75 éves volt Salamon Béla, amikor beállított az orvosához: Új télikabátot kéne vegyek. Mondja, doktor úr, őszintén, még érdemes? Az orvos alaposan megvizsgálta, aztán csak annyit mondott: persze, Béla bátyám, vegye meg azt a télikabátot! Csak ne túl drága szövetből…
Kazal László legendás magánszáma volt a Borkóstoló, amelyet a világon nem akadt komédiás, aki úgy tudta volna előadni, mint ő. Tudományos előadást imitált a borkóstolás fortélyairól, és miközben magyaráz, berúg, mint egy szamár. A poharakba mindig maga készítette be az általa kavart szörpöket, ám az 1000. előadásra kollégái megtréfálták, és borokat töltöttek a poharakba. A hatás nem maradt el, csak más lett. Kazal annyira zokon vette a csínyt, hogy soha többé nem játszotta el a műsorszámot.
Kabos László a 60-as évek végén Ausztráliában turnézott. Az egyik előadás után odalépett hozzá egy néző, elmondta, hogy ő nyilas parancsnok volt a vészkorszakban, azután vándorolt ki, és most nagy megtiszteltetés volna számára, ha vendégül láthatná a művész urat. Kabos udvariasan válaszolt: “Nézze, én egy ízben már élvezhettem a vendégszeretetét. Nagy szerencsével éppen hogy túléltem. Most talán jobb, ha nem kockáztatok…”
Három eset, három példázat a bölcsességről, esendőségről, méltóságról, öniróniáról, hivatásról. Három rendkívüli emberről, művészről, mulattatóról: Salamon Béláról, Kazal Lászlóról és Kabos Lászlóról, akik hozzátartoztak, a mai napig hozzátartoznak életünkhöz, köszönhetően a nosztalgia-, kívánság-, múltidéző műsoroknak. A világ, amelyben fogantak, a pesti kabaré legendás aranykora, már rég letűnt. A poénjaik jó része idejétmúlt, az előadásmódjuk is tűnhet avíttnak, az egyéniség varázsa, az örök azonosulás az örök kisemberrel azonban átsüt rajtuk. Ők hárman azon vásott deviánsok közé tartoztak, akik keserűségeik dacára is hivatásuknak tekintették, hogy megpróbálják életünket vidámabbá, napsugarasabbá, szerethetőbbé tenni. Nem próbálták elhitetni, hogy a világ szép, jó, igazságos, csupán a lényegre mutattak rá: hogy az élet olyan, amilyen, de mindennek ellenére próbáljuk élvezni! Jókedvünket lelni benne, szeretni, és csetléseinken-botlásainkon legalább tudjunk tiszta szívvel nevetni.
Salamon Béla – Ha én egyszer kinyitom a számat…!
Salamon Béla 1885-ben született Beregrákoson, onnan hozza fel a testvére Pestre, hogy jobb iskolában tanulhasson. A Wesselényi utcai iskolában egy Kann Gyula nevű fiúval kerülnek egymás mellé, ám pedagógiai értelemben nincsenek építő hatással egymásra. Végigmarháskodják az órákat. A retorzió nem marad el, rövid úton kivágják a két semmirekellőt. Egyikük a színház felé veszi útját, nevet változtat, és Kabos Gyulaként lesz a filmtörténelem egyik legnagyobb mulattatója. Másikuk az utcán botorkálva lát meg egy táblát Lusztig Ede Rákóczi úti textilüzletének kirakatában, és jelentkezik kereskedősegédnek. Az üzlet szemben van az akkori Nemzetivel, a művésznők gyakran megfordulnak a boltban, és a mitugrász segéd viszi utánuk az öltözőbe a megvásárolt holmit. Így Salamont a színpad varázsa mind inkább hatalmába keríti. Ennek a csábításnak a hatására jelentkezik a Szabók Szakegyesületének színházi társulatába. Itt figyelnek fel először rá, és kap egy epizódszerepet a Budapesti Orfeumban. Egy bakát kell alakítania, aki a jelenet közben elalszik a színpadon. A jelenet nagy sikert arat, de a bomba a tapsviharnál robban, amikor kiderül, hogy Salamon valóban elaludt, és a közönség hahotázása közepette csak hosszas rázogatással lehet felébreszteni. Az Orfeumból ugyan kirúgják, az esetnek azonban híre megy, és ez komikusi karrierjének kezdetét jelenti. Sokat lendít a pályáján barátsága az addigi kedvenccel, Szőke Szakállal. A világháború idején odaadja bakancsát a frontra induló Szőke Szakállnak, ő hálából Salamonnak adja a Vonósnégyes című jelenetének előadási jogát arra az esetre, ha nem jönne vissza. Szerencsére visszajön, ám rövidesen továbbutazik, Hollywoodban próbál szerencsét. A jelenet előadására tehát csak Salamon Béla jogosult, és számára a szerep a következő fél évszázadban embléma lesz, szinte összeforr személyiségével a főnökénél bevágódni akaró, magát hegedűművésznek kiadó alkalmazott, Salgó úr figurája. Minden szabálytalan, amit csinál, ellentmond a pódium előírásainak. Nem a partnereihez szól, hanem kifelé, a közönségnek beszél, sajátos, ízes, amolyan terézvárosi jiddis hanghordozással, szélesen gesztikulál, egy-egy jellegzetes mondatát többször is elismétli, hogy az megragadjon a közönségben. Így vált a mai napig is szállóigévé a “szintén zenéééész!”, a “Lepsénynél még megvóóót!” és a “ha én egyszer kinyitom a szááámat, ha én egyszer elkezdek beszééélni!”. Ő nem alakítja szerepeit, hanem magára húzza, és teszi salamonbélássá. Ahogyan az életben is ugyanazt a mackós, kedves, lojális figurát hozta a kávéházban, imádott csapatának, az MTK-nak szurkolva a meccseken vagy a színházi büfében. Az örök kisembert, aki humorral, emberséggel, ügyességgel megőrzi méltóságát, és túlél mindent.
A vészkorszakban az egyik keretlegény puskával a kezében megkérdezte tőle: hány éves maga, Salamon? “60 leszek! – hangzott a válasz, majd hozzáfűzte: – Mondja, aranyoskám, leszek?” Lett. És ’45 után folytatja “kispolgári csökevényként” a maga diadalútját. Neki nem elég a derű, a mosoly, a kacagás, ő addig nem nyugszik, amíg nem fetreng mindenki röhögőgörcsben a nézőtéren. 81 éves koráig játszik folyamatosan a Vidám Színpadon, a rádióban, televízióban. Évad közben betegszik meg, és adja át helyét barátjának, Kazal Lászlónak. Egy este, előadás előtt nem sokkal, pizsamában megjelenik az öltözőjében Salamon Béla. “Lacikám, ma én játszom, ha megengeded!” – mondja. Beöltözik, és a közönség legnagyobb megdöbbenésére a záró számban ő jelenik meg. Valóban véget érni nem akaró tapssal ünneplik. Ő az öltözőben ismét pizsamájába bújik, taxit hív, és visszaszökik a kórházba. Lefekszik, elalszik, és többé nem ébred fel. Úgy halt meg, ahogyan élt. És úgy élt, ahogyan meghalt.
Kazal László – Énekeld el a telefonkönyvet!
Salamon Béla utolsó estéjének döbbenetes történetét évekkel később a leghitelesebb tanú, Kazal László mesélte el megrendítően egy televíziós interjú során. Nem volt ő sem mintatanuló, a kereskedelmi iskola második osztályában 12 tantárgyból bukott meg, csak tornából és énekből sikerült átevickélnie. Bánatában elszegődött újságkihordónak, majd kifutó, pincér, villanyóra-leolvasó volt. Később beiratkozott Rákosi Szidi színésztanodájába. Évekig vidéki társulatoknál tengődött. A megélhetést a nyakkendőkészítés, a parkett-tánc, a dzsesszdobolás és a báréneklés biztosította számára. Nem éppen fényes karrier, de ezekben a ténykedésekben saját bőrén, testközelből tanulta meg a szakma legalapvetőbb fogásait, hogy a reflektorfényben állónak folyamatos intenzitással kell hatnia a körülötte lévőkre. Talán nem is akadt a pályán, aki olyan bensőséges kontaktust tudott volna kialakítani a közönséggel, mint ő, aki a frenetikus humort, plasztikus előadókészséget, tökéletes zeneiséget ennyire tudta volna ötvözni.
Pályáján nagy ugrást jelentett, amikor napi 10 pengős gázsiért az Angol-park szerződtette slágerénekesként, hiszen “megvan a napi steksz”. Itt figyelt fel rá az akkoriban induló magyar hanglemezgyártás, és vált belőle az egyik első lemezsztár. Gyorsan jövő és még évtizedeken át változatlanul megmaradó népszerűsége ugyanakkor csapdát is rejtett. Hatalmas eredmény, hogy slágerei sikere után – Szeressük egymást, gyerekek, 2×2 néha 5 – elkezdtek neki külön speciális számokat írni, kiaknázva briliáns beszéd-, pontosabban hadarótechnikáját, svungját, poentírozó képességét. Így születtek meg a Kazal-kuplék, a Cipzártól a Telefonkönyv elénekléséig, amelyek azóta is egyedülállóak, a műfaj megközelíthetetlen csúcsai. Ugyanakkor fantasztikus nimbusza, népszerűsége valamelyest be is szorította, nem bontakozhatott ki a benne szunnyadó színészi tehetség. Annyira eggyévált egészen sajátos, harsányságában is visszafogott humorával, hogy szinte istenkísértésnek számított szerepbe tuszkolni személyiségét. Nem is igen merte vállalni senki ezt a kockázatot. Működési területe a színház megalakulásától a Vidám Színpad maradt, ott viszont az egyik kulcsember. Annak a bizonyos fellépésnek a történetét évekkel később mesélte csak el kamerák előtt. Mint később kiderült, ez volt Kazal Lászlónak is az utolsó nyilvánosság előtti megjelenése. Néhány nap múlva, 72 éves korában meghalt. Még az interjú adásba kerülését sem érhette meg.
Kabos László – A veréb is madár
Egyszer az akkori idők egyik legtöbbre tartott, kitüntetésekkel elhalmozott és erre joggal büszke színművésze mesélte, hogy amikor egy műtét miatt kórházba került, és a kórteremben kiderült, hogy ő is színész (!), az iránt kezdtek el szobatársai érdeklődni, hogy ismeri-e Kabos Lászlót. Ő pedig, a sokszoros mindenféle-díjas művész, hogy imponáljon a többieknek, azt füllentette, hogy jó barátja! Mert ugye fontos a rang, a szakmai elismertség, de adott pillanatban mégiscsak fontosabb az emberek szeretete. Ezt az életérzést varázsolta művészetté Kabos László. Sárvárról jött, némi mauthauseni kerülővel Budapestre. Családjának nagy része ott veszett, az élve maradottak Amerikába vándoroltak, ő adott magának ötévnyi lehetőséget. Ha addig nem lesz híres színész belőle, akkor ő is megy. Gyerekkorától bohóc akart lenni, nevettetni akart. Kezdetben alkalmi társulatokban, főként parodistaként lépett fel, majd statiszta volt a Pódium kabaréban. Rövidesen az alakuló Vidám Színpad alapítóinak egyike lett. Krauszként született, de Kabos néven vált híressé. Életveszélyes kihívás a zseniális névrokon árnyékában. Ő lett a köznyelvben, alacsony termete okán a Kiskabos, vagy a hajszíne miatt a Vöröskabos. Kezdetben főként magánszámokban szerepelt és aratott forró sikereket. Megfogta a közönséget magabiztos kiállása, ízes, “vazs” megyei tájszólása, varázsos mesélőkedve, dévaj öniróniája, határozott odamondogatása. Feledhetetlen sikerszériái: a Doktor urat, Molnár Ferenc remekét csaknem másfélezerszer játszotta. Hasonlóan átütő sikert aratott a Majd a papában, a Dollárpapában, a Nyolcadik osztályban vagy a Szexbogyóban. Évekre előre kellett jegyet váltani, ha be akart jutni valaki egy előadására. Filmbéli bemutatkozása a Veréb is madárban azóta is emlékezetes, a magyar filmtörténet egyik legnagyobb kasszasikerét hozta, közel hatmillióan nézték meg. A legnagyobb büszkeséget azonban egy levél nyomán érezte. Este, hazaérkezve találta az íróasztalán. Egy betörő írta, aki napközben ott járt, de amikor rájött, hogy kedvenc művészéhez tört be, visszatett mindent a helyére. Utószóban még tisztelettel kérte, hogy ha tudna két jegyet otthon hagyni a vasárnapi kabaréra, megköszönné, ugyanis el szeretné vinni a színházba a mamáját… Kabos másnap kitett két jegyet és egy bonbont az asztalra, ami annak rendje és módja szerint, estére eltűnt…
Ötvenedik születésnapját az ország ünnepelte, barátja, Kellér Dezső akkor mondta e klasszikussá vált szavakat: “Lacikám! Pályád sima volt, egyenletes. Egy színész karrierjét sok veszély fenyegeti. A naiva felett eljárhat az idő. A bonviván elhájasodhat. Az énekes berekedhet. Téged kezdettől fogva csak egy veszély fenyegetett. Hogy az idők folyamán megszépülsz. A sors kegyes volt hozzád!” 81 éves korában halt meg. Utolsó hónapjaiban sokat szenvedett, nem a fájdalom, betegség miatt, hanem mert a szavak, sziporkák, poénok embere a hangszálpolip következtében nem tudott beszélni. Szó nélkül halt meg. Slussz – poén…
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: |
