Andor Éva: “Nem én vagyok a fontos, hanem amit csinálok!”

Sokáig keresgéltem utánad az interneten, de szinte semmi kézzelfoghatót nem találtam. Kerülöd a nyilvánosságot?
Nem kifejezetten, de tény, hogy nem tudok szaftos botrányokkal szolgálni, talán ezért nincsenek velem tele a bulvárlapok. Ennek ellenére sokszor megkeresnek, ami számomra azt jelzi, hogy mégiscsak kíváncsiak rám az emberek. Ezek szerint az is érdekli őket, ami normális.

Pontosan mit értesz azon, hogy normális?
Például azt, hogy 19 éves korom óta keményen dolgozom, nem is tudom olyan szakaszát megnevezni az életemnek, ami ne munkával vagy tanulással telt volna el. Az utóbbi tizenkét, televíziózással töltött évet különösen élveztem. A képernyőn való szereplés sok emberben a léha, csillogó élet képzetét keltheti, pedig ez csak a látszat. Egy hírműsor vezetője számára néha napi tíz óra megfeszített koncentrációt jelent. Nincs időm közben magamon gondolkodni, és magammal foglalkozni.

Talán pont ezért tűnsz olyan természetesnek és hitelesnek.
Köszönöm, hogy ezt mondod, annál is inkább, mert pont ez a két legfontosabb feltétele ennek a szakmának. A nézőket ugyanis nem lehet becsapni. A manírok még soha senkinél nem pótolták sem a felkészültséget, sem az egyéniség kisugárzását. Én is tévénézőként kezdtem valaha, pontosan tudom ezt.

Mikor határoztad el, hogy átülsz a másik oldalra?
Elég későn, huszonhat évesen jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem riporter-műsorvezető szakára, előtte magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szereztem az ELTE-n. Pedagógiából azonban már le sem vizsgáztam, mert a gyakorló tanításon rájöttem, hogy nem nekem való. Nem mintha nem tetszett volna, hiszen a diákok elismeréséért minden pillanatban meg kellett küzdeni, valami mégis hiányzott belőle. Persze az is benne lehetett a döntésemben, hogy már van egy pedagógus a családban, édesanyám, és én semmiképpen nem akartam kitaposott ösvényen járni. Szerettem volna megtalálni a saját utamat. Még három évnek kellett eltelnie mindenféle nemszeretem irodai munkákkal, mire rájöttem, mi lesz az.

Mi vezetett el a felismeréshez?
Elkezdett hiányozni a szereplés. Egyszer csak bevillant, mennyire jól éreztem magam 19 évesen a Produkció című ifjúsági tévéműsor vezetőjeként. Véletlenül jött szembe velem valaki, megkérdezte, nem lenne-e hozzá kedvem, és én igent mondtam. Egy évig tartott, aztán levették az MTV műsoráról, de azalatt én jól kijátszottam magam. Lubickoltam a szerepben.

Furcsa, azt mondod, a szereplés a lételemed, közben inkább nyugodt, befelé forduló típusnak látszol.
Ne téveszd össze a szereplésvágyat és az exhibicionizmust! Én soha nem magamat akartam mutogatni, eszembe nem jutna például, hogy elárasszam az internetet a fotóimmal. A képességeimet szerettem volna kamatoztatni. Könnyen kommunikálok, gyorsan tanulok, és szeretek információkat átadni. Mindeközben nincs lámpalázam, kifejezetten inspirál a helyzet. Ennyi. Ez egyfajta tehetség, ugyanúgy, mint a jó énekhang vagy a logikai készség.

Szóval megbeszélted a szüleiddel, hogy irányt váltasz, és ők támogattak. Nem érezted magad kicsit túlkorosnak egy második egyetemhez?
Tudod hányszor hallottam ezt!? Csupa 18-20 évessel jártam együtt az órákra. De engem ez egyáltalán nem zavart. Nem is tudom, honnan merítettem ennyi önbizalmat. Pontosabban dehogynem, édesanyámnak kell érte köszönetet mondanom. Gyerekként annyi szeretettel, odafordulással nevelt, hogy az elmondhatatlan. Hároméves koromban elváltak a szüleim, attól kezdve az öcsém és én anyuval éltünk. A mai napig azt hallom tőle, hogy szép vagy, okos vagy, kislányom, bármit elérhetsz. Igaz, arra is megtanított, hogy mindennek ára van. Már hétévesen fogyókúráztam, mert tudtam, hogy a balettel ez együtt jár, és én nagyon szerettem volna balerina lenni.

Balerina???
Igen. De sajnos túl magasra nőttem, és emiatt nem vettek fel a balettintézetbe. Az volt életem első nagy csalódása. Viszont örökre megtanultam, hogy az embernek soha nem szabad a képességeivel szemben haladnia. Abba az irányba kell elindulni, amerre a sikert sejtjük. Egyértelmű volt, hogy nekem szerepelnem kell, hiszen folyton szavaltam az iskolában – csak meg kellett találnom a terepet hozzá. Először a színészetre gondoltam, meg is próbáltam, de sajnos nem sikerült. Én azonban nagyon elégedett voltam azzal is, hogy felvettek a magyar szakra. Hatéves korom óta imádtam olvasni, később az írással kötöttem szoros barátságot. Volt idő, amikor esszéket írtam különböző folyóiratoknak. Ott tér nyílt a szubjektivitásnak is.

Szóval mégiscsak fontos számodra, hogy a saját véleményed is megjelenjen a munkádban! Erre egy hírműsor vezetőjeként viszonylag kevés lehetőséged adódhat.
A hírekben valóban nem lehet benne, amit velük kapcsolatban gondolok, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne érdekfeszítően, sőt időnként humorosan is elmondani őket. Éppen ez jelenti a kihívást! Mindig meg kell találni a módját, hogy azzal a leszűkített eszköztárral, amely a rendelkezésünkre áll, lekössük a nézők figyelmét. Gondolj bele, hogy amíg egy magazinos kolléga kézzel-lábbal gesztikulálhat, belecsempészheti a személyiségét abba, amit csinál, nekünk csak egy szűk kivágás és legfeljebb papír és toll jut. Éppen ezért rendkívül koncentrált jelenlét szükséges ahhoz, hogy a műsor át tudja törni az érdektelenség falát. Az embereknek azt kell érezniük, hogy számodra semmi nem fontosabb abban a fél órában, mint az, amit közölsz. És tényleg nincs fontosabb. Előfordult, hogy lement a lázam adás közben, annyira fókuszáltam arra, amit csinálok. Hiszen ha az emberek nem azt látják rajtam, hogy a világ legérdekesebb és legfontosabb dolga az, amit én mondok, akkor hogyan várhatnám el tőlük, hogy ők azt gondolják, és ott maradjanak a képernyő előtt?

Lehet, hogy ezt csak egy érett személyiség képes elhitetni velünk?
Nem biztos, de azt gondolom, húszévesen iszonyú sok munkát és kitartást kellene belefektetni. A nyugati televíziókban nem is szoktak negyvenéves kor előtt hírműsort vezetni. Még én is feltűnést keltettem volna, pedig már 34 éves voltam, amikor bekerültem a Tények esti adásába. Annál is inkább, mert állítólag jóval fiatalabbnak látszottam a koromnál.

Hiába, a magyar televíziózásban elsődleges követelmény a fiatalság és a szépség…
Holott ez a munka sok tapasztalatot, rutint és felkészültséget igényel. Nem véletlen, hogy csak öt év riporterkedés után kezdtem el azt érezni, hogy talán már műsort is tudnék vezetni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell ma is minden alkalommal alaposan felkészülnöm az adásra. Néha reggeltől estig nézem a híreket, hogy meg tudjam írni a mondandómat.

Testhez állnak a műfajjal járó külsőségek is? Arra gondolok, hogy ebben a műsorban klasszikusan kell öltözködni, szolid frizurát viselni…
Én civilben is elég visszafogott vagyok, így aztán nem szenvedek attól, hogy nem viselhetek a hajamban lila csíkokat a képernyőn. Voltam gyakornok vidám, csacsogós reggeli műsorokban, de azok borzasztóan rosszul álltak. Mindig a komolyabb műfajokhoz vonzódtam. Mostanában különös ajándéknak tekintem, hogy a Tények esti adásában híres művészekkel beszélgethetek. Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőrrel kezdődött, aztán jött Jancsó Miklós, Szabó István, Kocsis Zoltán, Fischer Ádám, Vidnyánszky Attila és sok más külföldi zenész, énekes, rendező. Mindig óriási tisztelettel tekintettem ezekre a nagy alkotókra, felemelő érzés személyesen is megismerkedni velük.

A magánéleted nem sínylette meg a karrieredet?
De igen. Évekig a perifériára került. Amikor műsorvezetői tanulmányaimat elkezdtem, még azzal a szerelmemmel éltem, akit 19 évesen ismertem meg. Egy év múlva ő kilépett az életemből. Tragédiának fogtam fel, annál is inkább, mert nehezen szavazok bizalmat a férfiaknak. Utólag mégis úgy gondolom, a legjobb pillanatban történt az a szakítás. Már ott volt számomra a munka – már második évben elkezdhettem dolgozni a TV2-nél –, ami segített elterelni a figyelmemet. Olyannyira, hogy esténként hullafáradtan estem be az ágyba.

Hogyan kapcsolódtál ki?
Énekelni szoktam. A zene mindig fontos volt számomra, édesanyám zenetanár, annak idején csellózni, énekelni tanultam. De nem járok kórusba, csak magamnak dalolgatok. Néha musicalt, mostanában Schubertet. Mikor mihez van kedvem.

Barátok, bulik?
Arra nem nagyon volt időm. Olykor bemutattak valakit, de még sokáig nem éreztem hajlandóságot arra, hogy új kapcsolatot kezdjek. Vagy csak nem jött szembe senki, aki megfelelt volna. Nem tudom.

Aztán egyszer csak…
Amikor megismertem a mostani páromat, az olyan volt, mint egy villámcsapás. Emlékszem, azt gondoltam: de gyönyörű szeme van! Ennek ellenére még sokáig csak barátok maradtunk, később fejlődött szerelemmé a kapcsolatunk. Rengeteget köszönhetek ennek a férfinak. Még soha senkivel nem éltem át azt a mélységes bizalmat, ami kettőnket összeköt. Már önmagában ettől megnyugodtam. Azt se gondolná senki, mennyit hülyéskedünk, ha kettesben vagyunk. Én korábban nem ilyen voltam, de ő kivarázsolta belőlem a játékos énemet, és ezért nagyon hálás vagyok. Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam.

Gyerek? Elmúltál negyven.
Én ezt ennek ellenére nem érzem sürgetőnek. Végül is egészségesen élek, nem iszom, nem dohányzom, rendszeresen sportolok. Meg aztán azzal, hogy másodszor is beültem az iskolapadba, mintha tíz évvel visszacsúsztam volna az időben. Most cirka a harmincas éveim elején érzem magam. Természetesen minél előbb szeretnék családot, észrevettem, hogy máris másképp nézek a kisbabákra az utcán. Nem érdekel, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány, csak olyan legyen, amilyet a kedvesemtől rendeltem: kék szemű, szőke fürtös. Hogy mindkettőnkre hasonlítson.