakteres jó nevek. Például az Oriza Triznyák. Arra kifejezetten büszke voltam. Az Oriza gyerekkoromban volt valami ismert tápszer, és nagyon megtetszett a hangzása, ahhoz szerettem volna valami jópofa hangzású keresztnevet, olyat, mint például Mikszáth ragyogó leleményei. Kicsit csavargattam a szavakat, és lett belőle a Triznyák. Hát így.
Bagaméri..?
…ki a fagylaltját maga méri? Tényleg létezett egy ilyen fagylaltos odahaza, Kisújszálláson. Bennem maradt a neve, és évtizedekkel később, amikor írtam a Keménykalap és krumpliorr című gyerekregényemet, teljesen magától értetődő volt, hogy a fagylaltost csak róla nevezhetem el. Mint mindenkinek, nekem is az igazi, kiapadhatatlan kincsesbányám a saját gyerekkorom, emlékeim, képzeteim, vágyaim, ábrándjaim, tapasztalataim, benyomásaim. Hiszen akkor még valamennyien zsenik voltunk, valóban géniuszként vágtunk neki a világnak. Hittük, hogy bármik lehetünk, bármi történhet velünk, bármit megvalósíthatunk, nem vált szét a világ úgymond realitásra és illúziókra, a kettő együtt élt bennünk. Nem volt még bekasztlizva számunkra a világ, nem tanultuk meg a mórest, nem csupán olyasfajta szempontoknak akartunk megfelelni, hogy betagozódjunk, hogy megbízható, derék honpolgárok váljanak belőlünk. Evidensek voltak olyan fogalmak, mint a születés, halál, képzelet, tárgyi valóság, hit, tudás, értette egymást ember, állat, növény. Mesélni annyit jelentett, mint birtokba venni a világot, megragadni valamit abból a csodából, ami körülvesz bennünket, ami az életünk valójában.
| Névjegy • 1936-ban született. • Bár felvették a Zeneakadémiára, mégis a jogi, majd a bölcsészeti egyetemre ment, de nem fejezte be tanulmányait. • Ifjú költőként indult az irodalmi pályán, és közben, hogy megélhetését biztosítsa, újságokba is írt. • 1968 után a televíziónál lett dramaturg. • Barátja, Kormos István nógatására kezdett el meséket írni – fantasztikus sikerrel. • Könyvei, a Keménykalap és krumpliorr, a Mirr-Murr, a Pom Pom, a Süsü, a sárkány, a Nagy Hohoho-horgász generációk kedvencei, a gyermekirodalom alapművei lettek. • A Pesti Magyar Színház díjat is alapított róla. |
Te többet meg tudtál őrizni magadban a gyerekből, vagy képes vagy jobban előhozni magadból?
Az is lehet, hogy elfelejtettem felnőni, és gyerek maradtam… De ez csak önáltatás volna a részemről. Persze hogy sok mindent elvesztettem én is abból a régi nyitottságból, befogadókészségből, szabadságból, amilyen akkor voltam.
Milyen voltál akkor?
Nagyon rossz! Nagyon vad, eleven, megátalkodottan kíváncsi. Sokszor elvert az anyám, és bátran állíthatom, hogy egyetlen alkalommal sem ok nélkül. Biztosan nagy gazfickó lettem volna, ha nem kerülök be a békéstarhosi, akkor legendás zeneiskolába. A kollégium, az együtt éneklés és maga a szüntelen gyakorlás nagy fegyelemre késztetett, és megtanított alázatra is.
Miért nem lettél hegedűművész? Nagyon tehetségesnek tartottak…
Akkor nem vonzott sem az előadói pálya, sem ami ezzel együtt járt. Ma azt mondom, hogy alkatilag az interpretáció idegen volt számomra. Hogy a mégoly zseniális mesterek által írt műveket tolmácsolhatom. A kreativitás érdekelt jobban. Olyat csinálni, ami lehet, hogy nem is olyan jó, de még senki más nem csinált. Ezért sem fordítottam soha, inkább vállaltam a nyomorgást, miközben a többi fiatal költő ekként tudott pénzhez jutni, mert én nyakas voltam, és nem akartam a saját szavaimat adni más alkotásához. Sajnáltam volna.
Miből gondoltad, hogy te tudsz mesét írni?
Mesélni ösztönösen tud, mesét írni viszont csak megtanulhat az ember. Tehát nem is gondoltam arra, hogy mesét, gyermektörténeteket írjak. Természetesen én is címeres, nagy költő akartam lenni, és mámoros érzés volt számomra, hogy megszerettek, befogadtak, és maguk közé valónak tekintettek az irodalom akkori vezető egyéniségei, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Vass István, Kellér Andor és a többi élő klasszikus. Ott ülhettem az asztaluknál a Hungária kávéházban, figyelhettem őket, és ez nekem óriási élmény volt. Déry mondta egyszer, hogyha velem kezet fogsz, akkor két kézfogásnyira vagy Jókai Mórtól! Azt meg én teszem hozzá, hogy egy kézfogásnyira lettem Kosztolányitól, Babitstól, József Attilától, hiszen ők még ugyanígy egy asztalnál ültek velük. Varázslat volt tehát számomra, életre szóló muníció. Ott lett többek között barátom Kormos István, aki tanácsolta, hogy kezdjek meséket írni, mert az számos magyar írónak biztosított akkoriban a versírással szemben egzisztenciát. Én féltem, hogy nem tudok, ő azonban ösztökélt, hogy próbáljam csak meg, és biztos abban, hogy belejövök! Próbálgattam, és kínkeservvel kiizzadtam magamból egy vékonyka kötetnyit. Szerintem a történetek is vékonykák voltak, ám Kormos egy vakmerő ötlettel odaadta a kor nagy festőjének, Bálint Endrének, hogy illusztrálja. Ő elvállalta, ebből született közös kötetünk, és ennek sikerében az illusztrációk nagyobb szerepet játszottak, mint a szöveg. Ez például nagy tanulság volt számomra, és a Pom Pom-történeteket már együtt találtuk ki a zseniális Sajdik Ferenccel! Hogy mennyire fontos a megjelenítés, azt mutatta a Keménykalap és krumpliorr megfilmesítésének sikere. Emmy-díjat nyert, ami a tévéfilmek Oscar-díjának számít. Egészen kis költségvetésből Óbuda utcáin forgattuk, és világsiker lett belőle. De legjobban az maradt meg bennem, hogy forgatás közben az akkor operatőrként dolgozó Ráday Misi egy méternyire a földtől tartotta a kameráját, és biztatott, hogy nézzünk időnként bele! Belenéztem, és onnan egy egészen más perspektívából kezdtem látni a világot. Egy méternyiről, ahonnan a gyerekek nézik az életet, egészen más minden. Mások lesznek az arányok, nagyságrendek, fontosságok, érzékenységek. Bármilyen furcsa, nem összemegy, hanem kitágul ilyenkor a világ. Menet közben aztán rájöttem az írás egyéb fortélyaira is. Például hogy mennyire fontos, hogy kellően karakteresek legyenek a szereplők, legalább ennyire fontos, hogy frappánsak legyenek a neveik is, mert az már fél sikert jelent. Szerintem ezért válhatott annyira népszerűvé a Festékszóró Hapcibenő, Slukk Ödön vagy akár Mirr-Murr, a kandúr… Ők aztán elkezdik élni a maguk életét a lelkemben, és amikor nagyjából felsejlettek bennem, akkor ülök le az asztalomhoz, és kezdem el leírni. Ez a legélvezetesebb fázis számomra, amikor szavakká, mondatokká válnak a bennem gomolygó elképzelések, és megszületik maga a szöveg. Ez jelenti a mámort. Hasonlóan talán ahhoz, amikor a festőművész ecsete nyomán megjelennek a vásznon a valódi színek. Amikor elkezd élni a mű, majd amikor olvasni fogják, a gyerekek lelkében válik organikus egységgé…
Az elmúlt fél évszázad alaposan megváltoztatta a gyerekek viszonyát a mesékhez. Jött az animáció, a Harry Potter, Batman, jöttek a számítógépes lehetőségek. Ezzel együtt a te meséid, történeteid még mindig élnek, hatnak, újabb generációk nőnek fel rajtuk… Mit gondolsz, mi lehet az oka?
Szerintem a formák, kulisszák, előadásmódok változhatnak. Változhat a nyelvhasználat is, de a lényeg mindig ugyanaz marad. Igényünk az igazságra, a szeretetre. A törekvés, hogy megismerjük mindennapi életünk alapvető indítékait és törekvéseit. Lehetőségeinket, korlátainkat, önmagunkat, kapcsolatainkat, vágyainkat, szorongásainkat, örömeinket, bánatainkat… Az igazi mesék, ifjúsági történetek mind ezekről szólnak. Tanítanak élni. Ideig-óráig lehet divat, elkápráztathat az üres technika, a forma, de a gyermeki lélek alapvetően nem változik. Rendre a lényeget keresi, azt szívja magába, onnan merít, ahol valódi értéket kap. Ez tesz örök optimistává.
A nagy francia író, Flaubert világhírűvé vált regénye kapcsán kijelentette, hogy “Bovaryné én vagyok”! Adott esetben ki tudnád jelenteni, hogy a Süsü meg te vagy?
Legalábbis jobb pillanataimban reménykedem benne, hogy akár lehetnék is… Legalábbis szeretnék ennyire talpraesett, bölcs, derűs és főként szerethető lenni, mint amilyennek kitaláltam és megírtam őt. Sajnos a napi életben nem mindig tudok. Igen, meg kell állapítsam, hogy kedvenc hőseim különbek, mint én magam vagyok. Persze ha esetleg ők írnának meg egyszer engem…?