Vekerdy: Kötelező menni az anyóshoz a gyerekkel?

“Az én kérdésem az, hogy kell-e nekem minden alkalommal a kétéves kislányommal az anyósomhoz menni? A nagymama igényli, hogy hetente legalább egyszer, de inkább kétszer »meglátogassa« őt a gyerek. Ezt azért kérdezem, mert számomra elviselhetetlen és szívfacsaró, amikor a nagymama kioktatja a gyereket arról, hogy ő rossz, mert a babakocsit nekilökte a falnak, holott ő egyszer már megmondta, hogy ne lökje. »Jó kislány nem csinál ilyet, te rossz vagy!«

Vagy azt mondja: »Aki nem köszön, az buta! Te nem köszöntél, buta vagy!« Ilyenkor üvölteni tudnék, de visszafogom magam.

Már kértem őt, hogy ne mondjon ilyeneket, de ez se sokat ér, mert akkor így korrigál: »Jó, nem buta vagy, hanem neveletlen! A hülye emberek mind neveletlenek!« A férjem nem áll igazán mellém, hiszen mégiscsak az anyjáról van szó. Néha azt is mondja, hogy a világ már csak ilyen, és ezt meg kell szokni, ki kell bírni.

Én viszont úgy érzem, hogy a kislányomban ezek maradandó károsodást okozhatnak, bár ő látszólag fel sem veszi, oda sem figyel, néha meg nevet rajta, és azért is megismétli a kocsilökést vagy mást, és persze továbbra sem köszön. Ettől függetlenül néha jól elvan a nagymamájával, vagyis inkább a nagymama vele, és nem szidalmazza.

Néha azt gondolom, ha én nem vagyok ott, talán még könnyebben is, mintha én is ott szorongok, hogy most már megint mit fog mondani, és hogyan védem meg a gyerekemet. Ez az anyósom részéről teljesen abnormális viselkedés, vagy mások is tapasztalnak ilyet? És mit gondoljak arról, hogy a férjem nem véd meg minket egyértelműen? És mennyire okoz maradandó sérülést a gyerekben, ha a nagymamája ilyeneket mond? És végül visszatérek a fő kérdésre: kell-e nekem mindig a gyerekemmel menni, hogy megvédjem, vagy elengedhetem egyedül is? Ilyenkor az apja viszi, és ott hagyja egy fél napra vagy néhány órára.”

Nem kell!

Nem, nem kell mindig mennie, jobb, ha ketten maradnak. Akkor talán a nagymama is kevésbé kritikus, és főleg azt nem éli át a gyerek, hogy maga hogyan rándul össze a nagymama szavaira. Igen, vannak ilyen “kritikus” nagymamák, akik nem igazán értenek a kisgyerekekhez, bár másfelől talán szeretik az unokájukat a maguk módján, de annyira idegesíti őket (mondhatnám, annyira megfeledkeztek saját gyerekkorukról), hogy ilyen és hasonló kitételekben kell nyugtalanságukat levezetniük.

Persze nem tudhatjuk, hogy mi minden van a háttérben, hogy a nagymama talán magát nem tudta még mindig elfogadni, mint a fiának – netán egyetlen fiának? – női párját, feleségét. Ismerjük a féltékeny anyákat (persze apában is vannak ilyenek), akik nem tudják elengedni igazán a fiukat, és ilyenkor a fiú vagy velük fordul szembe és szakítja le magát nemegyszer az anya számára fájdalmas erővel, vagy az anyós tényleg “folyamatosan” részt vesz a házaspár életében, ami általában rongáló, hogy ne mondjam, roncsoló hatású.

Ha maguk, szülők higgadt közönnyel tudják, tudnák fogadni ezeket a kitételeket, abból a kislánya is megérezné, hogy maguk ezeket nem veszik komolyan.

Maguk ilyeneket nem szoktak mondani. (Ennek következtében nem is pontosan érti szerencsére, hogy miket beszél a nagymama.) Tehát a szülők higgadtságán, érzelmi jelenlétén – netán simogatásán, testi érintésén – sok múlik a gyerek szempontjából. De ez nem azt jelenti, hogy ott kell lenni! Inkább azt jelenti, ha ott vagyunk, akkor így viselkedünk. Ha nem vagyunk ott, akkor majd a gyerek jelzéseiből fogjuk látni, hogyan hatottak rá ezek vagy az ilyen megjegyzések. Amiből – mint maga is írja – lehet, hogy ilyenkor kevesebb lesz.

Ha persze a gyerek semmiképp nem akar a nagymamájához menni, sírva tiltakozik, ez erős jelzés. Ezt tudomásul kell vennünk, a nagymama tudomására kell hoznunk, és ilyenkor az a szülői feladatunk, hogy viszonylag határozottan foglaljunk állást és a gyereket ne kényszerítsük a nagymamához, hívjuk meg őt magunkhoz. (Még akkor is, ha ezt nehéz elviselni.) De itt nem ez a helyzet.

És főleg vegyük tudomásul, hogy a különböző családtagjaink, még ha nem is mindig kellemesek számunkra, a családunkhoz tartoznak, és abban kell treníroznunk magunkat, hogy elviseljük őket, és ennek kell a lehető legjobb, legegyszerűbb módját megtalálni, ami a legtöbbször a már emlegetett “higgadt közöny” és a gyerekünk felé mutatott fokozott kedvesség. Igen, jól gondolja, a maga szorongása, hogy “most már megint mit fog mondani”, provokálja, provokálhatja a nagymamát. Nem, nem kell minden alkalommal ott lennie ahhoz, hogy megvédje a gyerekét. Ha a gyerek szívesen megy, akkor az azt jelenti, hogy a gyerek a maga testi jelenléte nélkül is védett, és nem fog különösebb traumát elszenvedni.