Éppen az avatási ünnepségek kellős közepén beszélgetek Kóti Árpáddal, a Nemzet Színészével a Nemzeti Színház titkárságán, amikor egy szatyorral és egy levéllel a kezében, sminkelve, próbaruhában megjelenik Kata. – Egy pillanat csak – suttogja –, anyukám küldi sok szeretettel! Odamegy, megpuszilja, átadja az ünnepeltnek az ajándékot, és már menne is vissza a próbára, amikor szólok: ha már összefutottunk, beszéljünk meg egy interjút. Kiről? A mamájáról. Nagy Annáról, a magyar film egykori csillagáról, máig is meghatározó személyiségéről – még akkor is, ha éppenséggel alig játszik. Másnap már együtt is ülünk egy kávézóban, és mesélem, hogy Kóti mennyire örült a mamája küldte csomagnak.
Ó, igen! Anyukám a főiskola után Debrecenbe szerződött, és abban az időben Árpi bácsi már vezető színésze volt a színháznak. Nagyon szerettek együtt dolgozni. Mély barátság alakult ki közöttük. Amikor mondtam, hogy este jön Árpi bácsi a Nemzetibe, és lesz az az ünnepség, kérte, hogy adjam át a csomagot és a levelét. Az engem is meglepett, hogy mennyire örült neki…
Nagy Anna iránt ritkán közömbösek a pályatársak. Nem tudom, hogy ebből mennyit érzékel…
Hát ezt nem lehet nem érzékelni! Őt mindig is vagy nagyon szerették a pályatársak, és akkor velem is nagyon kedvesek voltak, vagy nagyon nem szerették, és akkor ezt érzékeltem én is…
Én úgy vettem észre, hogy a szakma igazi nagyjai abszolút respektálták.
Ezt nagyon jó érzés hallani…
Az elmúlt évek során többször volt alkalmam látni őt, színészek körében, a legünnepeltebb, legelismertebb kollégák társaságában, és láttam, hogy amit mond, annak súlya van, arra mindenki odafigyel, Holott ő már hosszú ideje nem kap olyan feladatokat, amilyet művészi rangja és képességei révén megérdemelne…
Nyilván azért tartják becsben a véleményét, figyelnek még mindig oda rá, mert egyrészt az igazi nagyok maguk közé sorolják anyut, másrészt pedig pontosan tudják, hogy mennyire fontos odafigyelni a szavára. Tudják, hogy soha nem rejti véka alá a véleményét, nem csomagolja sztaniolba a szavait, nem fogalmaz kétértelműen, amit lehet értelmezni így is, vagy úgy is. Az, amit mond, az ő véleménye. Azt ő mindig kerek perec kimondja. Annak hitele van, súlya, dimenziója. Azzal lehet vitatkozni, lehet nem figyelembe venni, de az mindig egyfajta sarkos igazság.
De ezért az őszinteségért nem fizetett túlontúl nagy árat? Hogy remek színésznőként viszonylag hamar a pálya perifériájára került? Hogy sok embert sértett az ő kendőzetlensége, és nem szívesen dolgoztak vele?
Igen, az emberek sok mindent megbocsátanak. Esetenként megbocsátják az árulást, becsapást, cserbenhagyást, hitszegést, meg ezer egyebet, de azt, hogy látja valaki a gyengeségeiket, átlát az álságaikon, ha hiúságukban sérti őket, azzal, hogy kimondja az igazat, nos, azt a legkevésbé. Az igényességet, őszinteséget, elfogulatlanságot.
Tudom, hogy imádja önt, félti, körülrajongja. Mit gondol, hogy egyezteti ezt össze az elfogulatlanságával?
Az egyetlen a világon, akivel szemben kevésbé kritikus, sőt olykor elnéző is, az a fiam. Vele egy egészen speciális viszonya van, és ez kölcsönös. Én a magam részéről ezt egy pillanatig nem tapasztaltam. Velem szemben, mint önmagával szemben is, mindig maximalista volt. Legfeljebb annyi helyzeti előnyöm volt másokhoz képest, hogy én ebbe születtem bele, számomra ez volt a természetes, ezt szoktam meg. A habitusát, az egyenességét, a folytonos intenzitását, vehemenciáját. Sőt némi biztonságot adott, hogy nem kellett következtetnem, jelzésekből olvasnom, megfejtenem őt, mindig határozottan elmondta, mi az, ami tetszik neki, és mi az, ami nem. Idővel aztán persze rájöttem, hogy nem kell okvetlenül mindent mellre szívni. Ezzel együtt a mai napig sokat vitatkozunk, olykor veszekszünk is, de én valamennyire megtanultam ezeket kezelni, és gondolom, ő is. Ami azonban a lényeg, és egészen más dimenzióba helyezi a mi kapcsolatunkat, az a mindent átható szeretet. Hogy pontosan tudhattam, anyu szigora, keménysége, határozottsága mögött végtelen szeretet húzódik, és ez határoz meg mindent. Ez a mi extrán szoros kötődésünk elemi tényezője.
Mit ért azon, hogy extrán szoros?
Az összetartásunkat? Talán… Kapcsolatunk különös bensőségességét? Talán… Zártságát? Talán… Nem tudom pontosan megfogalmazni, csak érzem… Sokszor szinte zsigerből hasonlóan működünk, gondolkodunk. Szavak nélkül, érintésekből, pillantásokból, hangsúlyokból, fintorokból, vagy még azok nélkül is értjük, érezzük egymást. Hasonlóak az érzékenységeink, görcseink, félelmeink, féltéseink, de az örömeink, boldogságaink is.
Adódhat ez abból is, hogy ti ketten annyira összezártan, szinte egymásnak éltetek születésed óta?
Biztosan… És ugyanakkor anyu zseniálisan csinálta, én soha nem éreztem azt, hogy csonka családban élnénk. Elfogadtatta velem, hogy a mi életünk ilyen, ezt így tekintsem rendben lévőnek. Volt persze, hogy időnként felvetődött bennem, és kiakadtam, hogy értem miért nem jön soha az apukám úgy, mint az osztálytársaimért?! De anyu ilyenkor rendre leszerelt, hogy az osztálytársaim apukái meg nem csinálnak olyan csodálatos filmet, mint a Szindbád, és akkor ez engem helyrerakott.
Nem is lázadoztál, hogy neked ne korszakos filmet csináljon a papád, hanem vigyen az állatkertbe, és vegyen vattacukrot?
Nem emlékszem, hogy fordult volna elő ilyen. Anyu nekem teljessé varázsolta az életet, azt pedig egészen kiskorom óta éreztem, hogy az apukám egy egészen kivételes formátumú személyiség. Talán a legelső emlékem, hogy ülünk a földön, még a tizenegyedik kerületi egészen kis lakásunkban, és rajzolunk. Nem is lapokra, hanem szalvétákra. És az volt az érzésem, hogy ez az akkori méreteimhez képest hatalmas testben lévő ember valójában éppen úgy gyerek, mint amilyen én vagyok. Ma is így él bennem. Megmaradt gyereknek. Önfeledten tudott játszani, álmodozni, szertelenül élni, szeretni… és gyermeki maradt a felelőtlensége is.
Nem is próbáltad odakötni magatokhoz?
Biztosan tettem kísérleteket, de hamar beláttam, hogy őt úgysem lehet megkötni. Hogy az ő élete maga a zabolázhatatlan szabadság. Mindig vártam, amikor jött, örültem, ha ott volt, de elfogadtam, hogy időről időre elmegy… Tízéves voltam, amikor aztán úgy elment, hogy soha többé nem jött vissza. Igazából akkor nem is tudtam felfogni a halálát, csak jóval később kezdődtek el máig tartó polémiáim vele… Emlékével, megfejtett és meg nem fejtett titkaival, robusztus szellemi örökségével…
Érdekes, hogy anyukád is, apukád is, túl a zsenialitásukon, útjukat maguk járó, maguknak taposó, közösségekbe nehezen illeszkedő személyiségek voltak… Anyukád érdesebben, apukád simulékonyabban, de nem voltak zabolázhatók…
Én pedig oldottabb vagyok, puhább, megértőbb, inkább keresem a harmóniát, nem állok ki olyan hevesen az igazamért? Igen, más alkat is vagyok.
Lehet, hogy tanultál is az őket ért méltatlanságokból?
Tudat alatt biztosan hatottak rám, de ha így van, akkor is ez már beépült, része lett a lényemnek. Büszkén őrzöm azt, amit belőlük hordok, és közben próbálom keresni a magam útjait. Próbálom én is azt, mint ők: hitelesen képviselni önmagamat.
Anyukád nem féltett ettől a pályától?
De. Nagyon. Szeretett volna mindenáron megkímélni azoktól a csalódásoktól, amivel járhat, és jár is ez a pálya.
És te, látva az ő sorsát, nem riadtál vissza, hogy erre add a fejed?
Tizenéves korában még elszánt és dacos az ember! Én is így voltam ezzel. Úgy éreztem, hogy velem ez nem fordulhat elő. Hogy én majd legyőzök minden akadályt, ha kell, átmegyek a falon is! Inkább lettem eltökéltebb, és vágtam neki a pályának. Persze, azóta már némileg lehiggadtam, sok dolgot másként látok.
A magam részéről a magyar színjátszás egyik legnagyobb disznóságának tartom, hogy Nagy Anna nem a legmegbecsültebb művészek egyike, sőt éveken keresztül még a pályát is kénytelen volt elhagyni…
Nagyon jólesik, hogy ez a véleményed, még akkor is, ha nagyon fáj, hogy így alakult a pályája…
Az az érzésem, hogy sugárzó szépsége dacára olyan elementáris volt első filmszerepében, az immár klasszikussá vált Pacsirtában “csúnya lányként”, hogy az szinte ráégett. Hosszú ideig nem kapott tehetségéhez mérhető lehetőséget ennek a világraszóló alakításnak árnyékában…
Én még mindig bámulom akkori szépségét, tündökletességét, és állítom, hogy ma még tündökletesebb, mint volt bármikor. Azzá teszi tartása, keménysége, önazonossága. Minden egyébről képes volt az életben lemondani, elengedni, de ezt a méltóságot őrizte magában. Ez ül ki személyiségén, arcán, tekintetében.
Szerinted ő szabad ember?
Fontos kérdés. Igen. Többször eltöprengek rajta. Az élet kényszerei úgy hozták, hogy szigorú, feszes rendben kellett élnie, és ezt kellett megkövetelnie tőlem is. Nagyon tudatosan alakította az életét, életünket, de minden pillanatban éreztem, hogy a racionalitás mögött hihetetlenül erős érzelmek feszülnek: puhaság, szeretet, törődés, gondoskodás, aggódás, féltés. Ezek szűrődtek át esszenciálisan a cselekedeteiben, hogy létezni, működni tudjunk. Feltetted a kérdést, hogy szabad ember-e az anyukám. Igen, mindezek ellenére az. Vagy éppen ezért? Igen, anyu így élte az életét, így gondolkodott, cselekedett, így játszott, így állt helyt minden téren, olyan egyenes gerinccel létezett, annyira nem kötött erkölcsi vagy szakmai szintjén alul kompromisszumokat, nem engedte soha, senkitől, hogy eltérítse a maga útjáról. Ő példa is számomra. Szeretném, ha én is meg tudnám ugyanígy teremteni a magam önazonosságát.
|
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |