Csecsemőgyilkosság Budán: Ki védi meg a családon belüli erőszak áldozatait?

Szavakkal nehezen leírható gyilkosság rázta meg a magyar közvéleményt szombaton: egy apa kidobta egy budai ház negyedik emeletéről hat hónapos kisfiát, majd magával is végzett. A tragédia kísértetiesen hasonlít egy 2002-es esetre, amikor egy 12 éves kisfiút ölt meg az apja, aki előtte folyamatosan rettegésben tartotta a családot. Balogh Tomika ügye után, 2003-ban – többek között jogvédők tiltakozásának eredményeként – a döntéshozók végre elkészítették a családon belüli erőszak nagy nemzeti stratégiáját. Ehhez képest ma még mindig ott tartunk, hogy egy nő többször jelzi a hatóságoknak, hogy a gyermekével veszélyben vannak, de hiába. Senkitől nem kap védelmet. Logikusnak tűnik a kérdés: Mégis mi értelme volt így a 12 évvel ezelőtti stratégia kidolgozásának? 

Rettegésben élt a család

A szombaton elhunyt kisfiú édesanyja nyáron szakított O. Györggyel, miután a férfi bántalmazta őt. A nő többször jelezte a hatóságoknak a bántalmazásokat és a sorozatos fenyegetéseket. Semmi nem történt. A Blikk információi szerint a férfi nem sokkal a gyilkosság előtt egyszer már a közös gyerekük életére tört, akkor a nagymama lépett közbe. A férfit decemberben előzetes letartóztatásba helyezték, majd gyorsított eljárásban bíróság elé állították, ahol bűnösnek mondták ki, zaklatás miatt. O. György akkor azzal védekezett, hogy “csak viccelt”, nem gondolta komolyan, hogy bántja a gyereket. A bíró egy év fogházra ítélte, amit azonban két évre felfüggesztett. Mellette indulatkezelési tréningre kötelezte a férfit, a láthatáshoz való jogát viszont nem vonta meg, sőt azt még csak ellenőrzött körülményekhez sem kötötte. Ismerősök szerint a férfit szombaton beengedték a lakásba. Ott állítólag megkérdezte a kisfiú édesanyjától, hogy együtt vannak-e újra. A nő erre nemmel felelt, ekkor az apa kisétált a gangra, a többit pedig már tudjuk.

Miért?

“Utólag mindenki azt találgatja, mi motiválhatta az apát, mi kell ahhoz, hogy ilyet tegyen valaki. De a hozzá hasonló bántalmazók másképp gondolkodnak, mint a nem bántalmazó többség: nem autonóm személyként tekintenek a partnerükre vagy a gyerekükre, hanem mintha az ő tulajdonai lennének, akikkel rendelkezhet, akikkel bármit megtehet” – nyilatkozta Tóth Györgyi, a NANE (Nők a Nőkért Egyesület) munkatársa a hvg.hu-nak. Ezt a birtokló magatartást szerinte férfiaknál még mindig támogatja a társadalom is, amely továbbra is használja például a családfő kifejezést, ezzel jelezve, hogy egy olyan családban, ahol több felnőtt is él, az egyiknek alárendeltje a többi felnőtt és gyerek. Ugyanez a férjnek (apának) többet megengedő hozzáállás érezhető a hatóságok napi ügykezelésében is.

“A bántalmazó pusztán kontrollálni akar – tette hozzá lapunknak dr. Spronz Júlia, a PATENT Jogvédő Egyesület munkatársa. – »”Ha elhagysz, megöllek! Megölöm a gyereket! Megölöm magam!«, ezek a szokásos fenyegetései, és általában teljesen komolyan is gondolja. Egy bántalmazót ugyanis nem lehet csak úgy elhagyni, épp ez a kontroll lényege. Ha valaki mégis megteszi, annak sajnos általában van valamilyen következménye. A skála persze nagyon széles. Szakítás után az erőszak színtere majdnem mindig a kapcsolattartás lesz. Itt legtöbbször a gyerek az eszköz, akin keresztül hatalmat lehet gyakorolni az anya felett, akin keresztül bosszút lehet állni. Mindebben sajnos legtöbbször partnerek a hatóságok is” – mondja a szakember.

Ezer sebből vérzik a rendszer

“A tragikus történet azt jelzi, hogy ezer sebből vérzik a rendszer Magyarországon – folytatja a PATENT jogásza. – A tragédia ugyanis megelőzhető lett volna. Az édesanya többször szólt, többször kért segítséget és védelmet, csak éppen nem történt szinte semmi. Egyértelműnek kellett volna lennie a hatóságok, szervek számára, hogy a volt élettársa bántalmazó, akinek az elmeállapotáról lehet lehet készíttetni szakértői véleményt, de teljesen fölösleges, mert a bántalmazás egyáltalán nem elmeállapoti kérdés. ” Spronz Júlia szerint fatális hiba volt a bíróság részéről, hogy helytelenül mérték fel a férfi veszélyességét. Ennek oka, ahogy ő fogalmaz, a “tudáshiányban” keresendő. “Sem felismerni, sem azonosítani nem tudják az erőszak formáját, ezért aztán nem is büntetik megfelelően. A véleményünk az, hogy a bíróság felelős ezért az elhibázott döntésért.”

Kinek az érdekét nézik valójában?

A szombati tragédiában érthetetlen az is, hogy miért engedélyezte a bíró az apa kapcsolattartását. Miért az apa érdekét védte a gyerek érdekével szemben? Nem érti ezt a szakértő sem. “A bíróság legtöbbször az apa érdekeit tartja szem előtt, az anyát pedig sokszor vádolják kimondva, vagy kimondatlanul hazugsággal. Pedig más országokban, ahol a jogalkalmazókat erre célzatosan képzik, minden eszköz megvan a hatóságoknak ahhoz, hogy kiderítsék: valóban igazak-e az állítások, valóban veszélyt jelent-e az illető a családra.”

Nehezen megindokolható döntésnek tartja a szakértő azt is, hogy a férfi miért nem emberölési kísérlet vádjával került bíróság elé. “A zaklatás vádja bagatellizáló, hiszen a férfi korábban is megindult a gyerekkel az ablak felé, csak a nagymama közbeavatkozása akadályozta meg, hogy a tragédia korábban megtörténjen. Ráadásul tudható volt, hogy O. György már korábban is követett el erőszakos cselekményeket az élettársával szemben. Az történhetett, amit oly sokszor tapasztalunk: a bíróság egyszerűen nem vette figyelembe az előzményeket, és így nem állhatott össze számára a családon belüli erőszak veszélye.”

Mit üzen az állam?

A PATENT jogásza szerint egy bántalmazóval szemben az egyetlen működő szankció a letöltendő szabadságvesztés. “Sokan azt hiszik, hogy ez mindig csak olaj a tűzre, és amint kijön az illető a börtönből, egyenesen felkeresi a volt családját és bosszút áll mindenért, de ez tévedés. Külföldi tapasztalat legalábbis ezt nem támasztja alá. A tényleges szabadságvesztésnek ugyanis az az üzenete, hogy ilyet ebben az országban nem lehet csinálni, ha mégis megteszed, akkor annak rád nézve súlyos következménye lesz! Nyilván megtörténhet, hogy valaki bosszút áll a szabadulás után, de nem ez a jellemző. Ha pedig a volt családtagok még mindig úgy érzik, hogy veszélyt jelent, külföldön kérhetnek távolságtartást.”

Mire jó a távolságtartás?

Utóbbi működéséről Tóth Györgyinek nagyon rossz a véleménye. “A bevezetésével kipipáltak ugyan nemzetközi elvárásokat, de az áldozatok megvédésére nem alkalmas. Főleg mivel nagyon kevés esetben rendelik el, és nem működik megfelelően a szankcionálása sem, ha valaki megszegi. Egy összehasonlító nemzetközi kutatás világosan megmutatta, hogy a nyugat-európai országokban jóval enyhébb cselekményekre is reagálnak a hatóságok, és ott így sokkal kevesebb súlyos eset fordul elő. Nálunk és Lengyelországban pont fordítva történik: nagyon kevésszer lépnek kisebb súlyú esetekben, viszont jóval több a komoly tragédia. Addig megy el a zaklató, ameddig csak megteheti” – olvasható a hvg.hu oldalán. “A hazai bíróságok ezzel szemben legtöbbször le nem töltendő szabadságvesztés-büntetést, pénzbüntetést ítélnek, így az elkövetőknek itthon nem inog meg a mélységes jogosultságtudatuk, ami a tetteiket vezérli. – teszi hozzá Spronz Júlia. – Nevetnek egy jót az ítéleten, majd folytatják a családtagjaik »fegyelmezését«. Ez ma a szomorú helyzet.”