Kihalóban: így élnek az utolsó érintetlen törzsek

A tökéletes izoláció a globalizált világ legtöbb táján lehetetlen. A gyarmatosítás évszázadai általában szétrombolták az őshonos kultúrákat, azok sok tekintetben keverednek a modern társadalmakkal – kereskednek és vásárolnak, átvesznek technológiákat. Afrikában járva vicces, de nem ritka látvány a bő lepelben járó maszáj pásztor mobiltelefonnal. Mivel a sárkunyhóikban nincs áram, a sok kilométerre levő településekre járnak be a készülékeket feltölteni.

Az asszonyok és a gyerekek fából faragott szobrokat árulnak, műanyag gyöngyökből fűzik ősi motívumaikkal díszített ékszereiket, a férfiak a sok feleségük mellett szívesen udvarolnak fehér nőknek. A pásztorok közt sok az erős alkoholfogyasztó, nemegyszer késő este is látni néhány sudár alakot lepleibe burkolózva a kocsmák környékén.

Ahol a keveredés megindult, a fejlődő országok őshonos lakosságának polgárosodó, városok környékén megtelepedő része már taníttatja a gyerekeit (ha van rá pénze) – akik aztán nagy számban megkérdőjelezik az ősi “barbár” szokások létjogosultságát, és elszakadnak a gyökereiktől. Számos törzs igyekszik ellenállni az asszimilációnak és őrizni az ősi életformát, emiatt általában a társadalom peremén tengődnek, fertőző betegségek pusztítanak közöttük, és ki vannak téve a kevés javaikra áhítozók erőszakos törekvéseinek.

A harcias, vendégszerető csukcsok (Ázsia, Oroszország)

A csukcsok Oroszország legkeletibb csücskében, a Csukotka-félszigeten élnek, az északi sarkkörön túl, a tundra jeges pusztaságában, ahol a hőmérséklet télen akár mínusz ötven fok alá is mehet, és nyáron sem nagyon haladja meg a tíz fokot. Ők azok, akiket az oroszok nem voltak képesek igazán leigázni, részben a harciasságuk miatt, részben, mert a zord időjárást nem tudja ellensúlyozni arany, ezüst, olaj vagy egyéb kívánatos zsákmány.

A csukcsok földjén nincs más, mint rénszarvas, rozmár és fóka, úgyhogy a népesség egyik fele pásztorkodásból, a másik fele tengeri emlősök elejtéséből él. A férfiak legeltetni, vadászni, halászni járnak, tűzifát gyűjtögetnek, a nők rendben tartják a yarangát (állatbőrből készült sátor), varrnak, előkészítik az irhát, főznek. A csukcs gasztronómia alapja, a rénszarvashús ugyan finom, de a belőle készült  ételfélék nem igazán vonzóak mások számára.

A ma mintegy 15 ezres lélekszámú csukcs nép rettentő harcias – a “tundra szamurájaitól” úgy féltek a szomszédos törzsek, mint a tűztől. De a vendéget nagy tisztelettel és nagylelkűséggel fogadják, elképzelhetetlen, hogy egy idegen ne kapjon szállást és ételt, ha betér.

Természetvallásuknak fontos “ceremóniamesterei” a sámánok, és hiszik, hogy a természeti jelenségeknek, folyóknak, erdőknek, állatoknak, növényeknek – mindennek, amitől az életük függ – lelkük, spirituális erejük van. A 2000-es években felépült a főváros, és egyre kevesebben élnek ma már yarangában. Roman Abramovics, Oroszország második leggazdagabb embere támogatta Csukcsföld fejlődését, és a kormányzóválasztáson győzelmet aratott.

A vörös bőrű, galamblelkű himbák (Afrika, Namíbia)

A Namíb-sivatag csaknem magyarországnyi területe a Föld egyik legkietlenebb vidéke. Az óceánparttól befelé elterülő homoksivatagba a szél gyakran több száz méter magas homokdűnéket halmoz. Az élővilág alkalmazkodott a forró, száraz, kietlen viszonyokhoz. A sivatag peremvidékén megfigyelhető az a pozsgás növény (velvícsia), amelynek szinte nincs is szüksége nedvességre, mégis óriási méretűre nő, és egyes példányai elérhetik a 2000 éves kort is.

A sivár tájat két őshonos törzs lakja, közülük az egyik ma is szigorúan őrzi hagyományos életformáját. A himba törzs neve csak magyarul cseng ilyen játékosan, az ínséges időkben szomszédjaik nevezték el őket “koldusoknak”. A himbák hagyományos életformájának a megőrzésébe egyrészről belejátszott hiedelemviláguk, az ősök tisztelete, a kétoldali leszármazást számon tartó törzsi szerkezet – a másik oldalról pedig a kirekesztés: amikor a terület a Dél-afrikai Köztársasághoz tartozott, rezervátumot alakítottak ki számukra.

Ma is önálló tartomány Namíbiában – kunene régió néven. A térséget időnként olyan aszály sújtja, amely ellehetetleníti az életet: az 1980-as években például állataik 90 százaléka elpusztult. A törzs tagjainak számát ma 20-50 ezerre becsülik. A túlélést szolgálja, hogy a törzs minden tagja két klánhoz tartozik (kétoldali leszármazás) – a fiúk az apák klánjában élnek, a feleség is a férj klánjába költözik, de az állatok és más értékek öröklését az anyai klán határozza meg. Antropológusok szerint csak nehéz életkörülmények között alakul ki ez a rend, ahol előnyt jelent, ha az egyén két különböző csoportra is számíthat. A himbák fontos törvénye az ősök tisztelete: hitük szerint az isteni segítséget csak az ősök szellemeinek közbenjárásával lehet elnyerni.

Teljes elszigeteltségben, Amazóniában (Dél-Amerika – Argentína, Equador, Peru)

Amazónia, Új-Zéland, Pápua Új-Guinea egyes tájain számos törzs él teljes elzártságban, semmit sem tudva információs társadalomról, modern világról, abban a hiszemben, hogy rajtuk kívül nincs is más ember a Földön. Mivel a modern világ sem tud az őserdő mélyén kőkorszaki körülmények közt élő bennszülöttekről, nagy feltűnést kelt, amikor egy-egy csoportjuk egyszer csak megjelenik valamely település környékén egy szál ágyékkötőben, menekültként.

A dél-amerikai esőerdőkből tavaly például több évszázados rejtőzködését feladva került elő néhány bennszülött egy olyan törzsből, amely az Envira folyó mentén él – Brazília és Peru határán –, és mindeddig ismeretlen volt. A xatanawa emberek (így nevezték magukat) számára az őserdő túl veszélyessé vált – de nem a természetes élővilága miatt. A sötét dzsungelt, ahol folyamatosan esik, a páratartalom szinte elviselhetetlen, és millió szúnyoggal és egyéb kellemetlen állattal kell együtt élni, megszokták. 

A Brazil Nemzeti Indián Alapítvány, miután talált egy tolmácsot, aki tudott a riadt bennszülöttekkel beszélni valami hasonló nyelven, cáfolta a bulvársajtóban megjelent kommentárokat, miszerint fel akarják adni eddigi életformájukat, mert az túl fáradságos. “Nem azért éltek elszigeteltségben, mert úgy akartak élni – jelentette ki egy építész-felfedező, aki sokat foglalkozott Amazónia őshonos törzseivel –, hanem mert a törzsi emlékezet szerint valahányszor a fehér ember megjelenik közöttük, nyomában a halál jár.” Számos lehetséges magyarázat röppent föl arról, miért kerestek kapcsolatot a modern világgal ezek az emberek – az első és legvalószínűbb, hogy valamilyen erőszakos cselekmény elől menekültek el.

Minek a föld a “meztelen vadaknak”?!

Brazíliában egyre erősebben hallatják a hangjukat azok, akik sajnálják a bennszülöttektől Amazónia erdeinek maradék érintetlen területeit. Az agrárlobbit hidegen hagyja, hogy a világ leghatalmasabb esőerdeje a legváltozatosabb élővilágnak ad otthont: az ismert fajok mintegy tíz százaléka él itt békében a folyamatosan vándorló bennszülöttekkel. A szójatermelők szerint, míg ők keményen dolgoznak, ezek a “meztelen vadak” csak lógatják a lábukat, majmokra vadásznak és bogyókat gyűjtögetnek. Peru területének 60 százalékát borítja esőerdő, és a 30 milliós ország lakosságának csak 5 százaléka él itt.

Az őshonos kultúrák életfeltételeit egyre inkább veszélyezteti az olaj- és gázkoncessziók terjeszkedése is: 2013-ban csak miattuk 60 százalékkal csökkent a bennszülöttek élettere. Dél-Amerika számos más országából is érkeztek olyan panaszok az Emberi Jogok Inter-amerikai Bizottságához, amelyekben óriáscégeket jelentettek fel az emberi jogok megsértése és földkisajátítások miatt. Hasonló a helyzet Afrikában, és Európa kivételével valamennyi földrészen.

Pedig az őshonos kultúrák sajátos életformájukkal komoly értékei a földi civilizációnak – a 2012-es “Rio+20 Fenntartható Fejlődés” konferencia résztvevői elismerték, hogy fenntartható gazdálkodás és alkalmazkodás tekintetében van mit tanulnunk tőlük. Az őshonos kultúrák helyzetével foglalkozó IWGIA (International Work Group for Indigenous Affairs) becslése szerint mintegy 350 millió ember tartozik a természeti népek közé. (Az IWGIA éves jelentései itt hozzáférhetők angolul.)

“Fontos megérteni, hogy nekünk, őshonos kultúráknak, nincs szükségünk »védelemre« – hangsúlyozta egy interjúban egy Nobel-békedíjas guatemalai képviselőjük. – Az egyetlen dolog, amire valóban szükségünk van, az annak az elismerése, hogy jogunk van létezni.”