Amikor Ákost megismertem, már egy éve fotózta a magyar tanyavilágot Szabolcstól Békésig. Hónapokon át együtt dolgoztunk együtt a National Geographicben megjelent tanyariporton, vele menni olyan volt, mintha a legjobb kalauzt kapná maga mellé az ember – de szerencsések vagyunk: ha nem is személyesen tartunk vele, képein vegytisztán adja át, amit lát. Sőt mint minden jó fotós, még rá is tesz: sűríti a hangulatot, a fényeket, érzéseket. Az ember szinte a bőrén érzi az aprócska kunyhó egyetlen fűtött szobájának füstös melegét, vagy pislog a tágas alföldi éjszakába belevilágító elemlámpa fényétől.
(Fotó: Stiller Ákos/National Geographic)
Ha az ember arca előtt megjelenik egy kamera, akaratlanul is visszahúzódik egy kicsit. Ákos persze nemcsak az objektívvel bánik mesterien, ahhoz is ért, hogyan kell az emberek lelkéről leoldani a gátlásokat, hogy merjék megmutatni magukat olyannak, amilyenek. Pedig kétméteres magassággal nem lehet könnyű láthatatlannak tűnni. Nem manipulálja alanyait, és megoldja azt az irdatlanul nehéz feladatot, hogy percek alatt ráérezzen arra, hogyan lehetne a legpontosabban visszaadni egy ember, egy helyzet, egy táj lényegét, mert nem mindenhol teheti meg, hogy órákat várjon a megfelelő pillanatra. Csak annyi látszik, hogy benyom egy gombot. De ami előtte és utána történik vele, mellette, az is mind benne van a képekben, amelyek most elnyerték a világ egyik legrangosabb fotóversenye, a Pictures of the Year első díját. Díjakból amúgy Ákosnak van sok: hol Magyar Sajtófotó-díjakat szed be, többet egyszerre, hol magyar vagy éppen nemzetközi World Press Photo-ösztöndíjat nyer. Különben majdnem újságíró lett. Úgy sem jártunk volna rosszul szerintem, de így azért mégis jobb.
Egy-két kivételtől eltekintve nem szívderítő látvány nézni a tanyavilág csendéletszerű képeit, de valójában a helyzet sem az. Egy különös, ellentmondásos, saját íratlan törvényei szerint működő világ lélegzik, változik, fejlődik mellettünk, ég és föld közelségében.
(Fotó: Stiller Ákos/National Geographic)
A tanya szó hallatán ismerős képek villannak fel. Az egyiken buggyos, habos felhők úsznak a nefelejcskék égen, alant szőke búzamezők, pipacsokkal szegélyezve. Fehérre meszelt vályogházak nyárfákkal övezve, előtte puli szaladgál. Ez a tanya a pusztaromantika, a magyar virtus eszenciája: a rebellis hősök otthona, a saját törvényeinek engedelmeskedő, belső igazságát követő, szabadságát mindennél többre becsülőké. A másik képen reménytelenség, magány, szegénység. Szürke falak, úttalan utak, pusztulásra ítélt egykor virágzó gazdaság. Távol az iskolától, várostól nincs jövő, a fiatalok már elmenekültek. Egy letűnt kor elfeledett rezervátuma. Minél kevesebbet tudunk a tanyáról, annál valószínűbb, hogy a szélsőségeket látjuk csak: vagy operettbe illő idillt, vagy a nyomor szélét. Holott a tanyavilág változik, erejét, alkalmazkodó- és megújulóképességét bizonyítja, hogy az aprócska lakótanyától az önellátásra berendezkedett kisgazdaságon át a piacorientált, folyamatos fejlesztésre, korszerűsítésre törekvő gazdálkodó ökotanyákig találni példát.
Ákos ezt az átmeneti időszakot, fordulót követi kamerájával: amikor az évszázadokon át sötétségbe burkolt tanyákon végre megjelenik az áram, és a tanyai emberek egyszeriben a tévé rabjaivá válnak, amikor az utolsó tanyai postaló futja köreit a gátéri pusztában, és amikor lelkes városi fiatalok költöznek a tanyára, hogy olyan ökotudatos, összetartó közösséget építsenek fel, akinek mindenki a csodájára jár.
A borús, melankolikus és ugyanakkor együtt érző, gyönyörű képsorozatot – amelyet hála istennek folytat – egy végtelenül derűs, hihetetlenül vicces, az életet feltétel nélkül szerető és minden percét megélő fiatal srácnak köszönhetjük. Az ő lelkiereje nélkül nem mindig tudtam volna úgy viselni a sokszor kétségbeejtő nyomor látványát. Sokat tanultam tőle a szakmáról, önbizalomról és alázatról. Az utolsó magyar tanyai postás, Kulik István szekerének bakján nyomorogtunk hárman, Ákos próbálta végtelen hosszú lábait maga alá gyűrni és összekuporodni. Aztán a szekér hirtelen ugrott egyet, Ákos kirepült a helyéről, és csak úgy tudott megállni ég és föld között, hogy az utolsó pillanatban megkapaszkodott.
Kíváncsi voltam, hogy ha már zuhan, ilyen helyzetben mit mentene előbb: magát vagy a kameráját? Csak annyit válaszolt: “szerinted?”
Nézd meg Stiller Ákos nyertes fotósorozatát a National Geographic oldalán!